“A legkékebb kék…” – új kiállítás nyílt tegnap a KözTér18-ban

0
943

„A legkékebb kék, a halhatatlan kék: kobaltkék” – mondta Novák Piroska design és művészet teoretikus tegnap késő délután a KözTér18 Közösségi Alkotótérben megnyílt kiállításon, ami október 9-ig tekinthető meg és előzetes bejelentkezéssel látogatható.

A KözTér18 Közösségi Alkotó térben tegnap megnyílt kiállításon bemutatott alkotások az idei nyári nemzetközi kerámia szimpóziumon készültek, 2018. június 25. és július 1. között, amikor kortárs művészek, művészeti egyetemi hallgatók és kerámia OKJ képzésen tanulók dolgoztak együtt egy alap témán, ami a mázalatti kobaltos porcelán festés volt. A magyarok illetve a budaörsiek mellett voltak itt Japánból és Nagy-Britanniából. A KözTér18 Közösségi Alkotótér tagjai: Ráthonyi Kinga DLA, Neil Wolstenholme, Boleman Bence és Botos Balázs keramikusok, munkájukat segíti Márhoffer László gipszmintakészítő. A szimpózium előkészítését és lebonyolítását az Illyés Művészeti Szakképzés kerámiaműves OKJ tanulói segítették.

Ugyanitt a következő kiállítás Boleman Bence Zoltán kerámiatervező munkáit mutatja be, Cardiology címmel. (A meghívó ITT.) A megnyitó október 10-én 18 órakor lesz.

További információk: ITT és ITT és ITT.

Novák Piroska megnyitó beszéde

Amikor a TOGETHER 4.0 nemzetközi kerámia szimpóziumról kezdtem el gondolkodni, annak is választott témájáról – a kobaltfestésről – minduntalan egy kérdésbe ütköztem: releváns-e 2018-ban a kerámiaművészet e toposzát fókuszba helyezni, az együtt gondolkodás és a közös alkotás apropójává tenni? Némi fejtörés után, úgy vélem, hogy igen: releváns, és pontosan a technika, a szín, a fogalom toposz jellege miatt, amit időről időre érdemes vizsgálat alá vonni, át- és felülírni, újabb és újabb kontextusba helyezni, aktualizálni. Erről a folyamatról vallanak a kiállított alkotások, melyeken még érezni a nyári szimpózium lázas munkáját, jókedvű melegét.

Ha a kobaltfestésre gondolok, vagy arról kell beszélnem, netán definiálnom, akkor gyakran idézem Wartha Vince kémikus elegáns szavait, aki a kobaltot par excellence kerámiafestéknek nevezte Az agyagipar technológiája című kötetében. A professzor nagyvonalú szavai mögött – természetesen – tudományos érvek sorakoznak. A kobalt az egyetlen olyan fém-oxid, amelyik kibírja az akár 1400°C fokos égetési hőmérsékletet, vegyületei már kis mennyiségben alkalmazva is intenzív kék színt eredményeznek, éppen ezért a kobalt-oxid a magas hőmérsékleten égetett porcelánok leggyakoribb színező- és díszítőanyaga.

Porcelán, kék-fehér festésű kínai porcelánok, újabb kimeríthetetlen toposzok a kerámiatörténetben. Ha „megnyitó-kompatibilis” módon, tehát röviden szeretnék róluk nyilatkozni, akkor a következőket mesélem el – elvégre is múzeumban dolgozom. A kínai eredetű porcelánok legismertebb díszítőeljárása a kobalt-oxidból nyert festékkel történő máz alatti festés, melyet az egyszer már kiégetett hófehér edénytestre visznek fel ecsettel, amit ezután színtelen, áttetsző mázzal vonnak be, majd újra kiégetnek. Kék-fehér porcelánokat (kín. qinqhua: „kék minta”) Kínában a Yüan-dinasztia uralkodása alatt (1279-1368) már kiváló minőségben állítottak elő. Ugyanakkor a Perzsiából és Iránból importált, kobaltércből nyert kék festéket jóval korábban, a Tang-dinasztiában (618-907) is használták kerámiák díszítésére.

A máz alatt kobalt-oxiddal festett kínai porcelánok a 16. századtól jelentek meg nagyobb mennyiségben Európában, készítésük titka egészen a 18. század elejéig lázban tartotta a kontinens alkimistáit, arkanistáit és keramikusait. A kék-fehér kínai porcelánok értékét aranyárban mérték, birtoklásuk presztízsértékkel bírt. A porcelán, és annak előállítása utáni kereslet erőteljesen meghatározta az európai kerámiaművesség történetének alakulását; sorra születtek azok a pótanyagok, amik megjelenésükben a kék-fehér festésű kínai porcelánokat utánozták. Ezek sorában említhető: a velencei lattimo üveg (tejüveg, melyet ónmázzal vagy csonthamuval színeztek fehérre); a majolika alla porcellana (fehér ónmázas cserép, máz alatt kobalt-oxiddal festve); a Medici-porcelán (amelynél a kaolint, többek között, áttetsző hegyikristály-őrleménnyel helyettesítették); a delfti fajansz (fehér ónmázzal borított meszes agyag, kobalt-oxiddal festve) és a francia lágyporcelán is (pâte tendre, lágyporcelán vagy frittporcelán, amelynél a földpátot üvegszerű olvasztóanyaggal pótolták).

1708-ban fedezte fel Johann Friedrich Böttger és Ehrenfried Walther von Tschirnhaus a porcelán anyagának legfőbb összetevőjét, a kaolint, amelyhez földpátot és kvarcot adagolva a kínai porcelánnal közel azonos anyagot kaptak. Böttger és Tschirnhaus megbízója II. Erős Ágost szász választófejedelem és lengyel király –, aki szenvedélyesen gyűjtötte a kelet-ázsiai porcelánokat – 1710-ben alapította meg Európa első keményporcelán manufaktúráját Meissenben.

Eddig tart a rövid és kissé száraz kerámiatörténeti összefoglaló, ami azonban nem ad számot a porcelánok kultúrtörténeti jelentőségéről. Ma már szinte elképzelhetetlen az a fogadtatás, az a rajongás, ami ezt a titokzatos matériát övezte Európában a 16. és a 18. század között. La Maladie de Porcelaine – porcelán-betegség, így nevezték a porcelán birtoklása, és készítésének megismerése utáni vágyakozást. Nem csupán az anyag, hanem a kobaltfestésű dekorációk jelenetei – a messzi Kína vidékei, emberei, kultúrája –, a tusfestészettől örökölt tökélyre fejlesztett ecsetvonások szépsége, az ábrázolások egyszerre stilizált és naturális jellege egyaránt rabul ejtették a tehetős európaiakat. 2011-ben a BBC készített egy dokumentumfilmet a kínai porcelánokról, illetve azok európai kultuszáról, a keleti kerámiák szakértője, a műsorvezető Lars Tharp, a film egy pontján merész gondolatkísérletet vázolt fel: kontinensünkön egy ideig azt gondolták a kék-fehér ábrázolások nyomán, hogy Kína annyira távoli, egzotikus és álomszerű hely, hogy ott bizonyára minden kék, egy monokróm kék ország, egy kék-fehér világ.

Nem is annyira megmosolyogni való ez a téves képzet, hiszen a Kék bolygón élünk mindnyájan, létezésünk, világlátásunk megannyi értelemben kötődik e színhez. Johannes Itten A színek művészete című híres tankönyvében így ír a kék színről: „Erős hatalom a kék mint a természet ereje télen, amikor sötétbe és csendbe rejtőzve csírázik és sarjad minden. A kék mindig árnyékos, és legnagyobb pompájában a sötét felé hajlik. Megfoghatatlan semmi, mégis jelenlévő, akár az átlátszó atmoszféra. Az atmoszférában a kék a legvilágosabb égszínkéktől az éjszakai ég legsötétebb kékesfeketéjéig számtalan formában megmutatkozik. Szellemünket a kék a hit hullámain a szellem végtelenségének távolaiba vonja. Nálunk a hit szimbóluma a kék, a kínaiaknál a halhatatlanság szimbóluma volt.”

Talán a kék a spektrum azon színe, aminek a legtöbb árnyalatát differenciáltuk, és neveztük el valamiről: égkék; tengerkék; azúrkék; türkizkék; ultramarinkék; indigókék; rézkék; lítiumkék; enciánkék; világoskék; sötétkék (majdnem fekete); mélykék; tengerészkék; királykék; farmerkék; búzavirágkék; pávakék; neonkék; zománckék; párizsi kék; berlini kék; porosz kék; Leithner kék, Yves Klein kék. A legkékebb kék, a halhatatlan kék: kobaltkék.

(Felhasznált források: WARTHA Vince (1892): Az agyagipar. Az agyagipar technológiája. Budapest: Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 20. [Újra kiadva 2005-ben, az Iparművészeti Múzeumban rendezett Wartha Vince emlékkiállítás alkalmából.]; Treasures of Chinese Porcelain. BBC dokumentumfilm, 2011.; ITTEN, Johannes (2000): A színek művészete. A szubjektív élmény és az objektív megismerés, mint a művészethez vezető utak. Karátson Gábor (ford.), Budapest: Göncöl, 88. [Kunst der Farbe. 1970.])

A kiállítás tehát a KözTér18 Közösségi Alkotótérben október 9-ig és előzetes bejelentkezéssel látogatható.