Mandala a porban – novella 2.

0
226

Irodalmi csemegét is ígértünk újévkor olvasóinknak, és meg is találtuk legújabb sorozatunkhoz a megfelelő szerzőt. Ványai Pál 41 éves, Budaörsön nőtt fel, most is itt él már a saját gyerekeivel, és még sehol nem publikált. Fogadják hát szeretettel második tavaszi novelláját!

Áprilisi fényes délután van és úgy várom Lillát a Kálvária-domb lábánál, mint az első randevúnkon, még tizenhét évesen. Pontosabban: kettőnk közül egyedül én hittem randevúnak, ő sétának vélte, mint bármikor előtte. Mégis megérezhetett valamit, mert búcsúzáskor megkérdezte, miért vagyok vele olyan kedves. Nemcsak most, hanem úgy általában, az iskolában, a baráti társaságban.

 

Ez persze már nem a dombnál történt, addigra körbejártuk a környéket, és a buszmegállóban, az útpadkán ücsörögve vártuk a nyolcvannyolcast. Időre haza kellett érnie, a szülei szigorúan fogták, minden másodperc ellenem dolgozott. Éreztem, hogy az indigó lila nagy dög, ami hamarosan elrabolja tőlem, már valahol a Marx Károly utcában járhat, és hamarosan begurul ebbe a megállóba. Én pedig, mint minden mohó, tapasztalatlan és forrófejű kamaszfiú, aki azt hiszi hatalmas szavaitól majd elalél a NŐ és remegve borul a karjaiba, szerelmet vallottam neki. Meg kellett tudnia, hogy „elalvás előtt csak rá gondolok”, hogy „a szemei olyanok nekem, mint két fényes csillag, amiket lehoznék neki az égről”, és hogy „tűzbe mennék érte”. Felhasadt a lelkem, kiömlött belőlem minden cukorszirupos mondat, amit az összes romantikus filmből és könyvből össze tudtam szedni és sok gyakorlás árán megtanultam.

Mára belátom, nem is cukorszirup volt, hanem melasz. Egy gusztustalanul ragacsos, kiállhatatlan melléktermék, ami takarmányozásra még jó, de emberi fogyasztásra már nem. Nem csoda, hogy Lilla úgy érezte, ha nem menekül el, beleragad és ott fullad meg lelki ömlengésem mocsarában.

Én pedig úgy hittem, hogy a váratlanul elővarázsolt, érzelmileg túlfűtött monológom robban, mint a sújtólég, és magával sodorja őt is, de hamar meg kellett tapasztalnom, hogy az ilyen dolgok nagyon másképp működnek. Hogy az indokolatlanul nagy szavak inkább nevetségesek és ijesztőek bárki számára, különösen a kamaszlányok lépnek tőlük egyet hátra. Nem csak képletesen, hanem szó szerint. Lilla felállt, mintha ez a melasz láthatóan ott folyna a lába előtt, és ha nem távolodna még hátrébb tőlem, akkor összekoszolná a szirupfolyam a cipőjét, ne adj’ isten odaragasztaná a buszmegállóhoz.

Körülnézett, felkapott egy hosszú botot a megálló mögötti bokor alól, és a buszok fékezése nyomán kialakult, felgyűrt aszfaltgödörben meggyűlő szürke porba karcolt egy mandalát.

Egy kecses ívvel kezdte a rajzolást. A lelkemben nőtt a nyomás, láttam, hogy ebből egy szívecske lesz, amolyan gömbölyded tetővel, de nem talál szavakat, inkább lerajzolja, mit érez. Hát lehettem volna ennél boldogabb?! Mégsem eltávolodni akart a hömpölygő, instant cukor-mocsaramtól, hanem csak alkalmas módszert keresett a válaszra? Ám a bot rossz felé kanyarodott. Nem is rajzolt, írt. Nem szívecske készült, a megkezdett ív tovább görbült S betűvé. Még boldogabb lettem, mert leírja, hogy szeret, mert fél, ha kimondaná, akkor elveszne ez a gyönyörű, törékeny pillanat. Felnéztem az arcára. Nem fordult felém, ám a tartása és a homlokán megjelent apró ráncok valahogy mégsem azt tükrözték, mint amit látni szerettem volna. Fátyolos szemekkel, lebiggyedt ajakkal koncentrált az írásra, kerülve a tekintetemet. Nem értettem, csak akkor esett le, mit is akar mondani, amikor végre újra lenéztem a porfoltra. Befejezte a szót: “SORRY.

„Bárcsak tíz évvel idősebb lennél!” – mondta rövid csend után. „Nagyon kíváncsi vagyok, milyen leszel akkor. Most inkább olyan…” „Olyan mi?” – kérdeztem megsemmisülten. „Olyan…” – el kellett gondolkodnia, mivel bánt meg legkevésbé – „…fiú vagy még.”

Begurult a busz, köszönés nélkül felszállt, én pedig ott maradtam, nézegethettem a port, amiben a rajz már keréknyommá változott.

Eltelt a tíz év, férfi lettem. Megházasodtam, gyerekeim születtek. Neki még nem. Eltelt újabb három év. Ő is megházasodott, neki is gyerekei születtek. Néha beszéltünk telefonon, aztán egyre ritkábban. Eltelt harmincöt év. Ő két éve megözvegyült, én tavaly elváltam. A válás után sokáig dobozokban állt a holmim, és amikor az új lakásomban kipakoltam, elém került egy gyerekkori fénykép, amin együtt voltunk Lillával. Felhívtam és végtelen hosszan beszélgettünk. Mielőtt letettük volna a telefont, félve megkérdeztem, hogy nem találkozunk-e másnap a Kálvária-domb lábánál. Csak annyit mondott: „Boldogan.”

Úgy várom őt ezek után, mint azon az első randevún, még kamaszként. És most, hogy kedves alakja feltűnik a házak mögül a sarkon, elmosolyodom. Ő is. Lehet, hogy a haja fakóbb, a mosolya talán ráncosabb, de én most is azt látom, ahogy a tizenhét éves Lilla közeledik felém.

Írta: Ványai Pál

Az első novella:

https://budaorsinaplo.hu/a-kohegyi-rem-novella/

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here