Rítus – a tematikus művészeti kiállítás harmadik fejezete

0
571

Tegnap este a Budaörs Galéria és Barátai (a Budaörsi Művészek Egyesületének egy csoportja) Rítus című kiállításának megnyitója volt a Zichy Majorban. A sok művészi alkotás a rítust, mint szertartásos eseményt, különböző megközelítésben ábrázolta. A Páczelt Andrea textilművész és Molnár Göb Zoltán festőművész által szervezett tárlatot Novotny Tihamér művészeti író nyitotta meg, a témához illő zenét a Budaörsi Dobkör tagjai és St. Martin zeneszerző, előadóművész.

A képzőművészeknek St. Martin nyári, szombathelyi és herényi  alkotótábora, az ott átélt közösségi élmény adta az ihletet ehhez a tárlathoz, és  egy roma csoporttal kötött barátság – mesélte el Páczelt Andrea.

Majd a tényleges kiállítás megnyitóig az alkotók egy akciófestészeti performansz, egy rituálé keretében, a látogatókat is bevonva megpróbálták megjeleníteni, újra feleleveníteni a közös munka örömét.

A rítus, mely latinul ceremóniát, vallási szertartást jelent, egy bizonyos csoport által betanított, alkalomhoz kötött cselekvési forma, amelynek lehet vallási, politikai vagy egyéb kulturális háttere – ezt már  Novotny Tihamér fejtegette. Hozzátéve, hogy a művészetek kialakulásában a rítusoknak döntő szerepe volt. Például az első barlangrajzok is feltehetően rituális célból készültek. „Bár a rítusok népcsoportonként és vallásonként, sőt egyénenként, tehát individuális értelemben is különbözhetnek egymástól, mégis léteznek hatalmas területeket lefedő közös rítusok is. A rítusnak van egy közösségformáló, összetartó ereje, ezért nem lehetett teljes mértékben megszüntetni egyetlen társadalomban sem” , hiába próbálták meg a különböző hatalmak azokat átformálni, betiltani vagy kiiktatni.

Az író a kiállítás-megnyitó ceremóniáját is a rítusok közé sorolta, ahol a művész vagy a szervező szertartássá avathatja azt. Eme átlelkesítő, közvetítő szerepben Novotny Tihamér gyakran tevékenykedett húsz-harminc évvel ezelőtt: „voltak olyan leírt bevezetőim, amelyeket ritmikus énekbeszéddel adtam elő, vonatkerék zakatolásra komponáltam, óraketyegésre mondtam el, vásári kikiáltóként rikoltottam szét, sámándobolásra olvastam fel, vagy zongorán fekve kiáltottam a világba.”

Beszéde végén egy mondatot szentelt az aktuális kiállításnak is: „Számomra olyannyira többrétegű síkon mozog, mint egy sokdimenziós, szürrealista mátrix, amelynek virtuális keretét a műsorok, a performanszok, a dobok, a hangok adják.”

A látványos performansszal szokatlanná tett megnyitóra több mint félszázan voltak kíváncsiak. A művészek a földre terített hatalmas lapra festette sámánisztikus dobszó hatására kissé átszellemülten. S igen, ekkora már St. Martin is letette a szaxofont és a pánsípot, és beült a dobkör tagjai közé. Fantasztikus élmény volt, a nézőknek, alkotóknak egyaránt. Majd éjszakába nyúlt a zsíros kenyeres, borozgatós állófogadás, ahol hosszú beszélgetések – amibe bekapcsolódott a vendégként megjelent Wittinghoff Tamás polgármester is – bizonyították, hogy a rítusnak ma is ereje van és persze azt, hogy egy kiállításmegnyitó nemcsak a bemutatott képekről, szobrokról és esetleg a zenéről szól, hanem fontos közösségformáló ereje is van. Ünnepnapot formálhat akár egy hétköznapi, csütörtök estéből.