“Végre birtokba vettem az új műtermet!”

0
1352

„Akinek van kedve egy kis műterem látogatásra, koccintani egyet vagy csak nézelődni és válogatni, az most megteheti. Találkozzunk, mert az jó!” – invitálta ismerőseit és leendő ismerőseit „Nyitott Műterem Napra” Győrfi András festőművész, február 3-án szombatra, a PostArt-ba. A havas, esős, vacak idő ellenére sokan el is fogadták a meghívását. „Meglepődtem, hogy délelőtt 10-től késő délutánig folyamatosan jöttek az érdeklődők” – nyilatkozta záráskor lapunknak.

Mi a különbség egy kiállítás és egy nyílt nap között? – ezt meg nyitáskor kérdeztük tőle. „Röviden semmi. Bővebben az, hogy itt nemcsak az adott alkalomra kiválogatott képeim láthatók, hanem abba is be lehet tekinteni, hogy hol és hogyan dolgozom. A képeknek csak egy kis része van falon vagy állványon, a másik része a fal mellett várja, hogy lapozgassák, nézegessék az emberek. S van köztük mindenféle. Kisebb, nagyobb, jobb, rosszabb és olyanok is, amelyeket eddig a tárolóban tartottam és nem szoktam bemutatni. Viszont miután áthoztam őket ide, feltettem néhányat az interneten a közösségi oldalamra, és nem is igazán értettem, de a tizenöt-tizennyolc évvel ezelőtti képeket vitték, mint a cukrot. Vajon amikor készültek, miért nem keltek el?” Lehet, hogy most ért meg rájuk az idő, vagy a vásárlóik most értették meg őket.

András másfél hónapja bérli ezt a műhelyt Budaörsön, félfolyosónyira a PostART nagytermétől, ahol már neki is kétszer volt kiállítása, és ahol mindig van valamilyen aktuális érdekesség. Mivel a nyarakat Horvátországban, Rovinjban tölti, ahol van egy saját galériája, a hűvösebb napokra keresett itthon, lehetőleg közel a lakásához műtermet. Eredetileg a Zichy majorra gondolt, amin azonban már sokan osztozkodnak, és amikor ezt elmondta Selmeczi Ágnesnek, a PostART művészeti vezetőjének, az felajánlotta neki, hogy keresnek itt megfelelő, zárható helyet. Először a folyosó közepén rendezkedett be – meséli a festő -, majd rendbe hoztak számára egy önálló termet. Erről a közösségi oldalán így számolt be egy-egy rövid bejegyzésben: „Nagy nehezen belekezdtem a 2018-as évbe. Eddig nem kapkodtam el, na de ma végre birtokba vettem az új műtermet! Ez sikerült.” Majd másnap: „Mindig vágytam egy nagy műteremre. Most megvan. De ez nem az otthon, csak munkahely. Most ez kicsit más, körülbelül 20 éve nem volt ilyenem.”

Nézelődve az egyre jobban belakott műhelyben feltűnt, hogy nincs félig kész alkotás. „Ezt itt szemben most fejeztem be, a sisakot az alak fején harmadszorra festettem át, mert nem tetszett. De általában addig dolgozom folyamatosan egy képen, amíg el nem készül, legfeljebb a lakkozás után még árnyékolok, de a képbe később már nem lehet belenyúlni” – mondta Győrfi András. Hozzátéve: „Naponta két órát vagyok itt és hetente három-négy napot, és ez idő alatt alkalmanként egy-egy képet festek meg. Többen rácsodálkoztak már, hogy milyen gyorsan dolgozom, de számomra ez a normális.”

Végül arra is választ kaptunk, hogy a képek egy része miért fára került, míg az újabbak vászonra. „A könnyebb szállíthatóság miatt. 1991-ben kezdtem el festeni és több mint tíz éven keresztül fára dolgoztam. De ahogy egyre több kiállításra (most már évente nyolc-tízre) és egyre messzebb (hat-hét éve először Amerikába) vittem el a képeket, átálltam a vászonra, hiszen külföldre például tekercselve szállítjuk.”

Egy kiállítás megnyitója és egy a maihoz hasonló nyitott műterem nap között szerintem az a legfontosabb különbség, hogy míg az előbbi esetében mind a kiállítóban, mind a vendégekben van valamilyen kényszer, hogy megfeleljenek a másik fél elvárásainak; az utóbbi esetében nincs ilyen. Mentünk, nézelődtünk, beszélgettünk, és ahogy tapasztaltam néhányan vásároltak is, ki dedikált könyvet, ki albumot, ki festményt vitt haza.

Mi pedig, a Budaörsi Napló (mai és talán leendő) munkatársai ezt a Győrfi Andrással  közös képet hoztuk el: Kíváncsian várom, hogy vajon ki lesz az a következő, Budaörsön alkotó művész, aki szintén megnyitja a közönség előtt a műhelyét.

Fotók: Borhegyi Éva és Hegyi Angéla