“Mindig vigyázni fogok rád!” – novella 3.

0
242

Irodalmi csemegét is ígértünk újévkor olvasóinknak, és meg is találtuk legújabb sorozatunkhoz a megfelelő szerzőt. Ványai Pál 41 éves, Budaörsön nőtt fel, most is itt él már a saját gyerekeivel, és még sehol nem publikált. Fogadják hát szeretettel harmadik novelláját, ami egy kicsit dramatizálva a saját életéről szól.

Nem fázol? – kérdeztem, miközben megigazítottam finoman a sapkád. Nem is biztos, hogy kellett volna ez a sapka, hisz május közepe volt, langymeleg szellő járt, de nálad még nem lehetett tudni, nagyon vigyázni kellett rád. A tenyeremmel árnyékoltam el a napot, nehogy egy pillanatra is a szemedbe süssön.

Úgy néztél rám, mintha tényleg látnál engem, pedig az orvosok szerint ennyi idősen még legfeljebb foltokat érzékelnek a gyerekek. A tekintetedből azt olvastam le, hogy tudod, ki vagyok, és hogy rám bízod az életed. Azt hiszem, csak én láttam bele azokba a babakék szemekbe ezeket az érzéseket, te honnan tudhattál volna még ilyenekről, hogy mit jelent az, hogy óvni kell téged, vagy mit jelent, hogy innentől te vagy a legfontosabb.

– Itt várjon meg, hozom a kocsit! – szólt rám a fehér köpenyes. – Majd hátulra szálljon be! Segítek, hogy beköthesse magát, és majd szorosan tartsa a gyereket! Óvatosan fogok menni.

Elfogyott a rendelkezésre álló koraszülött mentőautó, így egy személyautóval, az ügyeletes kocsiján kellett átvinni téged a Kútvölgyi Kórházból, ahova budaörsiként tartoztunk, a János Kórház újszülött-intenzív osztályára. Szerencse, hogy szinte a szomszédban áll a két épület, de neked akkor is sok lett volna, ha gyalog vágunk neki a néhány százméteres útnak. A nővérek vastagon bepólyáltak és a kezembe nyomtak, mintha tudnom kellett volna, hogyan kell tartani egy alig négy órás csecsemőt, hogyan kell bánni egy ilyen kis törékeny, „porcelánbabával”.  Arra sem volt elég ember, hogy átvigyenek, az egyetlen orvos, aki velünk jött, vezetett, ő nem tudott volna közben rád figyelni.

Amíg az autót vártuk, kettesben maradtunk a kórház hátsó bejáratánál. Virágillat érte el az orromat, egy későn virágzó júdásfa akáclila virágszirmai lepték el a járdát. Amikor egy enyhébb fuvallat megmozgatta az ágakat, akkor úgy hullt ránk, mintha csak színes hó esne. A szirmok puhán értek a talajra, egy szirom pedig a pici arcodra is jutott.

Már elfordultam, hogy a testemmel árnyékoljalak. Fél kézzel tartottalak, mert a vastag pólyában is könnyű voltál, a másikkal óvatosan lesöpörtem a szirmot. Soha nem éreztem ennyire puhának még semmit, mint akkor az arcbőröd. Nem riadtál meg, továbbra is kerek szemekkel meredtél rám. Azt sem értettem, hogy miért nincs csukva a szemed, mennyit láthattál egyáltalán belőlem? Még mindig ugyanúgy néztél, még mindig ott lebegett kettőnk között kimondatlanul, hogy a végtelenségig megbízol bennem.

Azt hittem, sírni fogsz majd, hogy az eddigi szabadságod után zavarni fog a pólya szorossága, vagy hogy fázni fogsz az inkubátor után a szabadban, de nem, te nyugalommal fogadtad a sorsod. Téged a betegséged sem érdekelt, ami miatt át kellett szállítani az intenzívre, az is csak a mi szívünket szorította össze, te még emiatt sem aggódtál. Mintha az én szorongásomat is csak csillapítani akartad volna, szavak helyett sugározva a békét. Ha tudtál volna beszélni, talán ezt mondod akkor: „Nincs baj, megélem a holnap reggelt, de ha mégsem, hát akkor nyugodj meg apa, nekem ennyi is elég, tudom, hogy vigyázol rám és szeretsz, ennél több nem kell.”

Miért nem sírtál? Miért nem tomboltál, hogy neked több kell néhány százalék esélynél? Miért nem üvöltötted világgá az én fájdalmam is, miért nem kiabáltál helyettem is? Én nem engedhettem meg magamnak, hogy ne legyek erős, de téged senki nem kötelezhetett arra, hogy ilyen nyugalommal nézz rám ott a júdásfa alatt.

Beállt elénk egy fehér Opel, kék lámpával a tetején. A köpenyes kipattant, és nyitotta nekem az ajtót. Ahogy beültem, meghúzta a biztonsági övet, és a kezembe adta a csatot, hogy óvatosan magam köré tudjam venni, miközben téged végig úgy tartottalak a kezemben, hogy a lehető legkevesebbet mozduljon el a tested.

Talán két percnél többet nem autóztunk, nekem mégis végtelenül hosszúnak tűnt az út. A kocsi tetején végig villogott a kék lámpa, és olyan lassan haladtunk, hogy futva bárki megelőzhetett volna, de nem kockáztathattunk volna egy hirtelen fékezést.

A János Kórház csecsemő-intenzív bejáratánál már várt egy nővér, ott át kellett adnom téged. Rossz érzés kerített a hatalmába, rettegtem tőle, hogy soha többé nem látlak. Addigra elaludtál, én pedig félelemmel telve töltöttem a nap maradékát. Egy darabig még a váróban ücsörögtem, a padló csempéire meredve, de végül hazaküldtek, mondván, hogy értesítenek, ha valami változik. Hazamentem. Fél napja lett háromfős a családunk, de mindhárman máshol aludtunk. Anyukád az egyik kórházban, te a másikban, én pedig itthon.

A látogatási idő kezdete előtt negyedórával érkeztem másnap reggel a kórház bejáratához. Idegőrlő, hosszú percek voltak, míg végre beengedtek. Otthon még le tudtam magam foglalni valamivel, hogy ne őrüljek bele a várakozásba, de itt mást sem csináltam, mint a zárt kaput bámultam, és a kezemet tördeltem közben. Nem telefonáltak reggelig sem. Ez talán jó jel, szóltak volna, ha baj van. Vagy pont, hogy rossz jel, mert ilyen híreket nem közölnek telefonon? Egyik pillanatban reménykedtem, a másikban lemondtam mindenről. Sebesre rágtam belül a szám.

Végre bejutottam. A nővér azt mondta, hogy egyedül vagy a szobában, de akkor is csak pár percig maradhatok. Túlélted az éjszakát és javult az állapotod. A százalékaid, amik tegnap még oly’ kevesek voltak, stabillá váltak. Túlestél a nehezén, maradandó károsodás nélkül, semmi akadálya nem volt már, hogy hosszú és boldog élet előtt állj. Rémisztő látványt nyújtott, hogy a kézfejedbe vezetett infúziós kanül nagyobb volt, mint az öklöd, de a nővér megnyugtatott, hogy nemsokára arra sem lesz szükséged, ki fogják venni.

Két óra lett végül a percekből, amit előzetesen engedett a nővér, addig ott ültem melletted, amíg rám nem szóltak, hogy ideje mennem. Végig csak aludtál, közben egyszer halványan el is mosolyodtál, de nem tudtam betelni a látványoddal.

Mielőtt eljöttem tőled, még súgtam valamit: – Mindig vigyázni fogok rád!

Írta: Ványai Pál

Fotók: a szerzőtől

 

 

 

A sorozat írásai:

Mandala a porban – novella 2.

 

A kőhegyi rém – novella

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here