Koszorúzással kezdődött a Kende Sándor íróra való megemlékezés november 18-án Budaörsön, az Ifjúság utcai társasháznál, ahol élete utolsó tíz évében lakott és alkotott.
Ezen az eseményen hagyomány szerint (melyet az író özvegye Regényi Ildikó teremtett, aki tavaly szintén elhunyt) Wittinghoff Tamás polgármester is jelen volt. A szervezők nevében néhány szót a házaspárról Kanizsa József mondott, a Krúdy-kör korábbi titkára. Tőle megtudtuk, hogy Ildikó, aki elsősorban pedagógus volt, 6 könyvet írt, míg Kende Sándor 32-t.
A megemlékezés irodalmi esttel folytatódott a Jókaiban. Itt Bordás István köszöntötte a megjelenteket. Ő nyugdíjazása előtt mint az önkormányzat kulturális referense ismerkedett meg Kende Sándorral és az általa alapított Krúdy-körrel, és több szép, közös emléket idézett fel, többek között a karácsonyokról.
Ezt követően Pánti Anna operaénekes adta elő Kodály Nausika című dalát, később Puccini Pillangókisasszonyának a nagy áriáját hallhattuk tőle, majd prózai részletek hangzottak el, többek között Kende Sándornak a Budaörsi Naplóban 1992-ben megjelent novelláiból, illetve a kör mai tagjainak – Marosi Károly, Szénási Sándor, Hajdan Vali, Reményi Éva, Horváth Edit, Balázs Erzsi, Szedő Tibor, Bera Irén, Eller Mária és Pánti Anna – versei. Az este Pánti Anna előadásában Bach – Gounod: Ave Maria-jával zárult.
Kende Sándor író 1918-ban Budapesten született, élete utolsó tíz évét töltötte Budaörsön, 1982-től és életének legtermékenyebb időszakában élt itt, az Ifjúság utca 40-ben. Ahol a váratlan halál 1992-ben, utolsó könyvének, „Itt felejtett engem az Isten” című regényének a befejezése utáni órákban érte. Az általa alapított irodalmi kör már 42 éves.
A legcinikusabb, legléhább, legközömbösebb és legüresebb ember szíve is megdobban néha arra a szóra, hogy: — magyar. Néha, mondtam. Két esetben viszont biztosan.
Az egyik: — külföldön. Én a múltban, ama vasfüggönyön belül is azt mondtam mindig, hogy helyesebb „kiengedni” az embert, mint bezárni: odakint válik hazafivá, illetve döbben rá arra, hogy kicsoda. Nagyon gyorsan. Egyik percről a másikra, tüstént, mihelyt egy minket fitymáló szó a fülébe szúr. Az önérzet ágaskodása, természetrajzunknak ez a legősibb rugója, hajtóereje és élesztője (egyben lánca, egybemarkoló, s a csiriznél százszorta biztosabban tapasztó tehetetlenségi tényezője).
A másik (s erről szólna a példám): — itthon, amikor más honbelivel akad össze. Hát még akkor, ha az illető idegen magyarul szólal meg! Vagy legalább két olyan szót próbál formálni, ami mintha, majdnem olyasmi, hasonló. A minap például a Lévay utcai könyvesboltban két fiatalember.
Azért csak lapozgattam tovább, s mintha mélyen elmerültem volna olvasmányomban, egyre jobban összehúztam magam, mozdulni is alig-alig mertem már, mert semmiképp sem akartam kockáztatni, hogy kíváncsiskodásommal megzavarnám őket, s netán abbahagynák. Nem, észre se vegyék, hogy figyelem, udvariatlan hallgatózásom el ne rémítse őket —megilletődésem talán gyanakvóvá tenné valamelyiküket. Pedig csak ne hagyják abba, az istenért ne, még egy kicsit ne!
Mert ugyan ki beszél ma mifelénk igazán magyarul, igazán szépen?! Hát még hibátlanul is, ugyan kicsoda?! Lám, külföldiek a fiúk, persze, megtudtam néhány perc alatt.
Igen. Mert így, nálunk, idehaza, már senki se beszél — csak, aki könyvből tanulta ezt az összehasonlíthatatlan nyelvet. így csak az vigyáz a szájára, a szórendre, a hangsúlyokra és a tárgyasragozásra, így csak az becsüli ezeket a szavakat, aki megkínlódott értük. Aki nem kapta, hanem vállalta. Aki nem örökölte, hanem szerezte.
Vagyis: aki ennyire szereti.
Előbb-utóbb ki kellett derülnie. S nem ütköztek meg kíváncsiskodásom miatt. Sőt, szinte örültek, hogy szóba áll velük valaki. Hogy válaszolhatnak. Azaz, hogy —beszélhetnek. Magyarul! Magyarul — Magyarországon. És, hogy megértik őket. Vagyis, hogy: — jól mondják. Franciák ugyanis. A Sorbonne diákjai, magyar szakosok (keleti nyelvek tanszék),
s most azért utaztak ide, hogy gyakorolják, amit tanultak. (Hm. Ki bírná tovább szótlanul és közömbösen?!)
— De hát miért épp magyarul?!…
(Mert, ugye, ha mi, összebújva, fojtogató magányunkból kifelé kíváncsiskodván, má- sok szavait pörgetjük, rágjuk, emésztjük, hiszen évezredes a tapasztalat, hogy különben a kutya se áll velünk szóba —ez logikus és kíméletlen kényszerűség. — De, hogy ők?! Például ezek ketten?! Akik a világon bárhol émek is partot, azonnal válaszolnak nekik: ők miért kínlódnak ezzel a vastag nyelvvel, pont ezzel: minek ez nekik?!)
— Be nagy örömömre szolgál, hogy megtekinthettem Önöket! — magyarázta egyikük.
Nagyot nyeltem. Nem a hallottak tartalmi jelentése miatt (bár azon is fennakadhattam volna), hanem ahogyan elhangzott. Ez a „be nagy”. Csak nem Vörösmartytól vagy Berzsenyitől tanult magyarul?! És ugye, egy ilyen „be nagy” indítással már csakis lelkesült lehet a folytatás: ó, de jó hallani! S a másik fiú mindjárt utána:
— Mily nemes dolog, hogy ennyi könyv található itt még a mi népünk nyelvén is! Lám. Ő magyarul lelkes, amiért franciát (honit) talált itt.
Hegyibeszédként hatna, ha ezzel próbálnék előbbi kijelentésem bizonyítására alá- támasztó példát statuálni. Hogy amiképp mi odakint — ők ugyanígy itt… Nem, én inkább újra csak a nagy kérdést feszegettem akkor abban a könyvesboltban: azt a bizonyos miértet. Hogy hát igazán: — minek ez nekik?
Nagy volt a csodálkozás. Egyikük nem is értette, mit kérdezek (én meg istentelenül megijedtem, hogy netán arra következtet ebből: ím, hát mégsem tud még jól magyarul).
A másik, szerencsése, egy szemvillanásnyi idő alatt fölocsúdott és kivágta:
— Ó, kérem, a magyar nagyon intelligens nép!
És addigra a társa szeme is megcsillant:
— Bízvást hiszem! — biccentett rá.
Én meg csak kint, az utcán, s inkább csak magamban:
— Bízvást…
