Varga János: „a felnőttek lába nyomába taposva mentünk”

0
710

„Úr Jézus szülését pásztorok jelentik”

 A régi szegényebb világ volt ugyan, mint a mai, de lélekben sokkal gazdagabb, mint ahol a kereskedelemről, a pénzről szól minden – mondta lapunknak Varga János, a budaörsi egyházközség plébánosa, akit a gyerekkori karácsonyi emlékeiről kérdeztünk.

„Kapuvárott születtem és ott is gyermekeskedtem 14 éves koromig. Karácsonyaink hangulatát meghatározta ennek a mezővárosnak a jellegzetes paraszti világa, ami hagyományosan vallásos, hívő közeget jelentett, ahol természetes volt a templomba járás, az imádság, a hitoktatás, tehát a keresztény közösségi életben való részvétel. Öcsémmel együtt öt-hat éves korunktól kezdve ministráltunk, az egyházi év jeles eseményeinek aktív résztvevői voltunk a templomban, így karácsonykor is, amelyre már a megelőző négy hétben, az advent időszakában készültünk. Meghatározó élmény számomra, ahogy a nagy hóban a felnőttek lába nyomába taposva mentünk hajnalban, hogy időben odaérjünk a két kilométerre lévő templomba, a rorate (hajnali) misére. Ez, minden nehézsége ellenére hozzá tartozott a Krisztusváráshoz, a karácsonyra készülődéshez, és összességében szép élménnyé nemesedett.

Az 1940-es években voltam gyermek, nagyon szegényes világ volt akkoriban, a karácsonyfa legfeljebb 1-1,5 méter magas volt és az ajándékok is csak egyszerű, praktikus holmik lehettek: kesztyű, sál. De a felnőttek rengeteget tettek azért, hogy ezek a napok szépek legyenek. Édesanyám gondos munkája különösen a szaloncukor készítésben mutatkozott meg, amit otthon főzött és a papírját egyenként vagdosta cakkosra. Tudta, hogyan lehet jóízű ebédet készíteni abból a kevésből, ami adódott. Az egyszerűnek mondott, paraszti gondolkodás szerint a maga teljességében éltük meg a karácsony szentségét. A szüleim még az állatok ellátásában is gondosabbak voltak a szokásosnál, és a szobában, az asztal alá egy zsomporban szalmát tett ki édesapám, jelképesen, hogy „az Úrjézus szamara is jóllakjék”. Mi, gyerekek Szenteste négy-hat fős csoportokba verődve jártunk házról-házra, és ahol az ablakokból kiviláglott a csillogó fény, ott „Kisjézus köszöntőt” énekeltünk. A háziaktól pedig ezért például egy-egy almát kaptunk. Később, már az esti órákban az ifjú legények, leányok mentek az utcára énekelni, tőlük hallottam először a Stille Nacht-ot. Onnan jöttek az éjféli misére is, ahol aztán az egész lakosság fújta a kapuvári „székesegyházban” az egykori kántor szerzeményét, mely így kezdődik: „Úr Jézus szülését pásztorok jelentik. / Angyaloktól nékik gyorsan hirdettetik, hogy / Megváltónk születik, már e napra hirdetik, / nagy örömünkre.” Majd’ szétvetette a templom falát a hangos, lelkes éneklés. Olyan ünnep volt, amit nem lehet utánozni, és nagyon fölemelő volt.

A régi szegényebb világ volt, mint a mai, de lélekben sokkal gazdagabb, mint ahol a kereskedelemről, a pénzről szól minden. Legyenek bármilyen drágák a tárgyak, mégiscsak értéktelenek. A régi karácsonyoknak színe, íze, zamata és mondanivalója volt, azért, mert advent idején lélekkel, belülről készültek fel az emberek, és az Úr Jézus születése és a Szent Család állt a középpontban.”