76 éve, 1946. január 19-én Budaörsről indult az első vonat a Magyarországon évszázadok óta élő német származásúakkal (svábokkal), akiket a második világháború után politikai és gazdasági érdekekből kiutasításra ítéltek. Cikkünkben erre emlékezünk.
„Budaörs nem csak a főváros környéki, hanem az egész országos kitelepítésnek is jelképe. Az első szerelvény a kitelepítettekkel innen indult el, majd itt 1946 után 1947-ben is sort kerítettek egy újabb kitelepítési akcióra” – áll Marchut RékaA Pest megyei németek kitelepítése és annak előzményei című munkájában, ahol Budaörsöt a kitelepítés tekintetében e két tény miatt emeli ki.
„A svábok Magyarországról való kitelepítésének első nagy hulláma (1946. január–június) volt a legintenzívebb a személyek számát tekintve (kb. 117 000 fő) és a legtöbb embert Pest megyéből telepítették ki (41 303 fő). Ennek egyrészt stratégiai jelentősége volt, másrészt pedig szimbolikus jelentése. Stratégiai azért, mert a főváros környékén elsősorban politikai szempontból potenciális veszélyforrást jelenthetett a német tömb azáltal, hogy tudvalevőleg a jobboldali pártokat erősíthették – természetesen kivételek ekkor is voltak: lásd Pilisszentivánt. A betelepített nincstelen magyar családok által a baloldali erők jelentős tömegbázisra tehettek szert. Nyilván kisebb horderejű, de nem elhanyagolható változást hozott a telepítés a települések felekezeti megoszlásában. Megszabadulhattak nagyszámú, vallását gyakorló katolikus hívőtől és így a már ekkor „reakciósnak” mondott Mindszenty bíboros befolyásától ebben a térségben. Szimbolikus jelentősége pedig abban nyilvánult meg, hogy az ország harmadik legnagyobb létszámú németséggel rendelkező településen – Budaörsön – kezdték el a „fasiszta maradványok felszámolását.” A kormány legitimációs törekvéseinek ez egy fontos mérföldköve volt és ezáltal a béketárgyalásokon való kedvezőbb pozíciót is reméltek.
A jogszabályok csak keretet adtak a végrehajtásnak, annak módját mindig maguk a végrehajtók alakították teljesen önkényesen a különféle pártérdekek mentén és így a ki- és betelepítések a pártok hatalmi pozícióinak erőfitogtatásai is voltak.
A kitelepítés második szakaszában a vagyon kérdése jóval motiválóbb volt az éppen folyamatban lévő csehszlovák-magyar lakosságcsere miatt is, és a felelősségre vonás helyett a kommunista hatalomátvétel előkészítése is motiváló tényező volt. Nem volt véletlen, hogy 1947 augusztusában indult el az újabb kitelepítés. Az országgyűlési választások előtt akartak minél nagyobb számú némettől megszabadulni. Ezen állításunkat igazolja az is, hogy a második kitelepítési hullám legintenzívebb szakasza éppen augusztusban történt. A politikai szándék megnyilatkozott a mentesítési akciók során is, mindegyik párt a saját szavazóbázisát mentette.”
Ankunft von Flüchtlingen aus Ostpr. in Schleswig-Holstein (Bahnhof Meldorf).
Bindorffer Györgyi a Dunabogdányból kitelepítettekről írt könyvet (Kettős identitás – Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban), melyben elsősorban azt vizsgálta, milyen hatással volt ez a sajnálatos esemény a svábok identitására.
„Egy sváb asszony, akit még gyermekkorában vittek ki szülei Németországba, így látta a magyarországi németek (Ungarndeutschen) vagy a hazájukból elűzöttek (Heimatvertriebenen) megérkezését: „1946 tavaszán elkezdtek érkezni az első kitelepítettek. …A hosszú út után gyűröttek voltak, piszkosak, törődöttek, furcsán beszéltek és még furcsábban öltözködtek. »Um Gottes willen, was schicken die uns daher?« – méltatlankodtak az «igazi« német svábok, akiknek át kellett adniuk egy szobát, meg kellett osztaniuk a konyhát ezekkel a »barbár« magyarokkal.”
A haza elveszíthető, de nem kicserélhető, érzelmi alapokon nyugvó erőpotenciál, aminek fontosságára leginkább akkor ébred rá az egyén, amikor a magától értetődő dolgok széttörnek körülötte. A magyar hazához fűződő érzések megnyilvánulásai, a hazaélmény csoportszintű átélése a hazájukat elvesztő kitelepítettek esetében ezért még sokkal nyilvánvalóbbak. „Mi a magyarokkal mindig jobban megértettük egymást, mint a németekkel.Amikor kitelepítettek, mi ott csak magyar cigányok voltunk. Hogy magyarok, az még rendben lett volna, de hogy cigányok! Nem tartottak bennünket németeknek, megtagadtak bennünket. Nem ismertünk mi ott senkit, nem értettünk németül, ők sem értették a mi svábolásunkat. Persze igyekeztünk beilleszkedni, németül tanulni, de ez inkább már csak az unokáimnak megy. Pedig akkor még mi is elég fiatalok voltunk. Ők pedig már se svábul, se magyarul nem tudnak” – mesélte egy egykori kitelepített.
A kitelepítetteknek Németország idegen, távoli és teljesen ismeretlen ország volt; kényszerből, és erős magyar tudattal érkeztek vissza az „őshazába”, ahol a németek nem szívesen fogadták vissza „testvéreiket”. A kitelepítettek számára óriási csalódást jelentett, hogy „magyar cigányok”-nak nevezték őket, nyelvüket valami érthetetlen zagyvaságnak tartották. Amíg nem tanultak meg németül, kommunikációs problémák is akadályozták a befogadást.
Az első generációs kitelepítettek ragaszkodnak magyar identitásukhoz és erősen vonzódnak a magyar hazához és ezen belül is a szülőfalu hoz, Dunabogdányhoz. A magyar nemzeti érzés a kitelepítésben megerősödött, ami erős honvágy és visszatérési vágy formájában jelentkezett. Magyarországon születtek, szüleiket, nagyszüleiket itt temették el a falu temetőjében, és ők is ide akarnak visszatér ni, legalább itt térni örök nyugovóra. Haza, ahol otthonaik voltak, s ahonnan elűzték őket. „Mi svábok, jó magyarok voltunk” – mondta egy kitelepített, akinek leghőbb vágya, hogy megvásárolhassa saját házát, amit két kezével saját maga épített és hazatelepülhessen.
„Én ott kinn nemigen tudtam, hogy én most kicsoda, micsoda vagyok. Mert nem voltam német, se magyar, legfeljebb magyar cigány. No és ott kint meg mi az, hogy sváb? Haza akartam jönni, mert csak itt lehetek az, ami voltam” – állította egy hazatelepült.
„Egy sváb származású hallgatóm mesélte, hogy az iskolába kerülve nem értette, hogy a nemzetiségi nyelvoktatás keretében miért nem azt a nyelvjárást tanulják, amivel otthon a nagyanyjával beszél? Nem értette, miért mondják neki, hogy német az anyanyelve, mikor nem is tudott németül?” – Manherz Károlyt idézve meg kell állapítanunk, hogy „nagyon sok magyarországi német család gyermekének az iskolában tanított német idegen nyelv, vagyis az anyanyelvi oktatás valójában nem fedi a valóságot”. A sváb dialektusok elválasztották a magyarországi svábokat a Németországban élőktől.
A Heimat nemcsak azért maradt Magyarországon, a haza elvesztése a második világháború után nem csupán azért viselte meg a kitelepítetteket, mert az állampolgárság és a nemzeti hovatartozás esetükben nem esett egybe, nemcsak azért, mert minden emlékük Dunabogdányhoz kötődött, mert elvesztették kapcsolataikat családtagjaikkal, rokonaikkal, a hazájukkal, elvették vagyonukat, hanem azért is, mert elvesztették legitimitásukat; az új országban nem számítottak a „haza megbízható polgárainak”. A hazátlanság érzése, „a patologikus gyökértelenség”, a lenézettség morális törést, és tényleges identitás válságot okozott, mert identitáskonstrukciójuk nemzeti elemeinek érzelmi bázisa magyar tematizációjú maradt.”
Mindezen problémák a budaörsieket és minden Magyarországról elhurcolt svábot érintettek. Ennek oldására és megoldás keresés céljából a kitelepítettek egy nyilatkozatot adtak közzé, melyet alább közlünk:
A hazájukból elűzött németek nyilatkozata
Kiadták Stuttgartban, 1950. augusztus 5-én
Felelősségünk tudatában Isten és ember előtt, a keresztény-nyugati kultúrkörhöz tartozás tudatában, német nemzetiségünk és minden európai nép közös feladatának felismerésében, a hazájukból elűzött milliók választott képviselői alapos megfontolás és lelkiismeretük megvizsgálása után elhatároztuk, a német nép és a világ nyilvánossága előtt ünnepélyesen nyilatkozunk, melyet hazájukból elűzött németek alaptörvényüknek és megkerülhetetlen előfeltételüknek tekintenek egy egységes és szabad Európa megteremtéséhez.
1. Mi, hazánkból elűzöttek lemondunk a bosszúról és a megtorlásról. Ez az elhatározásunk szent és komoly, arra a végtelen fájdalomra gondolva, melyet különösen az utolsó évtized hozott az emberiségre.
2. Mi minden kezdeményezést minden erőnkkel támogatni fogunk, mely egy egységes Európa megteremtésére irányul, melyben a népek félelem és kényszer nélkül élhetnek.
3. Kemény, fáradhatatlan munkával fogunk Németország és Európa újjáépítésében részt venni.
Hazánkat elvesztettük. A hazátlanok idegenek ezen a földön. Az Isten helyezte be az embereket hazájukba. Az embereket erőszakosan elszakítani hazájuktól azt jelenti, hogy a lelküket pusztítják el.
Mi ezt a sorsot elszenvedtük és átéltük. Ezért elhivatottságot érezünk magunkban, hogy azt óhajtsuk, hogy hazához való jogot az emberiség Istentől ajándékozott alapjogaként ismerjék el és valósítsák meg.
Amíg ezt a jogot számunkra nem valósítják meg, mégsem akarunk tétlenségre ítélve félreállni, hanem új, megigazult formában népünk minden tagjával értelemszerű és testvéri együttélésben akarunk alkotni és hatni.
Ezért azt követeljük ma éppúgy, mint tegnap:
1. Állampolgárként azonos jogokat nemcsak a törvény előtt, hanem a mindennapok valóságában is.
2. Az utolsó háború terheinek igazságos és értelmes megosztását az egész német nép számára, és ezen alapelv tisztességes megvalósítását.
3. A hazájukból elűzöttek minden hivatáscsoportjának értelmes bekapcsolását a német nép életébe.
4. A hazájukból elűzött németek tevékeny bekapcsolását Európa újjáépítésébe.
A világ népeinek érezniök kell felelősségüket a hazájukból elűzöttek sorsáért, mivel őket ezen idők fájdalmai a legsúlyosabban érintették.
A népek cselekedjenek úgy, miként ezt keresztény kötelességük lelkiismeretüknek parancsolja.
A népeknek fel kell ismerniök, hogy a hazájukból elűzött németek sorsa, miként minden menekülté, világprobléma, ezeknek megoldása a legnagyobb erkölcsi felelősséget és elkötelezettséget követeli hatalmas teljesítményként.
Arra szólítjuk fel a jó szándékú népeket és embereket, fogjanak hozzá a munkához, hogy mindnyájan a bűnből, a szerencsétlenségből, a szegénységből és a nyomorúságból utat találjunk egy jobb jövőbe.
A hivatalos városi megemlékezés és koszorúzás 2022. január 23-án lesz, mely a 10.30-kor kezdődő német nyelvű szentmisével veszi kezdetét a római katolikus templomban.
