Kompromisszum vagy önfeladás? Hogyan találj társat…? 14. rész

0
84
Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Egy párkapcsolatban vajon meddig van szó összecsiszolódásról, kompromisszumról, és mikortól adjuk már fel önmagunkat? Társkeresős sorozatunk vége felé egyre inkább jönnek elő olyan témák, amelyek nemcsak az ismerkedéskor, hanem akár több éves, évtizedes együttélés után is felmerülhetnek. Hiszen sokan csak akkor mernek lépni, amikorra felnőttek a gyerekek, vagy egy új munkahely, új környezet is kiválthatja, hogy az „elnyomott” fél összeszedje a bátorságát és fellázadjon. Mivel a párok a kapcsolatuk elején a szebbik arcukat igyekeznek megmutatni a másiknak, érdemes már ekkor tisztázni, hogy az alkalmazkodásban kinél, hol a határ.

Mit mondanál a 16 éves önmagadnak, ha visszamehetnél az időben?” – tette fel egy civilszervezet a napokban Karinthy óta az örök kérdést az interneten. Több ezren válaszoltak rá, és rendkívül szomorú, hogy nagyon-nagyon sokan beszélnék le a fiatalkori énjüket a férjhez menésről vagy a nősülésről. Talán mert huszonévesen még kevesen ismerik önmagukat, hát akkor honnan tudhatnák, milyen partnert kellene választaniuk? Ami azonban már biztatóbb, hogy többen jönnének össze már korábban a második vagy a harmadik társukkal. Lehet, hogy azért, mert addigra megtanulunk valami fontosat? Például elfogadni a másikat és alkalmazkodni hozzá? Vagy…?

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

A párok a kapcsolatuk elején eléggé kompromisszum képesek, mivel lássuk be, hogy eleve a szebbik arcukat igyekeznek megmutatni a másiknak. Baj nincs is ezzel, viszont a későbbiekben gondot okozhat” – mondja sorozatunk visszatérő szereplője, Miller Gertrúd párkapcsolati terapeuta. „Ezért azt szoktam tanácsolni az ügyfeleimnek, hogy már az elején érdemes meghatározni, kinek mi fér bele egy kapcsolatba, ki mit szeret, nem szeret és a többi. Legyen ez egyfajta szerződés, amihez a felek tarthatják magukat. Nem véletlenül szerepel a társkeresők adatlapján például, hogy mit választanál: a tengert vagy a hegyeket. Hiszen ha az egyik fél imádja a tengert, viszont nem szereti a hegyeket, a másik meg fordítva, akkor nehezen mennek el közösen nyaralni. Mi a kompromisszum? Az, hogy először elmennek a tengerhez, később elmennek a hegyekbe? Ám mi történik ott azzal, aki nem érzi jól magát? Tűr, elfogad. Ez nem szerencsés. Mi lenne tehát az, ami mindkét félnek megfelelő? Hogy egy olyan helyre mennek, ahol van tenger és hegyek is. Akár szó szerint, akár átvitt értelemben, ilyen helyet nem mindig könnyű találni.”

“Bocsánat, hogy közbeszólok!” – jelentkezik Krisztina. Negyvenes, két gyermekes anyuka, tizenöt éve együtt az apukával, aki azonban mégsem a nagy szerelem az életében. Arra ugyanis mind a mai napig vár, miközben nyugodt, kiegyensúlyozott életet él.  “De szerintem nem az első három hónapban kell összecsiszolódni, hanem az első három órában fontos kideríteni, mennyire azonosak az értékrendek, meg az érdeklődési kör. Ne az legyen a kompromisszum tárgya, hogy a hegyet válasszuk-e vagy a tengert, hogy hegymászó kötél vagy vitorlás, hanem maximum az, hogy milyen színű kötelet vegyünk hozzá. Amikor ilyen nagy a különbség, akkor tovább kell keresgélni…”

“Én meg azt gondolom, hogy az összecsiszolódás legalább egy év. Nem véletlenül mondják, hogy három hónap a próbaidő, ami után eldönthetik a partnerek, hogy folytatják-e egymással” – folytatja Gertrúd. És előnyös-e, ha valaki nagyon alkalmazkodó, sőt, önfeláldozó típus? “Nem, szerintem nem az, mert könnyen átcsúszhat az illető a mártír szerepébe, hogy pedig én mindent megtettem ezért a kapcsolatért, míg a másik meg semmit. Semmilyen körülmények között nem szabad feladni magunkat! Az adok-kapoknak egyensúlyban kell lenni.”

Sorozatunk hetedik részében („Bizalom és hűség”) Feri és Eszti történetében már érintettük az egymáshoz való alkalmazkodás buktatóit. Ugyanis az igen szerencsésnek mondható egymásra találásuk után a hatvan év feletti pár hamar az összeköltözés mellett döntött („ki tudja, mennyi időt ajándékozott még nekünk a sors” – mondták), és így rövid idő alatt kiderültek a problémák is. Például, hogy miként élhet harmóniában, főként közös háztartásban egy pedáns, talán túlságosan rendszerető és egy meglehetősen laza, már-már rendetlen ember. Természetesen sok-sok toleranciával. Illetve idővel az azonos érdeklődés (zene, színház, sport stb.) mellett kiderültek a különbségek is: az egyikük a dzsesszért rajong, a másik inkább a világzenét szereti; az egyikük kerékpározni és kirándulni jár szívesen, a másik teniszezni…, és így tovább. „Persze ezek, ha fontos számunkra a másik, könnyen összeegyeztethetők, akár úgy, hogy magunk is kipróbáljuk azt, amit a másik szeret, akár úgy, hogy hagyunk neki énidőt” – írtuk akkor.

Közel egy évvel később most újra megkerestük őket, hogy sikerült-e megoldást találniuk a fentiekre, vagy azóta elváltak az útjaik. „Igen, együtt vagyunk és szeretnénk is, ha ez így maradna, de párszor már összecsomagoltam” – vallja be Eszter. Ugyanis ő költözött a férfihoz, és így kimondva vagy kimondatlanul, vagy talán azért, mert a társadalom még a 21. században is a nőktől vár el több alkalmazkodást, neki kellett több dolgot feladnia, változtatnia. „Amikor vitatkozunk, továbbra is apró dolgokról van szó, de ha ezek folyamatosan jelen vannak, mint konfliktusforrások, akkor megmérgezik az együttélést” – állítja Eszti. Náluk ilyen a mosogatóban felejtett szivacs, a konnektorban hagyott telefontöltő, a hűtőben hátra került és megromlott ételmaradék, a kifordítva ledobott ruha stb. Amiket Eszti szerint vita helyett Feri akár maga is elpakolhatna. „Nem gondolom, hogy nekem kellene egy másik felnőtt ember után rendet tennem” – reflektál a férfi, hozzátéve, hogy „ráadásul akkor semmi nem fog változni.” És? Tényleg kellene? Hiszen saját bevallása szerint „megállt a szíve”, amikor Eszti elkezdett csomagolni. Akkor nem az lenne inkább a megoldás, hogy legközelebb, ha a másik „rendetlen”, mégis csak kibírja szó nélkül, és a másik ezt biztosan értékelni fogja azzal, hogy jobban oda figyel például a mobiltöltőre a konnektorban? Miközben a párral erről beszélgettünk, váratlanul megérkezett Eszti kolléganője. „Szerintem az apróságokon való vita csak ürügy, mert a fő baj, hogy Eszti még dolgozik, míg Feri már nyugdíjas, és több közös időt szeretne megszerezni, hát néha hisztizik egy kicsit a nagyobb figyelemért. Egyébként arra, hogy mennyire nem egyszerű alkalmazkodni, jó példa náluk a biciklizés. Esztit volt férje évekkel ezelőtt eltiltotta tőle, mert egy kisebb esés után annyira féltette, hogy a kerékpár évekre a pincébe került. Majd jött Feri, aki meg azt nem akarja megérteni, hogy a lejtőkön a párja miért nem engedi el magát és miért fékez folyamatosan. Az, hogy most kvázi kompromisszumból úgy kell Esztinek bicikliznie, hogy régebben is szívesen megtette volna, ha lehet, egy pozitív ‘kényszer’. Viszont Ferinek meg türelmesen ki kellene várnia, amíg Eszti újra biztonságban érzi magát a kerékpáron, és még inkább azt kellene türelmesen kivárnia, míg a párjának is több szabadideje lesz a munka mellett, amit közös programokkal tölthetnek meg.”

 Egy párkapcsolatban mérföldkő az összeköltözés, mert valóban lakva ismerszik meg az ember. A ledobott ruhák a földre, a mosatlan a mosogatóban és további számunkra elfogadhatatlan dolgok állandó, mérgező vitákhoz vezetnek. Ezekben mind a két félnek muszáj a számára még elviselhető kompromisszumot kötnie, vagy nincs közös jövőjük” – veszi vissza a ismét a szót Miller Gertrúd. – „De valóban, ennél is alapvetőbb gyakori probléma a másik munkája. Mennyi idejét veszi el, mennyire szorítható korlátok közé, ki, mikor ér haza, ha fiatalabbak, mint Esztiék, ki intézi a gyereket, lesz-e közös hétvégénk, vagy mostanában a home office-ban az is felmerül, hogy mikor mehetek be hozzád a hátad mögé. Tessék ezeket átgondolni, megbeszélni, elfogadni egy közös fontossági sorrendet! Higgyék el, tudatos egyeztetések nélkül nem megy! És akkor ott van még a már említett közös vagy külön hobbi. Ha azonos az érdeklődésünk – tessék ezt is komolyan venni a társkereső kérdőívek kitöltésekor! – egyszerűbb a helyzet. Viszont az is igaz, hogy sokszor az ellentétek vonzzák egymást, így a közösen megélt minőségi időből kell lecsippenteni énidőt. Továbbá minél később ismerkedik meg két ember, annál inkább igaz, hogy nem azonos az ismeretségi körük. Ami nem baj. Pontosabban az a jó, ha nem mindenki közös. Mindenkinek hagyni kell, hogy külön találkozhasson a saját barátaival, mert egy ilyen élmény után az ember mindig feltöltődve ér haza. De azért érdemes azon lenni, hogy idővel kialakuljon egy közös baráti társaság, például egy közös hobbihoz kapcsolódóan.”

Ebben a témában nincs tapasztalatom, csak elgondolásom” – válaszolja Zozó. Ugye emlékeznek rá, ő az az ötven feletti apuka, aki bár többször azt hitte már, hogy megtalálta akit keres, lassan évtizedek óta párkereső. Tehát az ő elmélete: „Összeköltözés? Mindig az praktikus megoldást kell választani, amit meghatároz a munkahely közelsége, az együttéléshez szükséges helyigény, hogy elég-e egy lakás vagy kell egy ház és kert stb. A kompromisszum itt se azt jelentse, hogy az egyik fél sokat enged és később megbánja! Munka? Segítsék egymást, maximálisan! Hogy ez a mindennapokban mit jelent, ugye attól függ, hogy milyen munkát is végeznek. A hobbi és a baráti kör? Ebben az életkorban már lehetnek csajos és fiús napok, és csinálhatják együtt is, amit szeretnek, illetve jó, ha a saját korábbi társaságukba bevezetik az új párjukat, de akkor sincs baj, ha nem, és külön-külön töltik a szabadidejük egy részét. Tehát körülbelül ezeket beszélném meg a párommal és kialakítanánk egy mindkettőnk számára elfogadható rendszert.”

Anita szerint is nehéz kérdés a másikhoz való alkalmazkodás, és már négy felnőtt gyermek anyukájaként, túl egy váláson és egy sokéves tartós kapcsolaton, határozottan állítja, hogyamikor a kompromisszum elérkezik arra a pontra, hogy nekem ez már nem fér bele, akkor álljunk ki magunkért, mert hosszútávon nagyon megerőltető egy olyan partner mellett élni, akinek az elvárásai nem egyeznek az én értékrendemmel, életvitelemmel. S minél később ismerjük ezt be, annál nehezebb kijönni belőle.” Csakhogy, mire valaki eljut idáig, hosszabb utat kell bejárnia. „Mindig vannak olyan szituációk, amikor az egyik vagy a másik fél ráhagyja a másikra, hogy legyen minden úgy , ahogy te akarod, mert ez nekem nem olyan fontos, és ha te ettől boldog vagy, akkor én is boldog vagyok, hiszen szeretlek. Az igazán fontos kérdésekben azonban konszenzusra kell törekedni. Amire rá kell szánni az időt és az energiát, nem spórolhatók meg a tisztázó és őszinte beszélgetések. A probléma akkor kezdődik, amikor egyre jobban kicsúszunk a komfortzónánkból, egyre jobban, egyre többet alkalmazkodunk a másik igényéhez, a másik élethelyzetéhez, és bizony nagyon nehéz felismerni és kimondani, hogy figyelj, ez nekem így már nem fér bele. De van, amikor muszáj. Próbáljunk meg ilyenkor madártávlatból rátekinteni, hogy hol tartunk! A saját értékeinkben már torzulás állt be? S ha igen, vajon helyreállítható még az egyensúly? Mert a párkapcsolat akkor működik, ha megvan az egyensúly. És ha sehogy sem sikerül beállítani egy elfogadható szintre? Akkor…, akkor még mindig felmerülhet, hogy van-e sanszom nála jobban hozzám illő párt találni…, vagy akár egyedül is jobb lehet, mint vele…, illetve, hogy inkább megalkuszom… , vagy – és ez sem bátrabb döntés, csak más! – szakítok és tovább keresek egy olyan partnert, aki jobban illik hozzám. A saját tapasztalataim alapján mindenkit arra biztatok, hogy ha ilyen döntési helyzetbe kerül, elsősorban önmagát vizsgálja meg, és ha önmagával jóban tud lenni, utána kössön meg olyan kompromisszumokat, amelyek számára még rendben vannak…, és ha az a jobb, éljenek együtt a párjukkal tovább, boldogan! Ezt kívánom az olvasóknak sok szeretettel!”

Epilógus: Mária néni és Bandi bácsi 16 éves korukban ismerkedtek meg, pár év múlva összeházasodtak, és már házasként Bandi bácsi lediplomázott, majd vezető beosztásba került, Mária néni pedig vezette a háztartást. Lett két lányuk. Viszonylag fiatalok voltak még, amikor megszületett a két unokájuk, és Mária néni továbbra is csak a családjának élt. Majd Bandi bácsi nyugdíjba ment, a család pedig hat dédunokával bővült. A házaspár se fiatalon, se később, szinte soha nem veszekedett egymással és békés, nyugodt idős koruk volt. Majd 2020-ban előbb Mária néni halt meg, súlyos betegségben, 81 évesen, rá pár hónapra, egészen váratlanul Bandi bácsi is, 84 évesen. Akik ismerték őket, azt mondták, a bánat vitte el a felesége után. De! A hagyatékban előkerült Mária naplója. Ebből kiderült, hogy bizony Bandi minden félrelépéséről tudott, mégis, amikor a barátnője figyelmeztetni akarta, váltig állította, hogy nem igaz és soha nem szólt erről a férjének. Se húsz, se harminc…, se hatvanvalahány évesen. A napló szerint Mária nagyon szeretett volna világot látni, de mert a férje a munkája miatt hivatalból rengeteget utazott, együtt soha nem mentek sehova, Mária meg egyedül sem. A legmegrendítőbb pedig az, hogy ő fiatal lányként nem (csak?) férjre és gyerekekre vágyott, mint az akkori nők nagy többsége, hanem orvos szeretett volna lenni, később meg már reálisabban felmérve a lehetőségeit nővér. De ezt csak egyszer mesélte el a férjének, aki kis butuskámnak nevezte, és Mária soha többé szóba se merte hozni. Amikor Mária néni beteg lett, életében először vallotta be, és akkor is csak a naplójának, hogy bár sokan irigyelték a környezetében a sorsáért, a sikeres, jó vágású férjéért, a szintén sikeres gyerekekért és unokákért, a cseperedő dédunokákért, összességében nem volt boldog az élete, mert – ahogy ő fogalmazott – “haszontanul telt el”.

Mária néni élete az ő korosztályában nagyon tipikus. Semmiféle kompromisszum még csak szóba sem jöhetett. Mai nők, asszonyok, ezüstlakodalomra készülők és elváltak, illetve újra párkeresők, ne legyetek Mária nénik! Bandi bácsi pedig nyugodjon békében!

(Folytatjuk)

 

(Folytatjuk)

A sorozat cikkei:

Az új párunk és az ex(ek)

Sorozatunk cikkei:

 

 

 

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here