-
decemberi műsor
december 1. szombat 19h Karnebál – bemutató
december 3. hétfő 11h Keszekusza varázspálcája
december 8. szombat 11h Békakirály VIK
19h A sötétség hatalma
december 9. vasárnap 15h Cerka Tinka és a szürke Lord Thália
december 12. szerda 19h Az arab éjszaka
december 17. hétfő 10h Punktum! VIK
december 18. kedd 10h Punktum! VIK
december 20. csütörtök 14h A két Lotti
december 21. péntek 19h Godot-ra várva
december 22. szombat 19h Karnebál
december 26. szerda 14h Liliomfi
december 27. csütörtök 19h Pán Péter
december 28. péntek 11h Pán Péter
15h Pán Péter
december 30. vasárnap 11h Cerka Tinka és a szürke Lord Thália
19h Karnebál
december 31. hétfő 14h Liliomfi
Karnebál
Budaörsi Latinovits Színház
bemutató: 2018. december 1. 19.00
Nae Girimea borbély és felcser: BREGYÁN PÉTER
Iancu Pampon: ILYÉS RÓBERT
Nache Razachescu avagy Cracanel: MÁRTON ANDRÁS m.v. (fenti képünkön)
Adóhivatali gyakornok: HAJDÚ LÁSZLÓ m.v.
Iordache, Girimea segédje: BÖRÖNDI BENCE
Felügyelő: CHOVÁN GÁBOR
Didina Mazu: BOHOCZKI SÁRA
Miţa Baston: SPOLARICS ANDREA
Pincér: FÁNCSIK ROLAND e.h.
Álarcos nő: PÁDER PETRA
Rendező: BERZSENYI BELLAAGH ÁDÁM (lenti képünkön)
Producer: SZABÓ ÁGNES
Díszlettervező: VIRÁG VIVIEN, SOKORAI ATTILA
Jelmeztervező: ZÖLDY Z GERGELY
Szövegíró: PARTI NAGY LAJOS
Dramaturg: KOVÁCS KRISTÓF
Fordító: RÉZ PÁL
Zene: MÁRKOS ALBERT
Világítástervező: KEHI RICHÁRD
Súgó: JUHÁSZ GABRIELLA
Rendezőasszisztens: BARNET MÓNIKA
A karneválban tánc van, lehetőleg kecses, amolyan tükörsima parketten siklós, a karnebálban azonban, csak érezzünk rá a száguldó V és az ólomlábú B közötti különbségre, bakancsban, uramfia bocskorban járják, és furtonfurt egymás tyúkszemére hágnak. A karneválban szikrázó maszkák fedik bájosan markáns, illetve markánsan bájos orcánkat, a karnebálban rongy csüng a pofánk előtt, hogy ne zavarjuk már annyira a városképet. A karneválban olyanok vagyunk, amilyenek lennénk, ha lennünk lehetne – ám a karnebálban, minél lelkesebben kirittyentjük magunkat, annál inkább magunkra ismerünk, illetve ismernek ránk a többiek; ahelyett, hogy magukra ismernének.
Caragiale, és szerzőtársa inkább, mint fordítója, Parti Nagy Lajos karnebáljában ágrólszakadt, esetlen férfiak, meg tenyeres-talpas, és/vagy rémületes, már zsenge bimbózó életkorukban is hamisítatlan szipirtyóvá izmosodott nők lejtik és ropják a táncot – olyanok ráadásul, akik erről az esetlenségről és szipirtyóságról tudomást sem akarnak venni, inkább adják a lovagot vagy a dámát, míg belé nem szakadnak. Álarcot szuszakolnak a képükre, hogy becsapják egymást, de még önmagukat sem sikerül, azonban még ez nem hátráltathatja őket abban, hogy újra és újra próbálkozzanak.
Hogy miért is teszik mindezt, azt persze könnyű kitalálni: szerelemre vadásznak, mi másra, és arra, ami a szerelem körítése általában. Férfierőre és női bájra, hódításra és uralkodásra, arra a sóhajszerű nyögésre vagy nyögésszerű sóhajra, amit a Világegyetem hallat, ha a véle cicázó nő vagy férfi a kedvére volt. Mármint ideális esetben, ami olyan ritka, hogy valósággal elvész a fehér hollók tömkelegében.
Még itt, a Balkánon is, ahol történetünk játszódik, a horror komédiák miszerint rémvígjátékok őshazájában, ahol eleve, még karneváli avagy báli maszk nélkül is mindenki legalább kétszer olyan nagy vagy kétszer olyan kicsi, mint a valóságban; ahol nem, vagy csak nyögvenyelősen tartja kordában az indulatokat a civilizáció számtalan szebbnél szebb görcse, ahol nyílt színen dáridózik, színpompás rongyait villogtatva a szegénység; ahol olyan jó volna élni, ha lehetne.
De nem lehet, mert – ahogy ebből a történetből is kiderül majd – annyira azért a Blakán sem civilizálatlan, hogy ne jelenne meg minden történet végén a maga fanyar vigyorával, a maga sajátos humorával, amit senki sem ért, csak önmaga: a Hatóság. Hogy aztán vígan táncikálva, decensen danolászva, kecsesen hazudozva, görcsösen szerelemre áhítozva el ne tűnjünk mind, ahányan csak vagyunk, a feneketlen zsebében.
