Randi? – novella 4.

0
199

Nagyon hosszú lesz a nyár…

Irodalmi csemegét is ígértünk újévkor olvasóinknak, és meg is találtuk legújabb sorozatunkhoz a megfelelő szerzőt. Ványai Pál 41 éves, Budaörsön nőtt fel, most is itt él már a saját gyerekeivel, és még sehol nem publikált. Fogadják hát szeretettel negyedik novelláját, ami így nyár elején, miről is másról, mint újfent a szerelemről szól.

Ötvösy Lajos, negyvenhét éves, bátortalan, elvált, fizika-matematika szakos általános iskolai tanár volt. Rengeteget változott kívülről, mióta a felesége otthagyta. A válás egyenesági következményeként erősen lefogyott, súlya újra kétszámjegyű lett, ami már nagyon nem ártott neki, hiszen százhuszonnégy kilót cipelni nap mint nap nem egy leányálom. Hosszú, kesze-kusza szakállát a filmsorozat megjelenése óta ápolt Magnum-bajuszra, kombi Wartburgját pedig egy sportosabb, piros Skoda Rapidra cserélte, mert ez hasonlított legjobban a Ferrarira azon autók közül, amiket meg is tudott fizetni. Elkezdett laza ingben járni, farmerral és napszemüveggel. Az eladott közös ház ráeső részéből egy lakótelepi legénylakásra futotta Budaörsön, és így legalább közel került az iskolához is, ahol tanított.

Belülről azért ez a változás nehezebben ment.

A kihalt iskolaépület földszinti folyosójának végén ácsorgott, mondhatni rejtőzködött. Nekidőlt a vállmagasságig fényesre festett falnak, csak néha lesett ki a sarok mögé. Zsebre dugott kezével egy ottfelejtett blokkot gyűrögetett idegesen. A folyosó egy aulába torkollott, aminek a másik végében két nyolcadikos, egy fiú és egy lány susmorgott. A terem akusztikája miatt a sarkon strázsáló tanár tökéletesen hallotta minden szavukat, bár az aulában lévő lépcső takarásában voltak, látni nem látta őket.

Tudod… hogy… szóval… – szerencsétlenkedett a fiú, hallgatni is rossz volt – Mennyire hosszú lesz a nyár!

Annyira azért nem – válaszolt a lány sokkal határozottabban.

Nem is úgy, persze! – folytatta a fiú kapkodva – Csak hát utána más suliba is megyünk, meg minden. Így nem fogunk találkozni, ki tudja meddig.

– Na és?

Csak arra gondoltam, hogy mi lenne, ha… – minden szó után akadozva folytatta a mondatot.

Lajos majdnem leleplezte búvóhelyét, mert legszívesebben odakiáltott volna: „Nyögd már ki!” Rettentően idegesítette, hogy a srác ilyen mamlasz. Miért ilyen teszetoszák a kamasz fiúk? Sokkal többre mennének vele, ha határozottan megragadnák a lány kezét, és úgy vennék le őket a lábukról. Nem csak hogy idegesítette, egyenesen nevetségesnek találta az ilyen korúak sutaságát.

A fiú végre megint megszólalt:

… mi ketten találkoznánk és fagyizhatnánk, vagy valami.

Randi?

A fiú valószínűleg csak bólintott, hang nem jött ki a torkán, mert a lány folytatta egy-két másodperccel később, de már lágyabban, szinte bocsánatkérően:

Olyan cuki vagy! De nem szeretném elrontani a barátságunkat, ugye megérted?

Talán valami elmakogott persze-persze lehetett csak a válasz, arra Lajos már nem annyira figyelt, mert gyors tűsarok-kopogás hangzott fel a lépcső tetején. Végre! Most jött el az ő ideje, megmutatja, hogy ezt hogyan is kell.

Hess-hess! Kifelé, Zsóka néni már biztos keres titeket, mindjárt kezdődik az évzáró! – torkolta le a „barátokat” lefelé kopogtában Harta Edit, a negyvenes, néhány éve fiatalon megözvegyült magyartanárnő.

Az udvar felé Lajos mellett futott el a két nyolcadikos, és nemsokára követte őket a nő is.

Edit, csak egy pillanatra! – állította meg őt a férfi. Bajsza megremegett, zsebéből kihúzta, és csípőre tette a kezét.

Jaj, Lajika, úgy megijesztettél! Mit bujkálsz itt a sarok mögött? – szorította Edit az évzárón kiosztandó jutalomkönyveket a válltöméses fehér ingét gombelpattanásig feszítő kebleihez.

Az inggombok feszülésének és a hosszú szőke dauerolt hajfürtöknek a látványa sok férfit kényszerített már térdre a történelem során, és nem volt ez másképp Lajossal sem. Az is kizökkentette, hogy a nő Lajikának szólította, mint a többiek a tanáriban. Ezt gyűlölte.

A korábban órákon át mantrázott mondatok most egy pillanat alatt szálltak ki Lajos fejéből. Hiábavaló volt minden egyes előre megkomponált tökéletes kezdőszó, minden remekbe szabott mondat, most egyetlen egy sem jutott eszébe, csak amit az előbb hallott.

Nagyon hosszú lesz a nyár – nyögte ki, megadva magát elméje kudarcának.

Mihez képest?

Igen, kérdezhetnénk, hogy mihez képest, csak tudod, nem találkozunk augusztus végéig.

A nyarak már csak ilyenek – lesett át Edit a férfi válla felett az évzáró helyszínének irányába türelmetlenül.

Van a nagybátyámnak egy nyaralója Zamárdiban…

A nő távolba néző tekintete az udvarra nyíló széles üvegajtóról visszatért, és újra Lajos szemébe nézett. Gyorsan a férfi szavába vágott:

Nem megyek veled csak úgy nyaralni kettesben – hangja vágott, mint a törött üveg.

Lajos újra kamasznak érezte magát, pont olyannak, mint amilyen az a fiú volt az előbb. Gyomrost kapott a sorstól, szája kényszeredett vigyorba fagyott. Odakint a parkolóban a piros Skoda halványabb volt a ragyogó napsütésben, mint akkor az ő arca.

Persze-persze, nem is úgy értettem – préselte ki Lajos a fogai közt, még mindig merev mosollyal.

Edit megkerülte, elindult ki az udvarra, de pár tűsarok koppantás után megállt, és félig hátranézett.

Ha az évzáró végéig kitalálod, hogy hova vigyél el vacsorázni, akkor talán oda elmegyek.

Ezután végigsietett a folyosón, lendületesen tépte fel a nyikorogva nyíló üvegajtót, és magára hagyta Lajost a gondolataival. A nagy csendben ő csak állt, nézett a végtelenbe, de egyetlen közeli étterem sem jutott hirtelen az eszébe.

Írta: Ványai Pál

 

 

 

 

 

A sorozat írásai:

“Mindig vigyázni fogok rád!” – novella 3.

Mandala a porban – novella 2.

A kőhegyi rém – novella

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here