Vendégünk volt..
Az Ünnepi Könyvhét tiszteletére ebben a hónapban a Budaörsön élő Szabó T. Anna portréját igyekeztünk megrajzolni. Az országosan ismert költő (műfordító, író, publicista) épp a múlt héten vehette át az ELLE Awards 2023 Hungary eseményen az év szerzőjének járó díjat, de az interjút még előtte készítettük vele, ezért arról nem, budaörsi vonatkozású témákról viszont annál inkább faggattuk.
Szabó T. Annát nem mi látogattuk meg otthonában, hanem ő jött el szerkesztőségünkbe. Különleges lénye azonban megszokott környezetén kívül is hamar feltárulkozott előttünk, legalábbis, ami a szerénységet, a felszabadultságot és a fontos gondolatokat illeti.
Elsősorban persze arról kérdeztük, hogy 15-16 éve, amikor otthont keresett, férjével, Dragomán György íróval együtt miért Budaörsre esett a választásuk? Valamint arról, hogyan zajlott az a beilleszkedési folyamat, melynek eredményeként ma már gyakori vendége a helyi kulturális műsorok keretében tartott beszélgetéseknek is.
Anna Erdélyben, Kolozsvárott született, de 15 éves korában, 1987-ben családjával áttelepült Magyarországra, Szombathelyre (itt ismerte meg még tizenévesen Dragomán Györgyöt). 1991-től Budapestre költöztek az egyetem miatt és utána is a fővárosban maradtak, csak gyermekeik megszületése után kerestek nyugalmasabb környéket. „Még édesanyám, akit tavaly vesztettem el, találta ezt a házat a kertvárosban.” Annyira szeretnek itt lakni, hogy gyakran gondol arra, milyen jó, hogy édesanyja ezt megtalálta nekik. Azon kevesek közé tartoznak, akik örülnek, hogy a Budaörsi Repülőtér közelében élhetnek. Azonban természetesen nem ez, hanem az őket idekötő családi szálak miatt fontos számukra a település. Nagynénje a családjával nagyon régóta Budaörsön él és a nagymama is sokat tartózkodott náluk, ide is temették, az Újtemetőbe, mert a nagymama lemondott arról, hogy Kolozsváron a férje mellett nyugodjék, nehéz is lett volna elintézni „és ez az, ami végképp idegyökerezte a családot” – mondta Anna, majd hozzátette: „Nem is tudta nagymamám, hogy ezzel mit indít el, illetve szerintem sejtette, hogy ez mennyire fontos lesz, hogy van egy stabil pont. Az otthonosságérzethez egy nagyon furcsa adalék ez, hogyha fáj a szívem, akkor van hova mennem kiönteni vagy csöndben elmélyülni.”
Gyermekei (akik mostanra már 21 és 17 évesek) együtt kezdték itt az óvodát a Csicsergőben, majd a Kesjárban töltötték általános iskolai éveiket. Mindkét intézmény közel van a házukhoz, legalábbis gyalogosan nem nagy távolságra. „Ez volt a célunk, hogy a gyerekeknek ne a pesti autós őrületben kelljen felnőni” – mondta Anna. „Így nagyon nyugodt, sétálós gyerekkoruk lehetett.” Bár a városrész akkor még kissé elszigetelt volt, kevés játszótérrel (még nem volt például ott az iskola melletti babajátszó sem), a lakótelephez képest, ahol az anyukák nagyobb társadalmi életet élhettek.
A helyi kulturális életbe való beilleszkedés viszonylag hamar megtörtént. Két-három évvel az ideköltözésük után a színház akkori igazgatója, Salamon Suba László megkérte, hogy írjon nekik gyerekdarabot. „Többet is írtam és ez nekem nagyon sokat segített abban, hogy valahogy a közösség részének érezhessem magam” – mesélte. „Életem első gyerekdarab bemutatója volt itt, a Fűszermadáré, soha életemben úgy nem izgultam, mint akkor, borzasztó fejfájásom lett. De amikor látszott, hogy nagyon tetszik a gyerekeknek és egy kislány odasúgta a nagymamájának, hogy nagymama, te is szerelmes vagy a Fűszermadárba?, akkor úgy múlt el a fejfájásom, mintha elfújták volna”– idézte fel a kedves emléket Anna. A másik meghatározó élménye helyi közösségi tevékenységről, illetve Budaörshöz tartozásról az Illyés gimnázium 50 éves fennállásának évfordulójára szánt homlokzati mozaik elkészítése, melyen több száz ember dolgozott, szülők, nagyszülők, gyerekek festegették ezeket a kerámia darabkákat és amihez az Illyés-idézetet többek között ő választotta ki.
Az idén először május közepén megrendezett árverésen, melyet az iskola felújításához szükséges költségek előteremtése érdekében szervezett a szülői munkaközösség, budaörsi művészként természetesen Anna és férje is felajánlotta néhány könyvét, az alkalomra dedikálva.
Saját benyomása pedig az itteni emberekről már ideköltözésük idején is rendkívül pozitív volt. „Ez nagyon jó érzés volt, hogy kijön az ember Budapest határán túlra és máris lelassul egy kicsit. (…) Nagynéném megmutatott mindent a környéken, az iskolákat, óvodákat, a hegyeket. Az első tapasztalatom az volt, hogy az autók megállnak az átkelőhelynél. Budapesten nagyon forgalmas helyen laktam, ott maguktól nem álltak meg, és ez eléggé ijesztő volt kisgyerekkel.” Másfelől pedig szerencséjük volt a közvetlen szomszédaikkal, akik nagyon kedvesek voltak, annak ellenére, hogy a gyerekek sokat hangoskodtak. „Az, hogy soha egy rossz szót az ember a szomszédjától nem kap, csodálatos érzés, nem tudom, mennyire jellemző ez az egész városra, de hatalmas ajándék… Aztán én se szóltam, amikor más gyerekek is persze hangosak voltak.”
Otthonossá tette számára Budaörsöt az is, hogy vannak olyan helyek, ahol különösen jól érezheti magát. Ilyen például a városi könyvtár, ahol a könyvtárosok nagyon segítőkészek, illetve a város felett lévő hegyek. „Míg Kolozsváron éltem, minden vasárnap kirándultunk a város környékén, így a hegyek bevésődtek a jóllét tudatomba” – fogalmazott. Ezen kívül a hegyek azért is fontosak számára, mert nagypapája mondta, ha gondja van az embernek, csak menjen fel egy hegyre, onnan lenézve minden probléma eltörpül. „Valahányszor érkezem valahonnan az autópálya felől és a látóteremben megnyílik a hegyvidék, az nagyon jó érzés.”
A budaörsi kapcsolódások után a beszélgetés az alkotói munka felé kanyarodott. Kiderült, hogy Budaörsről még nem írt verset. Bár van olyan, amelyik Budaörsön játszódik, de ez a versből nem derül ki. „De Budaörs inkább amiatt fontos, hogy egy biztonságos írókörnyezetet ad. Például most is mondtuk a férjemmel, hogy egész nyáron ott fogunk ülni a kertben és írunk. Nekünk nem kell nyaraló, nem kell semmi, ott van az ég felettünk és a fa mellettünk.”
Választ kaptunk arra is, hogy milyen út vezetett költővé válásához, milyen a versírás folyamata s hogy egyáltalán miért fontos mindez. Szabó T. Anna nagypapája Szabó T. Attila híres nyelvészprofesszor volt a kolozsvári egyetemen. Hogy ez számára előny volt-e vagy hátrány, Anna azt válaszolta, annak, hogy nagyapját ismerte az egész város, kisgyerekkorában még előnyét élvezte, azonban tizenévesen rádöbbent, hogy ez mekkora örökséget, egyben terhet ró rá, amit neki is tovább kell vinnie. A pillanat, amikor ez tudatosult benne, a nagyapja temetésén volt. 1987 márciusában egy néma tüntetés volt ez a romániai diktatúrában, ahol két ember nem jöhetett össze az utcán úgy, hogy ne szóljanak rájuk, hogy gyülekezési tilalom van. De egy temetést nem lehetett betiltani. Ahogy a menet elejéről, a hosszú-hosszú Farkas utca végéről visszanézett és látta a tömött sorokban vonuló embereket, akik utolsó útjára kísérték nagyapját, „akkor éreztem meg, hogy ez mekkora súly, és hogy ezt nekem is vinnem kell valahogy tovább, a családi örökséget, amihez méltónak kell lenni. Azért is nem lettem én nyelvész. Nem is érdekel annyira, de van egy unokatestvérem, Szabó T. Anikó (egyébként Annamária) őt igen. Vagyis két Szabó T. Anna van, aki magyar szakot végzett az egyetemen, mi visszük tovább a nagyapai örökséget, ő nyelvész én pedig irodalommal foglalkozom.”
Majdnem minden felmenője írt apai ágról, főleg a férfiak, de volt női író is a családban, sajnos tőle nem maradt fenn semmi. A versek már apró gyerekkora óta élete szerves részét képezik: „A ringatás, a mondókázás, a ritmusra nevelés régen is nagy hagyománnyal bírt, legalábbis nálunk a családban ez természetes volt, ezeket most próbálják visszahozni a baba-mama klubok, babás foglalkozások, például a Kerekítő a Budaörsi Jókai Mór Művelődési Házban. És ehhez vonzódtam mindig, jellemző, hogy gyerekkorom meghatározó élményei három szerzőhöz, a három Sándorhoz – Weörös Sándor, Petőfi Sándor és Kányádi Sándor – kötődnek.”
„A család rengeteg verset mondott nekem. A nagymamám, édesapám fejből. Ők még az a nemzedék, akik fejből tudnak a verseket. Leginkább Petőfit idézték, mindenre tudtak egy Petőfi idézetet. Kányádi Sándort személyesen ismertem, beszélgettünk is egész kicsi koromban, nagyon nagy élmény volt, közös kép is van rólunk. Weöres Sándor pedig a gyerekverses könyvei miatt a kedvencem.” A ritmus mellett azonban a versírásnak lelki, spirituális oka is van, amiről Anna így beszélt: „Ha útravalót akarok adni embereknek vagy segítést, akkor az a vers. Ahogy nekem segítettek a versek, mint egy zsebben hordott talizmán. Tehát a talizmán jellege a versnek nekem nagyon fontos. Ahogy visszük magunkkal, pont azért, mert azt meg lehet tanulni. Magukkal tudjuk vinni, rá tudjuk bízni az érzelmi terheinket, örömeinket. Ahogy egy népdal vagy egy mondóka – egész életünkben emlékezni fogunk rá, úgy nekem a vers az, amit adni akarok.”
Másfelől pedig azt emeli ki, hogy a versíráshoz megvan benne a rácsodálkozás képessége, ami általában a gyerekek sajátja, de belőle felnőttként sem veszett ki. „Azt hiszem, meg tudtam tartani gyermeki lényemet. Én a gyermekkor örömével vagy nyitottságával nem szeretnék szakítani.
Jól mutatja ezt egy gyönyörű Áprily vers:
Ámulni még, ameddig még lehet, / amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet, /mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.
//Elálmélkodni megszokottakon: /az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon, /az azúrban kerengő vadmadáron,
//a csillagon, ha végtelen terek / hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek. / S vén volnék már – s itt volna már a végem?
„Nagyon szeretem ezt a verset, ez a megőrizni a táguló szemet, a rácsodálkozás az nekem egy olyan erős kulcsszavam. És a rácsodálkozásban benne van nekem mindig a rács is. Úgy szoktam hívni a különös véletleneket, hogy rácsoda. Azért, mert olyan sok ilyen csodaszerű véletlen történt az életemben, hogy minden szál összeér, annyi minden összekötődik az életemben, hogy nekem ez a rácsoda…” Majd rátért a hálózattudományra, amit egy erdélyi tudós Barabási Albert László kutat és Karinthy Frigyestől származik az ötlet, mert Karinthy Frigyes vetette fel, hogy nézzük meg, hány kézfogással jutunk el az Amerikai Egyesült Államok elnökéig vagy Charlie Chaplinig. „És a költő ugyanezt a hálózat kutatást csinálja, az egész neuron-hálózatát ráengedi a világra és a világ egész furcsa hálózatát próbálja a saját, szinte nyers idegvégződéseihez hozzákötni. És a rácsoda az ennek a hálózatnak a példája is.”
Középiskolás korában, az iskolaújságban, majd Szombathelyen, az ottani egyetemi újságban jelentek meg először írásai, versek. Prózát is írt mindig, mert a történetmesélés is nagyon fontos, de sosem az volt az elsődleges. „Azt hiszem, hogy nekem a vers a legfontosabb az életemben. A vers megköveteli az olvasótól azt, hogy a saját érzelmeit beletegye. Ahogy mondjuk a verset, már a hangunkkal vagy a jelenlétünkkel igazoljuk is azt a verset. Ha egy József Attila verset elmond az ember, az már ő. Természetesen József Attila minden fájdalma benne van, de rárakjuk a magunkét is. Egy vers az megköveteli az intenzív nem-elmének a jelenlétét. Hiszen egy prózát lehet úgy olvasni, hogy talán nem vonódunk be annyira, de a vers mindent visz, mindent megkövetel.”
Arra a kérdésre, hogyan készül egy költemény, kiderült, hogy a versírás bárhol utat törhet magának, különösen ott, ahol szemlélődni és gondolkozni lehet. Így történt az is, még évtizedekkel ezelőtt, hogy a hazaúton, a buszon született vers, de Anna, mire hazaért, elfelejtette. „A férjem mondta, hogy ilyet nem lehet és akkor készített nekem egy kis jegyzetfüzetet, olyan borítót csinált neki, hogy ne tudjam elveszteni és rávarrta a tollat. Azóta mindig nálam van.”
Kérdéssé formálódott az is, hogy Szabó T. Anna, mivel költészettel foglalkozik, ez azzal jár-e, hogy érzelmileg kitárulkozik az olvasóinak. A nyilvános beszélgetős műsorokból ugyanis kiderül, hogy a férje is hajlandó nyitottan beszélni a házasságáról, az érzelmekről. Például a házasság hetén vállaltak egy pódiumbeszélgetést Budaörsön is.
Anna elmondta, hogy ez nem volt mindig így, mert a férje alapvetően egy rendkívül zárkózott ember és nem nyílt meg idegenek előtt nagyon hosszú ideig. „Különösen, amíg az első két könyvét írta, nem is nagyon nyilatkozott. Később ez a zárkózottság aztán lassan feloldódott.”
„A verseimben én elég sok személyes dolgot megírok, mert nekem fontos a személyes felelősségvállalás, de nagyon igyekszem, hogy a személyesben általánost is megmutassak.”
Elmondta azt is, mi az, amiről viszont nem szoktak nyilvánosan beszélni, a gyermekeikről. „Ők abban az életkorban vannak, amikor a saját életüket szeretnék megteremteni és a teher most rajtuk van, ahogy nekem is ott volt a vállamon tizenéves koromban a családi örökség súlya.” A kicsi korukat megírta versben, elég sokat, de általános dolgokként, például a csecsemő szeparációs szorongása vagy a gyermek, amit mond, vagy ahogy nézi a homokozóban játszó gyermekét az anya – ezek bárkivel megtörténhetnek.
Anna beszélt arról a speciális helyzetről is, hogy ő és férje, mindketten írók, ráadásul mindketten otthon dolgoznak. „Az otthonnak a nyugalma minden pillanatban összeér a műhelynek a feszültségével. Mondok egy hasonlatot: minthogyha egy vasöntődében szeretnénk nyugodt, családi asztalt teríteni és ott szép nyugodtan vacsorázni.”
Azt szokták mondani, íróknál elég ritka, hogy kibírnak egymás mellett egy életet. „Hát mi mindig azt mondjuk egymásnak, hogy nem kalitkában él az ember, semmiképpen nem rácsnak akarja tekinteni, ezért van a Senki madarában az a mondat, hogy: Ha madarat szeretsz égbolt légy, ne kalitka! Mert nem szabad azt érezni, hogy valami szorongat vagy fullaszt, eddig nem éreztük, de sose lehet tudni. A holtomiglan-holtodiglant nagyon komolyan veszem, de hogyha a másik szenvedne egy kapcsolatban, és nem lehet megoldani, akkor nem szabad arra kényszeríteni, hogy maradjon. Ez az, amiről viszonylag ritkán beszélünk, hogy nem akarjuk bezárni a másikat, de ilyen probléma eddig nem merült fel.”
Azáltal, hogy hasonló foglalkozást űznek, volt-e valaha rivalizálás vagy okozott-e keserűséget a másik sikere? – faggattuk Annát tovább. „Életemben egyszer voltam igazán féltékeny, amikor kisgyerekes anya voltam meg közben rengeteget fordítottam, és nem maradt időm írni. Gyuri erről nem tehetett, mert ő is úgy írt, hogy közben bejöttek a gyerekek a szobába, de mégis csinálta. Nem csukta be a szoba ajtaját és ez nagyon fontos volt.”
Visszatérve a kitárulkozásra: „Nem azt mondom, hogy mindent meg kell írni, de azt gondolom, hogy pont eléggé titokzatos az élet akkor is. Egy történésznek mondtam egyszer, hogy ott van egy halott, engem sokkal jobban érdekel, hogy mi a halott és az élő közti különbség, tehát nem a csaták, az események, hanem hogy most láttam édesanyámat, aki egyik pillanatban még élt, a másikban már nem, én meg ott ültem…, mi ez? (…) Ezért vagyok én hívő , mert abban hiszek, hogy valami értelme van az egésznek. Az egyik könyvem borítóján – Kerített tér a címe – egy húskampó van, ami megtart, még ha fáj is, anélkül viszont lezuhanok. És ha leesem, akkor elkárhozom, vagyis valami kell tartson, akkor is, ha fáj… azért fáj, mert nem tudok úgy hinni, ahogy mondták, azt mondták, a hit ugrás a sötétbe… Nem akarok a sötétbe ugrani, ezért inkább kapaszkodom… nagyon érdekes ez a fajta hit.”
A beszélgetés vége felé persze az is felmerült, hogyan lehet megélni az írásból és melyik részéből? „Úgy lehet megélni, hogy nagyon sokfelé dolgozik az ember. Az írás mellett szerkesztek, volt, amikor tanítottam, a fellépések is hozzá tartoznak ehhez. A fordítás volt a legnagyobb részben. Ugyan nagyon rosszul fizetik a műfordítókat, de nagyon jó volt, mert otthonról lehet csinálni és máig nagyon szeretem. Babits Mihálytól kérdezték egyszer, hogy szerinte melyik a legjobb magyar vers, s azt válaszolta: Shelleytől az Óda a nyugati szélhez, Tóth Árpád fordításában.”
És ami sajnos ma megkerülhetetlen egy közszereplő számára: hogy lehet kimaradni ma a politikából? Szabó T. Anna szerint a zenészek irigylésre méltók, mert esetükben nincs jelentősége annak, hogy melyik politikai oldal mellé állnak. Íróként viszont nagyon nehéz ebből kimaradni. „Keresztury Dezsőtől a ’Szabadon szolgál a szerelem’ az Eötvös Collegium jelmondata, amit a kolozsvári iskolám után az alma materemnek tekintek. A politikával kapcsolatban azt hiszem ez az a mondat, amit mindig szem előtt tartok. Én nagyon szívesen szolgálok, ha nem akarnak belealázni ebbe a szolgálatba. Az odaadás, az önkéntes szolgálat és az elvárt magatartás nem ugyanaz. (…) Én nem akartam soha politizálni, a politika jön oda. De … nálunk ez a szabály, hogy az ágyunkba és az asztalunkra nem engedjük be a politikusokat. Vannak olyan terek, ahova nem szabad betörnie hatalmi akarásoknak, mert az a mi saját terünk. Ez nagyon nehéz és ez a világ nagyon durván meg fog változni. Gyurinak a Rendszerújra könyvében van benne, hogy az íróknak nagyon nagy felelőssége van most a megfigyelésben.”
„Az üres lap belém lát, de nem figyel meg. Nem akar lehallgatni sem politikai, sem üzleti célból, sem pártok, sem cégek megbízásából. Egyetlen feladatom van a papír fölött: hogy ne hazudjak magamnak. Így másnak sem fogok tudni hazudni. A tintás kéz, bármennyire a kezdeti nehézségekre emlékeztet is, épp annak a jele, hogy most újra kell tanulnom az írást. Úgy érzem, vissza kell térni a papírhoz, az üres és az írott lapokhoz, ha nem akarjuk, hogy behálózzanak, megfigyeljenek, manipuláljanak, hogy szánkba rágják a szavakat. Azt írjuk, amit akarunk, nem tartozunk elszámolással, csak a saját lelkiismeretünknek. A papír meghallgat és rögzít, nem diktál” – ezt a tavalyi, 92. Ünnepi Könyvhéten mondta megnyitó beszédében Szabó T. Anna.
Borhegyi Éva – Eller Erzsébet
A sorozat ez évi cikkei:
Gajdos Frank Katalin: „Az anyanyelvem magyar, a szívem nyelve német”
