Irodalmi csemegét is ígértünk újévkor olvasóinknak, és meg is találtuk legújabb sorozatunkhoz a megfelelő szerzőt. Ványai Pál 40+ éves, Budaörsön nőtt fel, most is itt él már a saját gyerekeivel, és még sehol nem publikált. Fogadják hát szeretettel első tavaszi novelláját!
„Nézz be a kedvéért az ágy alá! Még mosogatok” – kiállt be anya a konyhából. Segítek neki lefektetni a kishúgomat, hogy ő megnézhesse a tévében az esti filmet. Tíz év van a húgom és köztem, és a szüleim néha azon nevetnek, hogy hívhatnánk úgy is: „Lenke, véletlenke”. Amikor megkérdezem, hogy ezen mi olyan vicces, azt válaszolják, hogy majd megértem, ha felnőtt nő leszek.
Lekuporodok az ágy elé. „Nincsenek itt rémek” – mondom, mert csak egy rakás doboz, és valami olyan hever ott, amit Lenke egész délután keresett. Benyújtózkodom, hogy elérjem.
Gyanútlanul állok fel, kezemben a megtalált babával. Az ágy az ablak mellett van, és a gyerekszobából gyönyörű a kilátás a Kőhegy szikláira. Most véletlenül nem felfelé nézek, hanem ahogy kiegyenesedek, lejjebb, az utcára téved a szemem, és meglátom a Rémet. Úgy vonul, mintha csak apa vékony falétrája csörtetne az utcán, feketén, magasan. Nyúlánk végtagjait külön lóbálja a járása ütemére. Észreveszi, hogy nézem, összeakad a tekintetünk. Megáll, és a mancsát emeli felém. A térdeim megmerevednek, homlokom megfeszül, és azonnal összerántom a sötétítőt. Örömteli hangok ébresztenek a riadalom utáni kábulatomból.
„Moncsicsi!” – kiáltja a húgom, amikor meglátja az egész délután keresett babáját a függönyhöz szorítva a kezemben. Oda akarom adni neki, de ahogy elengedem a sötétítőt, támad egy vékonyka rés, és újra megpillantom a Rémet. Még mindig nézi az ablakot.
Nem tudom, hogy szóljak-e anyáéknak, de félek, hogy bolondnak gondolnának. A tévéből meghallom Linda harci kiáltását és a sorozat összetéveszthetetlen zenéjét. Kisietek a nappaliba.
Álmomban a Rém újra és újra felém nyújtja hosszú kezeit, és kiránt az utcára, pedig az legalább tíz méter az emeleti ablaktól. Reggel alig bírom lehámozni magamról az izzadtságtól vizes, megcsavarodott, gyűrött hálóingem.
Másnap már óvatos vagyok, előre össze akarom húzni a függönyt, de jeges rémület lesz úrrá rajtam, amikor ismét megpillantom, ahogy ugyanott áll. Ő is meglát, a mancsa megint lendül. Elkéstem.
A következő napokban nem merek az ablakhoz lépni lefekvési időben, az jár az eszemben, hogy pár hét múlva kezdődik az iskola, és délutánonként el fogok járni karatéra, hogy megvédhessem magam, ha kell. Addig rágom apa fülét, míg végül bíratnak. A harci kiáltás hamar megy, a klumpámból viszont folyton kilépek, és anya rám is szól, hogy nem való olyanban járni a gimnázium első osztályába.
Gyorsan megy a tanév, néha megfeledkezem a Rémről, de ha óvatlan vagyok, és egy-egy őszi vagy téli estén pont rosszkor tekintek ki az ablakon, megint látom. Amikor az utcai lámpák fénykávája alatt halad, még a vonásait is ki tudom venni, és érzem, hogy az ablak felé sandít, de már nem áll meg, csak a szemei fordulnak felém. Azt hiszem.
Hamar eljön a tavaszi szünet, azok a márciusi napok, amikor a kabát már sok, de a pulóver még jól esik. Nagyi felhívott, hogy menjek át hozzájuk Kamaraerdőbe. A buszmegállóban állva az eget kémlelem, valami készül, egyre sötétebbek a felhők. Csak a szemem sarkából veszem észre a közeledő alakot, de a járása ritmusából azonnal felismerem. A Rém az. Eszembe jut minden karatelecke, minden mozdulat, de kivárok. Megáll tőlem kétlépésnyire. Én szándékosan nem nézek rá, nehogy bátorítsam. Három lélegzetvételnyi idő után szólal meg: „Szia!” „Szia!” – válaszolom, de még mindig nem fordulok felé. Újabb két lélegzetvétel, mire megint megszólal, egészen halkan. Az előttünk eldübörgő Trabant miatt alig hallom. „Te ugye oda jártál oviba? Méri Peti vagyok, emlékszel?” – int kelet felé a hosszú karjával. „Igen, emlékszem rád” – minden bátorságomat összeszedve a szemébe nézek, de úgy, hogy bármit is akarjon, elmenjen tőle a kedve. „Csak így olyan más a hajad…” – kezdi lassan, kimérten.
„Méri a Rém!” – gondolom, mert hangosan kimondani nincs bátorságom. – „Hogyne emlékeznék rád! A csoportban az összes lány copfját megrángattad, különösen az enyémet! Most próbáld meg, egyetlen karateütéssel leterítelek!”
„… és szerintem sokkal szebb vagy így, rövid hajjal” – fejezi be a mondatot.
Az arcomat olyan érzés önti el, mint amikor télen kinyitottam a kályhát, hogy rakjak a tűzre.
Ekkor egy kövér esőcsepp hullik a padka előtti kátyúban összegyűlt porba, majd egyre gyorsuló ütemben követi a többi. Foltokban sötétedik az aszfalt.
A Rém leveszi a hátizsákját, mélyen beletúr. Fém súrlódik fémen, tompa puffanás, és már nyitva is a kicsire összecsukható esernyője. Közelebb húzódik, fölém tartja, de ő még mindig ázik. Megesik rajta a szívem, még ha csak egy Rém is, és én is lépek egyet, hogy mindketten az ernyő alá férjünk, de csak annyira, hogy a vállunk azért még ne érhessen össze.
Egy darabig csendben állunk, majd mikor megkérdezem, hogy hová tart, olyat válaszol, amire nem számítok: „Ma én tartom az edzést a csoportunknak, mert a mesternek dolga van” – azzal lecsúsztatja újra a szabad válláról a hátizsákot, és emeli, hogy nézzek bele. Széthúzom a tetejét, és egy karateruha van benne, kék övvel. „Az enyém csak sárga” – mondom kicsit lehangolva. „Segíthetek gyakorolni” – vágja rá azonnal.
Erre nem válaszolok, a sötétbarna szemeit nézem. Most tűnik csak fel, milyen kedves a tekintete. Ő visszaveszi a táskát a fél vállára, és újra csendben ácsorgunk. Megjelenik egy „pirosnegyvenes” busz, amire összepillantunk, de nem mozdul egyikünk sem. Ezek szerint a feketére vár. Megjön az is, de erre sem száll fel. Tehát együtt fogunk utazni a nyolcvannyolcassal Kamaraerdőbe, nem Budapestre megy.
Hirtelen szél támad, de olyan erős, hogy majdnem kitépi a kezéből az esernyőt. Szembefordul a széllel, nehogy kifordítsa az esernyőt, én pedig belekarolok a kezébe, hogy véletlenül se sodródjak el mellőle. Úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, de érzem, hogy a karjával a testéhez szorítja az enyémet. Ő sem szeretné, hogy elsodródjak.
A szél, ahogy jött, el is megy, de mi így állunk, egymásnak simuló vállakkal tovább, amikor meglátom a távolban a nyolcvannyolcast. „Jön a buszunk” – mondom ki a nyilvánvalót. „Nem, én bemegyek a városba” – szól. „De hát a negyvenesek…” – habogom az elment buszok után. „Nincs esernyőd, nem akartam, hogy elázz” – feleli lesütött szemekkel. Csak egy kis szünet után tudom megköszönni, akkor is csak úgy, mintha sóhajtanék.
Már majdnem beér a busz, mikor újra megszólal, most hadarva, hogy a kérdése beleférjen még a maradék kis időnkbe. „Este szoktam kutyát sétáltatni, nincs kedved ma velem jönni? Hétfő van, úgysincs adás.” „Csöngess fel, ha a házunkhoz érsz!” – kiáltom, mert közben hangosan ciccenve fékez a busz, és nyikorogva nyílnak a harmonika ajtók.
A hátsó ajtón szállok fel. Elindulunk, és én nézem az esernyőjét tartó Rémem. Ahogy távolodik a busz, lendül a keze, pont úgy, mint múlt nyáron. Most félek tőle csak igazán, de azért már visszaintegetek, és nagyon várom az estét.
Írta: Ványai Pál,
fotó A csaj nem jár egyedül (1999) She’s all that
