Kellemes húsvéti ünnepet kívánunk olvasóinknak!
Úgy állt Ottler Teréz a kiskamasz fiú fölött, mintha egy toronyház akarna rádőlni egy csenevész kis fácskára. Vörös, selyem hatású ingén mellmagasságban, a gombok között elnyújtott mandula alakú rések jelezték, hogy Teréz már nem olyan vékony, mint anno a harmincas éveiben. Fehér köpenyét már be sem gombolta.
– Mutasd a blokkot! – vette ki a gyerek kezéből a papírdarabot.
Bár 1979-ben a bolti blokkokon még csak számok voltak, Teréz könnyedén tudta olvasni a fecnit, mivel nagyon is jól ismerte az összes termék árát.
– Tej, tejföl, párizsi, fél kilós kenyér… – még nézte egy darabig a papírt – …, fordítsd ki a zsebeid!
Egy Sportszelet zöld papírja és ezüst alufóliája csillant meg a fiú markában.
– Te a Kováts Misi fia vagy, ugye? Apád osztálytársam volt – mondta Teréz, és hogy nyomatékot adjon a régi ismeretségnek, lekevert egy nevelő szándékú pofont a fiúnak, csak úgy csengett tőle a füle!
– A következőnél behívom apádat, de azt nem teszed zsebre, amit tőle kapsz.
A fiú könnyeit nyelve elpakolta textilszatyrába a bevásárlókosár tartalmát, és megszégyenülve somfordált ki a boltból.
Teréz visszaült a kasszájába, háttal a kolléganőjének.
– Legközelebb jobban figyelj! – szólt hátra fiatal, álmodozó kolléganőjének. Közben már pakolta át az addig várakozó vásárló kosarának tartalmát egy üresbe, és böködte is be az árakat a pénztárgépbe
– Ej, Terike, nem kellett volna akkorát bemosni annak a gyereknek, csak egy csoki volt! – mormogta vastag, megsárgult bajsza alatt a vásárlója.
– Vagy most tanulja meg, Sanyi bácsi, vagy suhanc lesz belőle, de akkor már késő, nem lesz aki megnevelje!
– Öt a kifli – folytatta az öreg.
– Majd én azt megszámolom! – nézett is bele a papírzsákba Teréz
A Szabadság út – József Attila saroknál lévő kis ABC-ben húsvét előtti utolsó nyitvatartási nap volt. Egy újabb gyerek, egy kislány tűnt fel a kasszánál, Bakos Panni. Az ő apját is ismerte a kasszásnő, de attól nem tartott, hogy ez a lány lopott volna. A tízéves Panni vásárolt be mindig, mióta az anyja három évvel ezelőtt meghalt, apja pedig csak késő este járt haza az építkezésekről. A segédmunkából épphogy el tudta tartani magukat.
Panni, a környék összes gyerekével ellentétben, nem félt Teréztől, mindig a jó jegyeiről csacsogott neki, meg elmesélte, hogy pár könnyebb receptet már ő maga meg tud főzni az apjának, hogy mire az hazaér, meleg étellel tudja fogadni. És volt egy visszatérő témája is. Minden egyes alkalommal elmondta, az apja megengedte neki, hogy a visszajáróból csokit vegyen, de a kislány soha nem költött többet a szükségesnél.
Egy gyűrött, barna százassal fizetett, a visszajáró aprót óvatosan csúsztatta kötött mellénye zsebébe.
– Megy a többihez a perselybe – lapogatta meg a zsebét mosolyogva, csörögtek az aprók.
– Mire gyűjtesz? – kérdezte a nő.
– Ez titok, ne tessék elmondani apának, de ha összejön még sok, akkor megmondom neki, hogy nyáron vegyen ki szabadságot, és menjünk le vonattal a Balatonra. Bérlünk egy nyaralót, és egész nap együtt leszünk. Csak estére megyünk be a házba, addig a vízben maradunk, amíg világos lesz.
Teréz nem mosolygott, nem szokott, de aranyozott, vékony fémkeretes szemüvege mögött felhúzta a szemöldökét.
A kislány alig bírta átemelni a kosarát a kassza agyon kopott faléceiről az elpakoló pultra. Készült, tudta, hogy nehéz lesz a holmija, így elhozta iskolatáskáját is kiürítve, a legtöbb dolgot abba pakolta, a kézi szatyraiba már csak pár könnyű dolog maradt.
Teréz végig a kislány hátát figyelte, miközben a következő vásárlót kiszolgálta.
Két órával később, zárás előtt alig negyed órával, már szinte üresen kongott az üzlet, csak Teréz állt a kasszájában. A bolt többi dolgozója lassan elkezdett összepakolni, hogy mihamarabb hazamehessenek. Zörögtek az üres üveges rekeszek, nagy robajjal eresztették le az egyik kirakati redőnyt. Megnyikordult a bejárati ajtó, az aznapi utolsó vásárló viharzott be rajta. Kék, koszos munkásruhában volt, egyenesen az édességpult felé vette az irány. Idegesen kutatta végig a polcokat, nem találta amit keresett. Teréz a helyéről nézte végig a jelenetet, és amikor látta, hogy a férfi egyre tanácstalanabb, megszólította.
– Mit keres, Laci?
– Csokinyulat – hangzott a kétségbeesett válasz.
– Az már délután elfogyott.
– Rohantam, hogy ideérjek zárás előtt, elkéredzkedtem – a férfi szomorúan eresztette le a vállát, és leemelt egy tábla Boci csokit a többi közül. Az is jobb a semminél, ha már nyúl nincs.
Lerakta az árát a kasszánál és már lépett is volna ki a boltból, mikor Teréz utánaszólt.
– Várjon, ne menjen sehova! – Kinyitotta a kasszáspult alacsony kis ajtaját, és elindult a raktár felé.
Szemüvege most vékony aranyláncon himbálózott a nyakában, köpenye lobogott mögötte, magas sarka hangosan kopogott a bordó-fehér pepita műkövön, ahogy egy mozdonyt meghazudtoló lendülettel sietett végig az üzleten.
Ahogy belépett a raktárba, az egyik salgópolcon ott árválkodott egy több, mint húsz centi magas, drága fajta csokinyúl, bal oldalán V alakban felszakadva és felgyűrődve az alufólia csomagolás. Teréz körömmel óvatosan visszaigazgatta a gyűrött alufóliát, rásimogatta finoman a csokoládéra, így már alig látszott a sérülés. Egy árazógépből letépett egy darabka papírt, és azzal ragasztotta meg a csomagolást.
Visszasietett a kasszához, ahol a férfi szomorúan ácsorgott. Teréz a kezébe nyomta a hatalmas csokoládényulat.
– Nem maradt nálam több pénz, visszaveszi a Bocit?
– Nem kell – válaszolta Teréz. – Ez ajándék Panninak.
A férfi mosolyogva lépett ki a boltból, Teréz pedig leírta a nyúl árát kálóba, hiszen a sérült csomagolás miatt már úgysem lehetett eladni.
Írta: Ványai Pál
