Spóroljunk együtt! – 3. rész
A takarékosság nem elsősorban szükség, hanem egyfajta életszemlélet
A dolgozó nő konyhája akár van kamrája, akár nincs, tele van élelmiszer hozzávalókkal. Mindenki tudja, mi az az alapanyag, amiből szinte minden héten használ a főzéshez. Nálam sok más mellett a paradicsompüré meg a száraztészta, és az ezek elkészítéséhez való fűszerek mindig vannak otthon. Néha több is, mint kellene. Viszonylag sokszor költöztem, legutóbb egy gyönyörű álomkonyhás otthont hagytam ott egy kertes, teraszos lakásért, de jóval kisebb konyháért. A kevesebb szekrényben nehezen tudtam elhelyezni az edényeimet is, nemhogy az alapanyagokat. Fali és alsószekrényben itt, ott műanyagdobozban tároltam, az egyféle dolgok nem fértek egy helyre. Egy év után rájöttem, hogy a bolognaihoz kereskedelmi mennyiséget halmoztam fel akciós tésztából, paradicsomszószból, olivaolajból. Egy nagy szatyornyi lejárt szárított fűszert dobtam ki. Miért? Mert, ha akciózták, nem emlékeztem, hogy van-e otthon és vettem. Ez bizony nettó pazarlás, amit mostanában egyre kevesebben engedhetnek meg maguknak. Hát én is vettem egy nagy levegőt, és kipakoltam az „új” lakás összes konyhaszekrényét, ahová beköltözéskor háromszor annyi eszközt és alapanyagot zsúfoltam be, mint amennyi befért, és könyörtelenül szelektálni kezdtem. Ez olyan jól sikerült, hogy most külön helyen lakik az összes tészta, a fűszeres fiókban nincs hat bontott bors vagy majoránna tasak, hanem csak egy-egy üveg. A három üveg lejárt extra szűz olivaolaj különösen fájt. A duplikát tepsiket, tálakat edényeket eladtam a garázsvásáron. A végére kiürült egy mély, polcos alsószekrény, a helyére éppen befért egy mosogatógép. Okulva a pazarlásból a ritkábban használt konyhai alapanyagokat, – különösen, amiket csak nagyobb kiszerelésben lehet kapni, – a közelben megnyílt csomagolás nélküli boltban veszem. Viszem a Görögországból hozott három decis, formás kis üvegkannát, megtöltöm és ha kifogy, újra megyek.
Ez a rendszerezés még jóval az infláció kezdete előtt történt, nagyjából akkor, amikor aktív keresőből nyugdíjas lettem. Kevesebb lett a pénzem és több az időm. A pénzzel sosem volt bajom, mindig annyit osztottam be, amennyi volt. Annyi szinte soha, hogy bankszámlán hizlaljam, vagy évekre leköthessem. Viszont az ármozgásokra, a legkisebbekre is, mindig nagyon érzékeny voltam. Nem csoda, hiszen átéltem néhány válságot és inflációt.
Amikor először volt saját háztartásom, akkor jöttem rá, hogy a takarékosság nem elsősorban szükség, hanem egyfajta életszemlélet. Fiatalasszonyként, a 70-es 80-as évek fordulóján, az egy szoba-konyhás tanácsi lakásban, két pici gyerekkel mindjárt megtapasztalhattuk az öt százalék feletti inflációt és, hogy milyen volt búcsút inteni a 3,60-as kenyérnek meg a filléres gyerekruháknak. A 90-es évek közepén azután visszasírtuk az öt százalékos inflációt, hiszen hamarosan 18, majd 28 százalékos is volt. Úgy emlékszem, akkoriban miniszterek és államtitkárok nem adtak spórolási tanácsokat a tévében.
Ki, mikor kezdte érezni először ezt a mostani áremelkedést? Nos, én nagyon korán, 2021 tavaszán. Talán, mert magam is úgy költöttem a kosztpénzt, mint a különféle tévécsatornák gazdasági újságírói, akik bizonyos időközönként ugyanazokat az élelmiszereket vásárolják, ugyanott. Szóval, gyorsan észrevettem, hogy egyre többet fizetek. Így volt ez a 80-as évek elején és 1994-ben is. Akkoriban két iskolás gyerek mellett két állásban dolgoztam. Végiggondoltam, miből van kevesebb pénzből vagy időből? Hol keresek több pénzt egy óra alatt? Az írógép mellett, vagy a konyhában? A kérdés eldőlt: vettem egy ételhordót…
Azokhoz az időkhöz képest most időmilliomos vagyok, igaz a pénzem kevesebb. Az inflációt sorstragédia helyett feladatként, vagy inkább játékként fogom fel. Azt játszom, hogy meg kell keresnem a legjobb áru terméket, vagy ha ilyen nincs, akkor a legjobb minőségű helyettesítőjét. Ebben a játékban csak nyertes lehetek. Az előző két inflációs helyzetnél most könnyebb helyzetben vagyok, hiszen van internet és akciós újságok.
Bár az akciókkal sem árt vigyázni! Könnyen a rabjává válhatunk. De ez már egy másik történet.
Írta: Móza Katalin
Sorozatunk eddigi részei:
