Beszélgetés Kováts Kolossal, humorral és komolyan

0
274

„Engem sokszor felfedeztek, de soha nem akartam elhinni, hogy ez valódi.”

Kováts Kolos, Liszt Ferenc- és Kossuth-díjas operaénekes volt Siklós Endre vendége az Arcélek elnevezésű portrésorozatában szeptember 18-án kedd este a PostART-on. A beszélgetés után a hetvenéves előadó művész énekelt is, hiszen egy világhírű basszista esetében jellemrajzához elválaszthatatlanul hozzátartozik a művészete. Fegyelmezetten visszafogott és bölcsen szerény személyisége kellemes történetmesélős estét eredményezett.

Kováts Kolos nagynevű és híres operaénekes, akiről sokat meg lehet tudni az internetről is, azonban a kedd esti beszélgetés során érdekes részleteket tudhatott meg róla a hallgatóság. Az egyik ilyen a családfakutatása során előkerült adatok: apai ágon szépapja katona volt az 1848-49-es szabadságharcban, mint talpas honvéd. Ükapja az egyetlen a családból, aki zenei kötődésű, kántortanító volt. Az ősök közül legérdekesebb története apai nagypapájának van, aki az első világháborúnak már az elején hadifogságba került, messze, Szibériában. A fogságból megszökött, s mivel tudta, hogy önerőből onnan nem tud hazajönni, azt találta ki, hogy mindig föladja magát. Akkor a cári Oroszországban nem sokat törődtek egy magyar hadifogollyal, megkérdezték, mihez ért, akkor bölcsen elhallgatta, hogy bányász, de mivel tudott kenyeret sütni, azt mondta, hogy pék. Így jutott egyre közelebb Magyarországhoz. A nézők soraiból többen felhördültek, ebből sejteni lehet, hogy az információ nem éppen elterjedt: a kenyeret akkor és ott fűrészporral dúsítva sütötték.

Anyai nagyszülei szerbek voltak, de már Magyarországon házasodtak össze. A nagypapa szűrszabó inasnak állt egy mester mellé, aki annyira megszerette, hogy ráíratta egész vagyonát. Később olyan jól gazdálkodott ezzel, hogy posztógyára lett, ami miatt persze a második világháború után kuláklistára került. Édesanyja szerb, ám a művész úr anyanyelve politikai okokból nem lett a szerb, mert az időtájt Tito láncos kutya volt, így nem volt ajánlatos szerbül beszélni. Apai nagymamája sváb származású volt, de igazából németül sem tanult meg, csak imákat. Szülei az egészségügyben dolgoztak, édesapja orvos volt, édesanyja laboratóriumi asszisztens.

Kováts Kolos is orvosi egyetemre jelentkezett, Pécsre, de nem vették fel, mert ’56-os tevékenysége miatt – vért gyűjtött a Jugoszláv határnál – édesapját tizennégy évi börtönre ítélték. Az egyetemen azt javasolták, hogy máshol felvételizzen a következő évben, nem fogják utána küldeni a káderlapját. Az üres évben azonban be kellett volna vonulnia katonának, amit nem szeretett volna, ezért inkább a Zeneakadémiára iratkozott be arra az egy évre, azonban ott is ragadt, mert marasztalták. Később rájött, nem lett volna jó orvos, mert túlzott empátia van benne az emberek iránt – ő ápolta szüleit idős korukban – viszont ez az empátia a művészetének kedvezett.

Bár korábban sosem tanult zenét, énekelni nagyrészt magától tanult meg a kurblis gramofon segítségével, a tölcsér rezonanciáját utánozva. Szüleitől kapta a gramofont, és hozzá komolyzenei hanglemezeket, így operákat is, ezeket tanulta meg. Iskolában, templomban énekelt, de nem gondolt művészi pályára, még akkor sem, amikor tizenhat éves korában Kodály Zoltán hallotta őt Verdi Don Carlosából Fülöp király áriáját énekelni, és ezt mondta neki: „Fiatalember, ha így folytatja, méltó utóda lesz Székely Mihálynak!” Az 1965-ös Ki Mit Tud?-on is fölfedezték tehetségét, vezette tovább Siklós Endre a művész pályáját, amire szerényen ez volt a válasz: „Engem sokszor felfedeztek, de soha nem akartam elhinni, hogy ez valódi.” Később a Zeneakadémián ennek ellenére nehéz volt behoznia a lemaradást – zenét korábban nem tanult -, ami bizonyítja, hogy nem elég a tehetség, kitartás és szorgalom is kell az eredményességhez. Mellyel részben cáfolta a Siklós Endre által idézett Goethe mondatot: „A művészet, nem szakma, hanem sors.” Hiszen meg kell tanulni többek közt a hangképzést, légzéstechnikát, kottát olvasni…

De került szó mulatságos témákra is, Kováts Kolos – bár szerepei általában nem kifejezetten vidámak, lévén öreg főpapok, vén királyok – két történettel is megnevettette a hallgatóságot. Az egyik nem vele esett meg, csak szemtanúja volt. Az operákban vannak kisebb szerepek, amik nehezek és csak arra jók, hogy az ember elrontsa, s utána már nincs ideje kijavítani. Verdi: A végzet hatalma című operájában van egy olyan jelenet, amikor az egyik szereplő távcsövön a csatát figyeli és azt kommentálja: „Gránátoshad támad! Egy golyó érte… Ezrede hátrál… Adjutánsa áll az élre…” Az volt a gond, hogy a karmester a csatával ellentétes oldalon állt, viszont a szerephez jó lett volna látni, ahogy vezényel, de az említett szereplőnek a távcsőbe kellett néznie, így aztán félig kifordulva mókásan forgatta szemeit.

A másik történetben Kováts Kolost egy állami gazdaság rendezvényére hívták meg egy kolléganőjével együtt, ahol az ünnepség több műsorból állt, kezdett hosszúra nyúlni, ezért őket megkérték, hogy közösen adjanak elő valamit. Véletlenül szintén “A végzet hatalma” volt, amiből előadni szándékoztak egy félórás jelenetet. Azonban elég rövidre sikerült a fellépés, mert amikor Gvardián, a szerzetes szerepében Kováts Kolos elkezdte a jelenetet: „Nincs itt senki! Nincs senki!” már mosolyogtató volt, hiszen partnernője ott állt mellette. Viszont nem a szerepnek megfelelő szerzetesi férfiruhában, hanem csinosan, mélyen dekoltált estélyiben, elkiáltotta magát: „Atyám, bevallom, nő vagyok!” akkor a zongorista nem tudta folytatni a röhögéstől, és ennyiben maradt, a közönség azt hitte, ez egy ilyen villámtréfa volt.

A továbbiakban még kiderült, hogy az operaénekes művész hobbija a rádió-, illetve az elektronikai berendezések javítás, amit középiskolában tanult is. Bár manapság már nemigen lehet javítani az efféléket, régen az Operaház minden dolgozója hozzá fordult az elromlott rádiójával. Ezen kívül kerékpározással tartja karban magát – Pestre nem is igen lehet átmenni, csak robogóval vagy biciklivel.

Ha már operaénekes a beszélgetőpartnere, Siklós Endre szépen megkérte, énekeljen el egy dalt, sort is kerített rá, zongorán pedig Óhidiné Pál Judit kísérte. Verdi Don Carlos operájából Fülöp király áriáját énekelte, félig olaszul, félig magyarul, hogy a lényeget értse a hallgatóság, illetve ő is jobban átérzi és kifejezőbben adja elő, ha magyarul énekelheti a szívhez szóló mondanivalót – mondta. De énekelt népdalt is (Elindultam szép hazámbul) és mondott verset, Ady Endrétől az “Ádám, hol vagy?” címűt.

Sokat elárul jelleméről, hogy amikor a műsorvezető rákérdezett, ír-e, mint más művészek, például színészek, Kováts Kolos elmondta, ír, de kizárólag az asztalfióknak. Bár többen megkeresték már, hogy még életében könyvet írjanak róla, ő ezt mindig visszautasította: „Majd megírja valaki az összegyűlt anyagból, ha már nem tudok tiltakozni ellene” – mondta félig tréfásan.

És hogy mit csinál hetvenévesen? Természetesen énekel. Járja még az országot, de – bár tíz éve nyugdíjba ment – az Operaházban is föllép. A Szegedi Szabadtéri Játékokra idén először kérték fel, bár a Don Carlosban már nem Fülöp király szerepét játssza, mert az a fiataloké, akikből szerencsére nincs hiány. Ezen kívül tanít, de nem hangképzést meg egyéb énekléstechnikai dolgokat, hanem szerepek előadását, például a Varázsfuvola mindkét jelenlegi Sarastroját ő tanította be.

Ha pedig teljesülhetne három kívánsága, békességet kívánna, ami az utódaira is érvényes lenne. „A pályámon mindent megkaptam, amit lehetett, nincsenek kívánságaim” – felelte.

Végezetül Siklós Endre átadta ajándékát, Kádár Gabriella budaörsi grafikus által készített portrét. A közönségre gondolva pedig sokszorosított kis arcképeket tett Kováts Kolos elé, hogy azokat dedikálja és  aki akart, vihetett belőle. A portrédömpinget végül már csak Kovács László grafikus tudta überelni, aki a helyszínen készített karikatúrát a művészről. (Lásd kicsit fentebb – a szerk.) Siklós Endre egy Picasso idézettel búcsúzott vendégétől, mely szerint „A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát”, jó egészséget kívánva, s hogy művészetével még sokáig mossa le lelkünkről a port, melyre ez volt a válasz:Amíg illúziót tudok kelteni, addig mosom a port!”