Anyák napjára – “hogy – legalább széken állva – a válladig érjünk”

0
316

Ezt a levelet néhány évvel ezelőtt kaptuk egy olvasótól. Az édesanyjához írta az alábbi verset, aki itt Budaörsön volt tanító néni. Ma már a vers írója is nagyszülő. Az ő szavaival szeretnénk minden édesanyának sok boldogságot kívánni ma, május első vasárnapján!

Tíz év „kihagyással” 1952 óta élek Budaörsön. Itt tanultam a Templom téri lányiskolában, majd az Illyés Gyula gimnázium elődjében (akkor még nem ez volt neve a gimnáziumnak). Mélyépítő üzemmérnök lettem. Tervező mérnökként dolgoztam. Az irodalom- és zene szeretet már kisgyerekkoromban megérintett. Szüleim „fertőztek meg”. Az általános iskolában és a gimnáziumban is nagyon jó tanáraim voltak, akik biztattak, segítettek. Inkább élvezője vagyok az irodalomnak, mint létrehozója. Keveset és ritkán írok, s ha írok, akkor leginkább „csak” verset. Most, hogy nyugdíjba mentem talán be tudok hozni valamit azokból a tervekből, melyek időhiány miatt korábban elmaradtak. Ez az írásra is vonatkozik. A Budaörsi Rímkovácsok Egyesület (irodalmi kör) tagja vagyok, ahol bátorítással, igazi, szakszerű kritikával segítik próbálkozásaimat. Ezt a verset édesanyámnak, édesanyámról írtam abban az édes és fájó pillanatban, amikor először szembesültem azzal, hogy (talán) elhagyom a szülői házat. Édesanyám Laczkó Dánielné 27 éven keresztül az Esze Tamás utcai iskola alsó tagozatos tanító nénije volt. Az idősebb budaörsiek talán még emlékeznek rá.

Laczkó Gabriella

Főhajtás

Anyám tiszteletére

Éhesek vagyunk – kenyér leszel.

Fázunk – új ruha leszel.

Télen te vagy a kályha lángja,

az ágyban a puha párna,

este az altatódal

egy jó meleg takaróval.

Naponta húsodból enni adsz.

Rágjuk öregedő csontjaidat.

Megfeszült inak, percek, csigolyák…

Elmondtunk érted

egyszer egy imát?…

Ha majd nem csak

az én szemem lát óriásnak,

ha majd az egész világ

hódol glóriádnak,

ha szűk életemből eltűnni vélsz,

akkor is itt vagy.

Bennem élsz.

S nem számít senki gyarló árulása,

csak az altatódal,

a párna és a kályha lángja,

s hogy „egyetlen édes életünk”-ben

annyit érjünk,

hogy – legalább széken állva –

a válladig érjünk.