Városi megemlékezés a németek kitelepítésének 76. évfordulója alkalmából

0
232

A fél tizenegyes, német nyelvű szentmisét követően a római katolikus templomban zajlott le a városi megemlékezés, ahol beszédeikben Ritter Imre, Wittinghoff Tamás, Boros György és Menczer Tamás a magyarországi német nemzetiségűek 76 évvel ezelőtt történt kitelepítéséről, annak körülményeiről és következményeiről emlékeztek meg.

Ma délelőtt, a római katolikus plébániatemplomban tartott német nyelvű szentmise végén, a magyarországi német nemzetiségűek himnusza és a magyar Himnusz után került sor a hivatalos, városi megemlékező rendezvényre, melynek során a templomban beszédet mondott Ritter Imre, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának országgyűlési képviselője, Wittinghoff Tamás budaörsi polgármester, Boros György, Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzatának elnöke és Menczer Tamás államtitkár.

Ritter Imre elmondta, hogy Sashalmon a héten adtak át egy új emlékművet a német nemzetiségűek és a magyarok ezeréves együttélésének emlékezetére, melyet a következő generációk oktatása miatt is fontosnak tart. Ezt nyomatékosítva Schmidt Máriát idézte: „Ha nem ismerjük azoknak a német származású magyaroknak a múltját, akiket javaikból kiforgattak, földjükről elhajtottak, házaikból kiűztek (…), akkor meg fog ismétlődni velünk a történelem.”

Wittinghoff Tamás nem minden aktuálpolitikai utalás nélkül mondta el beszédét, a történelmi eseménysorozat közlése után megjegyezte: “A hatalom újra és újra enged a gonosz csábításának, és bűnösnek nevez ki bizonyos társadalmi csoportokat. Ellenségkép képzéssel, a társadalom megosztásával mindig is könnyű volt tömegbázist teremteni.”

Boros György a kitelepítést elszenvedők visszaemlékezéseiből idézett és saját, családi emlékeit elevenítette fel. Mindnek lényege, hogy a magyarországi német nemzetiségűek évtizedek hosszú sora után sem tudtak túllépni azon, hogy el kellett hagyni hazájukat.

Menczer Tamás is családi történetet mesélt el. Az ő felmenőit Baranyából üldözték el, de a deportálás megakadt Hajós községnél, s jóidőre ottani családok fogadták be a kitelepítésre ítélt családokat. A földeken végzett munka miatt azonban nagyapja és dédnagyapja nem voltak jelen az új összeírásnál, s így végül nem kellett elhagyniuk az országot.

Majd a jelenlévők átvonultak a Mindszenty óvodához, a kitelepítési emléktáblához, ahol az intézmények és a civil szervezetek képviselői elhelyezték koszorúikat.

Wittinghoff Tamás beszéde alább olvasható teljes terjedelmében:

A kocsink visszafelé Budaörsön halad át. Itt már befejeződött a kitelepítés: a községben a régi 8000 lakos helyett ma már csak 800 lakos van. A házak várják új tulajdonosaikat. Az utcák néptelenek. A frissen hullott hó érintetlen fehér szőnyegként terül elénk. Várakozásszerű csend van…” – olvashatjuk az Új Szó című lap 1946. február 19-ei számában. A szenvtelen, és fájdalmasan idillikus leírás éppen egy hónappal az után született, hogy 1946. január 19-én hajnalban elkezdődtek Budaörs eddigi történetének legborzalmasabb napjai.
Az évszázadokon át virágzó sváb település lakóinak többségét ekkor űzték el néhány nap leforgása alatt a szülőföldjükről.
Mai fejjel, bármennyire is igyekszünk, lehetetlen elképzelnünk, hogy min mentek keresztül azok az emberek, akiknek csupán néhány órát hagytak arra, hogy egy batyuba rakják mozdítható holmijukat, hogy aztán marhavagonokba zsúfolva elindítsák őket az ismeretlen felé.
Nemzedékek szorgos munkájával felhalmozott értékeit, a házat, az állatokat, a mezőgazdasági gépeket, a boros pincéket, a gabonát, a takarmányt, a leszüretelt gyümölcsöt, a teli hordókat, de még a személyes tárgyaik többségét is itt kellett hagyniuk, méghozzá mindenféle kárpótlás nélkül. Embertelen, igazságtalan és igazolhatatlan, ami akkor történt.
A 2. világháborúban győztes nagyhatalmak a megelőző évtizedek tapasztalataiból azt vonták le, hogy az etnikai keveredés későbbi konfliktusok forrása lehet, ezért hagyták jóvá a kelet-európai kitelepítéseket.
A közvélekedéssel ellentétben azonban, egyáltalán nem ők utasították erre az érintett államokat! A magyar állam és a társadalom felelőssége ezügyben is megkérdőjelezhetetlen. „A Független Kisgazdapárti Gyöngyösi János külügyminiszter 1945. május 16-án jegyzékben közölte Vorosilov marsallal, a SZEB (a Szövetséges Ellenőrző Bizottság) elnökével, hogy Magyarország 300 ezer német volksbundistát szándékozik kitelepíteni.”
Majd, 10 nappal később, a Dálnoki Miklós Béla vezette magyar kormány 1945. május 26-án megerősítette ezen szándékát, és szóbeli jegyzékben kéri Szovjetunió kormányát, hogy „járuljon hozzá 200-250 000 fasiszta németnek Magyarországról Németország olyan területeire telepítéséhez, amely szovjet megszállás alatt van.” Ezt követően tárgyalták 1945 augusztusában a potsdami konferencián a magyar, cseh és lengyel németség kitelepítésének kérdését. S bár az amerikaiak helytelenítették komplett népcsoportok kollektív büntetését, a győztes hatalmak végül hozzájárultak, s a magyar kormány engedélyt kapott, hogy úgymond „rendezetten és humánusan” Németországba telepítse a hazai német származású lakosságot.
A magyarországi németeket már a háború végétől súlyos retorziók érték. Kárpátaljáról és Szabolcsból 60 ezer német származású embert hajtottak el a málenkij robot ürügyén, és vittek sokakat évekre a Szovjetunióba kényszermunkára. Közöttük is rengeteg olyan ember volt, akiknek egyszerűen csak németesen hangzott a nevük.
A németség jogfosztásának következő állomása az 1945 évi tavaszi földosztás volt, amiből kollektívan kihagyták a sváb gazdákat, sőt sokszor éppen az ő földjeiket osztották szét.
A hazai német kisebbséggel szembeni mérhetetlen igazságtalanság, hogy a magyar társadalom az őszinte szembenézés helyett, kollektív bűnösként, bennük találta meg a bűnbakot Magyarország 2.világháborús szerepe miatt. Történt mindez egy évvel az után, hogy zsidóüldözések minden borzalmas részlete napvilágot látott. És bármennyire is igyekeznek sokan ezt másként beállítani, a magyar állam felelőssége a vészkorszakban elkövetett borzalmakban letagadhatatlan, miként a társadalom nagy részének érzéketlensége is. A háborút követően a magyar állam és a magyar társadalom legnagyobb része ismét a kollektív bűnösség elvére helyezkedett. Mindenféle mérlegelés, egyénekre lebontott vizsgálat és jogorvoslat nélkül, egy egész népcsoportot kiáltottak ki, ismét, bűnösnek.
Az akkori koalíciós pártok közül a Kommunista és a Nemzeti Parasztpárt volt a legszélsőségesebb ebben az ügyben.
„Nincs irgalom, nincs kegyelem. A legradikálisabb megoldást követeljük: a svábokat egytől egyig ki kell telepíteni az országból.” – harsogta a parasztpárti Kovács Imre, aki így fogalmazott 1945 április 22-én, közvetlenül a háborút követően: „Takarodjanak, úgy, ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon. A házuk, a birtokuk itt marad…Le merjük írni, ki merjük jelenteni, harminc kilós csomaggal és 50 pengővel menjenek!”
A kitelepítések döntő motivációjává egyre leplezetlenebbül az anyagiak váltak. Kellettek a dolgos svábok földjei, házai, állatai. Csehszlovákiai magyarokat, Jugoszláviából érkező menekülteket, bukovinai székelyeket és csángókat telepítettek a helyükre. De jól jött ez a lehetőség a hatalomhoz hű emberek megjutalmazásához is. Számos helyen a pártpolitikai zsákmányszerzés motiválta a betelepítést: A kommunista párt például elérte, hogy borsodi bányászokat telepítsenek be egy nyugat-magyarországi faluba. Egyes telepeseket a kommunisták, másokat a parasztpártiak,¬ néhol a kisgazdapártiak karoltak fel.
Hauser József írta egyik visszaemlékezésében: „Kimondhatatlanul és elképzelhetetlenül igazságtalan volt olyan embereket elűzni hazájukból, akik mindig csak szorgalmasan dolgoztak. Az elűzőknek csak egy járt a fejükben, hogy a valódi tulajdonosok vagyonából meggazdagodjanak; ez rablás és lopás volt!”
De a kortárs értelmiségiek legkiválóbbjai is ugyanígy látták a helyzetet. Bibó István ekkor sem engedett a kollektív őrületnek, és szilárd erkölcsi alapokon állva, félreérthetetlenül fogalmazott: „Az ingóságok elvételét nem lehet másnak, mint egész egyszerűen rablásnak minősíteni, akár zsidóval, akár svábbal szemben történik is. Ha a svábokra nem vagyunk tekintettel, legalább legyünk tekintettel magunkra, és ne felejtsük el azt, hogy a rablott holmival való élés olyan demoralizálást jelent, ami súlyosabb veszteség, mint a rablott holmi gazdasági értéke.” Azt hiszem, Bibó itt sajnos kivételesen téved. Ő a saját erkölcsi mércéjével képtelenségnek tartotta, hogy rabolt vagyonnal éljen. De akik ezt művelték, vagy művelik napjainkban is, semmiféle ilyen gátlással nem rendelkeztek, nem rendelkeznek.
Azt azonban pontosan és jó látta előre, hogy a kollektív felelősség elvének alkalmazásával jogcímet fogunk adni csehszlovákiának arra, hogy ugyanazt tegyék az ottani magyarokkal, mint mi a svábokkal. Bibó megfogalmazásában: „Ahogy nekünk minden sváb volksbundista, úgy nekik majd minden magyar horthysta lesz.” És természetesen ebben is igaza lett.
A budaörsi svábok elűzése gyógyíthatatlan sebet ütött a településünkön. Ez a seb ugyan lassan begyógyult, de a nyoma mindig megmarad.
Immár több évtizede minden évben megemlékezünk a kitelepítés emléknapján, de néha azt érzem: még mindig nem tanultunk a múltból.
A hatalom újra és újra enged a gonosz csábításának, és bűnösnek nevez ki bizonyos társadalmi csoportokat. Ellenségkép képzéssel, a társadalom megosztásával mindig is könnyű volt tömegbázist teremteni – ez a szomorú történelmi tapasztalat. Sajnos sokan fogékonyak a hazug ideológiákra, éppen úgy, mint a zsidóüldözések idején vagy éppen a németek elűzetésekor. Akkor is rengetegen gyűlölték lelkesen a meghurcolt, megsemmisített és elűzött honfitársaikat. Mert mindig könnyebb másokat hibáztatni, megbélyegezni a saját kudarcaink miatt, mint megoldani a valós problémákat.
A budaörsi sváboknak, a mi elődeinknek az elűzetése a saját otthonaikból jól példázza, milyen könnyen fordul át rémtettekbe a gonosz és számító gondolat. Ezért is kötelességünk az emlékezés és az emlékeztetés. És nem csak az elűzetés emléknapján.”

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here