Az ősz a betakarítás, a szüret szezonja. Ha szüret, akkor automatikusan legtöbbünk a szőlőre asszociál, azonban más csonthéjas gyümölcsöt is ekkor gyűjtenek be. Jelen esetben az egykor Magyarországon kívül is ismert és kedvelt budaörsi (Wudersch) őszibarackról szól írásom.
Magyarországon az 1880-as években indult meg intenzíven az őszibarack termelése. A kertészeti tanintézetté váló budai vincellériskola tette meg az első úttörő jelentőségű lépéseket, hogy meghonosítsa e gyümölcsöt hazánkban. Franciaországból, Angliából és Amerikából hozatták be az első hajtásokat, hogy aztán a Gellért-hegyen, a Sas-hegyen, Nagytétényben Érden és Sasadon kiteljesedjen a magyar őszibarack termelés. Ehhez csatlakozott Budaörs is, hogy aztán szezonban heti 20 vagon gyümölcsöt szállítsanak Angliába.
Mindig is lenyűgözött, amikor annak jeleivel találkoztam, hogy őseink mennyire innovatívak, találékonyak voltak akkor, amikor a körülmények erre késztették őket. Nem átallottak profilt váltani, megújulni, ha a tőlük független objektív tényezők miatt erre kényszerültek.
Pont ugyanígy jártak Budaörsön, amikor is a Trianoni békediktátummal összefüggésben bevezetett gazdasági korlátozó intézkedések szinte ellehetetlenítették az itteni bor exportját. 1925 körül a magyar bortermelés súlyos válságba került. A kiviteli lehetőségek megszűntek különösen az olyan bor előtt, amelyeket nem úgynevezett történelmi borvidékeken (Tokaj, Villány, Eger stb.) termeltek.
A budaörsi német gazdák tudatában voltak annak, hogy a Budai hegyvidék kitűnő minőségű őszibarack terem, ezért elhatározták, hogy profilt váltanak és ők is az őszibarackra térnek át. Fontos momentumnak tartom még, hogy képesek voltak a közös gondolkodásra és a kooperációra is. Az elhatározást megelőző talajvizsgálat követett, amelynek elvégzésére független szakértőket bíztak meg. Eze alapján meghatározták a termelés irányelveit, legfontosabb szabályait.
Ott ahol az öreg szőlő kipusztult, már őszibarackfákat ültettek. A 10. jubileumi évben visszatekintve meggyőző eredményeket tudtak felmutatni. Egy szezonban akár 600-800 vagon gyümölcsöt is szállítottak el Budaörsről, mintegy 3600 hektáros területről szerte a kontinensen, vagy akár azon túl is. Budaörs-Őszibarackvárosban 15 gyűjtőponton lehetett leadni a termést.
„A telep egy fehér meszelt ház tágas udvara s nagy ott a sürgés-forgás! Itt a mázsálás folyik, ott a tele ládák leszegezése óriási zajjal. Két oldalt a szélen van a „szektírozó”. Ezt a munkát kizárólag nők végzik. Kezükben egy kartonlapot tartanak, melyen hét különböző nagyságú kör van kivágva. Ezen keresztül dugják a barackot és aszerint állapítják meg, hogy azok milyen minőséghez tartoznak. A minőséget betűkkel osztályozzák: „A A” minőségtől „B“-ig. Az „A A“ minőség darabja cca 30 dkg-ot nyom. Az osztályozómunkát végző személy reggel 8-tól este több óráig napi 1’40—1’60 P-t kap. Ennél a munkánál ezen a telepen kb. 30 nő dolgozik. Az egészen kis gyermekek sem maradnak ki a munkából, ők a zsírpapirostartókat készítik a gyümölcs számára. Az export-gyümölcsök részére különleges, nagy, útra és raktározást kibíró ládák készülnek. A lemázsált és szállításra kész barackot autóra rakják, hogy a pesti központba hozzák és onnan jegelt vagonokban szállítják Németország, Anglia és Svédország felé.”
Ősszel szinte az egész település élete az őszibarack körül forgott. Késő őszig tartott az évad, mert jól átgondoltan ültették a fákat és ezért volt egészen korai és késői termés is. A teherautók ezért a teljes évszak folyamatosan hordták el innen kosarakban és ládákban a barackot. Legnagyobb ellenségük a kaliforniai pajzstetű volt.
Az „ízes, dús nedvű, magvaváló” budaörsi őszibarack hírnevének terjesztésére kiállítást is rendeztek, melynek belépti díja az 1930-as évek közepén 2 pengő 50 fillér volt. Ezért cserébe nem csupán a fákról ehették korlátlan mennyiségben a kitűnő gyümölcsöt, hanem Budaörs valamennyi vendéglőjében jogosultak voltak a résztvevők egy adag pincegulyásra, bécsiszeletre, vagy 3 tepertős pogácsára. Mind emellé még egy HÉV jegy is járt. Egy-egy alkalommal akár 4000 vendég is részt vett a rendezvényen.
Az 1946-1947-eskitelepítések és az 1944-es háborús menekülés következtében Budaörs elvesztette lakossága 85%-át. A drámai körülmények kicserélődött népesség az 1950-es évek végén lebonyolított erőszakos kollektivizálást követően a Vörös Csillag Tsz keretei között folytatták a tradíciót, tovább termelték a legendás budaörsi őszibarackot. Gyanítom azonban már semmi sem volt olyan, mint a második világháborút megelőző időszakban.
Írta: Mlecsenkov László
történész – családfakutató
Másodközlés a szerző engedélyével, megjelent proficsaladfa.hu közösségi oldalon.
Kapcsolódó cikkeink: ITT és
Kiállítások a budaörsi őszibarackról 1933 és 1936 augusztusában
