A szél egész éjszaka vészjóslóan fütyült. A reggeli hunyorgásban, a tuja zöld ágain apró hegyes, kék díszek lengtek. Mire felült az ágyában és jobban megnézte, rájött, hogy az a kék ég egy-egy kimetszett darabja, reggelre, a természet maga is elrendezte ünnepi díszeit a fák ágai közé, a maga módján…
A szél egész éjszaka vészjóslóan fütyült. A reggeli hunyorgásban, a tuja zöld ágain apró hegyes, kék díszek lengtek. Mire felült az ágyában és jobban megnézte, rájött, hogy az a kék ég egy-egy kimetszett darabja, reggelre, a természet maga is elrendezte ünnepi díszeit a fák ágai közé, a maga módján.
Mire a temetőhöz ért a Nap már erősen ragyogott, sőt, tűzött a Kőhegy tetején. A síron a mécsesek persze kialudtak, de a szél kegyes volt, nem borzolta össze a sírt annyira, mint amennyire számított rá. A talajt borító fenyőágak között a kerek kis koszorú közepén a vastag gyertya helye elkormosodott tűlevelekkel volt tele.
A gyertya tegnap csonkig égett. Mosolygott magában, ahogy a mécseseket nézte, maga előtt látván az unoka ügyes kezét, amint szimmetriába rendezte az égőket a Dédikék sírján.
Dédi papa, Dédi mama.
Jólesett érintenie a földet, lesöpörni a száraz, elsodródott leveleket. Fülében még a koccintások, jókívánságok zaja, az ajándékok bontogatása, a Stille Nacht zenéje, szemében az étkező falán egy kép, egy régi karácsonyról, pásztorokról és angyalokról, képpé lett vidámságról, a hagyomány szigorú rendjéből összetapasztott békéről, porrá lett messzi valóságról.
És most, itt a temetőben, a napfény lassan átveszi felszabadító uralmát, az Ember karácsonyi égőkbe fagyott öröme fölött.
