Vendégségben Lakatos György fagottművésznél

0
476

…hogy is hagyhatnám ezt itt?”

Kalocsán született 1960-ban, a város díszpolgára és még az e-mail címe is az ott létrehozott Kék Madár Fesztiválra utal. De már 23 éve él Budaörsön. Mit jelent Lakatos György fagottművész életében ez a két település, illetve jól érzi-e magát itt? Ennél azért valamivel többet is megtudtunk róla.

Jöjjenek csak be, nyitva a kapu” – mondja csengetésünkre a Törökugrató aljában található, egy ódon kastélyra emlékeztető házának ajtaján kinézve Lakatos György. A fagottművész Lakatos. Később megkérdeztem tőle, hogy nem akart-e a valamilyen megkülönböztető betűt tenni a nevében, de nem. Őt így hívják, számára nagyon meghatározó a családi múlt, éppen elég megkülönböztetés tehát, ha hozzátesszük a nevéhez, hogy fagottművész, mivel tudomása szerint abból nincs több Lakatos György. Ennyiben maradunk.

A Budaörsi Naplóban évekkel ezelőtt (megvan az már talán két évtizede) volt már „Vendégségben” sorozat, portrék olyan budaörsiekről, akik valamiért érdekesek, netán fontosak, híresek. Ezt indítjuk most újra el, és kolléganőmmel pontoztuk a beérkezett javaslatokat. Mennyire lehetnek kíváncsiak az olvasóink az adott személyre, mennyire pozitív a kisugárzása, mennyire járult hozzá Budaörs életéhez, fejlődéséhez és vajon mi magunk tudunk-e újat mesélni róla, ahhoz képest, ami – legalábbis itt a városban – közismert? Tucatnyi művész, sportoló és más közéleti szereplő merült fel, végül Lakatos György kapta a lehetséges húszból a legtöbb, 17 pontot.

Így kerültünk hát háza kapujába március 1-jén délután, és az időpont azért fontos, mert előző nap még Erdélyben koncertezett több helyszínen, a beszélgetésünk után pedig sietnie kellett a vonathoz, ami Szombathelyre vitte.

Vajon ilyen rohanásban sikerült-e őt egy egészen kicsit jobban megismerni annál, mint a felkészüléshez átnyálazott archív cikkekből, vagy amit a Wikipédián található impozáns életrajzi adatokból megtudhatunk? Három évtizeden át játszott az Operaházban, folyamatosan és itthon és külföldön tanult és tanított, zenekarokat alapított vagy volt tagja, lemezfelvételei készültek szólóként vagy a közreműködésével, és jövőre lesz negyven éve, hogy az első szakmai elismerést kapta és azóta is kapott fontos díjakat.

Vajon egy hatvanperces beszélgetés elárulhat-e többet, mint amit például a PostART-on idén január 28-án a zeneakadémiai tanítványaival közös Vivaldi koncerten megtudhattunk? Nevezetesen, hogy nemcsak az a fontos számára, hogy az ő kezében mikor, miként szólal meg a hangszere, hanem legalább ilyen kiemelt helyen szerepel az életében a tanítás, és nemcsak, a fiataloké, hanem játékosan, visszajelzéseket várva az elhangzottakra, akár a közönségé. Tehát, mit tudtunk meg még? Mindjárt kiderül.

Mindenesetre addig, amíg megebédeltette a kottáért beugrott egyik tanítványát – mondván, hogy a fagotthoz erőnlét is kell és a fiatal lány hajlamos a napi egyszeri melegétkezést elhanyagolni -, engedélyével bátran körbenézhettünk az otthonában, rácsodálkozva egyebek között a 14 ezer kötetes könyvtárra, a lépcső mellett a falon a rajzokra, festményekre, a családi – főként a gyerekeiről még budaörsi iskolás korukban készült – fényképekre.

Az előre végiggondolt kérdéseim között a második helyen szerepelt maga a ház, hiszen több építészeti folyóiratban bemutatták, mint olyan épületet, amelyik belesimul a természetes környezetbe. De ha már nézelődhettünk, magától adódott, hogy az interjút is kezdjük ezzel. Ez egy régi, helyreállított épület lenne, vagy ha a 2000-es évek elején saját maga építtette, mitől van mégis ódon hangulata? – érdeklődtem. „Rengeteget jártam a világot és mindig nagyon tetszett Provence, meg Toscana, a téglaházakkal meg boltívekkel, szobrokkal, és amit itt lát, az ezt hozza számomra vissza. Bontott anyagból készült minden fal, minden bútor…” A padló például a nappaliban miből van és miért olyan fényes? – vetem közbe. „Ez padlástégla, a régi bérházak tetejét ezzel burkolták, hogy egyenesen lehessen járni rajta, és azért ilyen fényes, mert le van csiszolva és műgyantával át van kenve, hogy ne legyen porózus. Ezt öt-hat évente át kéne kenni, most már esedékes lenne.” Lakatos György saját maga szerzett be minden anyagot, bejárta az országot macskakőért meg gerendákért, meg sóskúti mészkőért és a tervezőt és a Kalocsáról hozott kivitelezőket folyamatosan instruálva mindig kitalált valamit, hogy hova tegyenek fel például még egy stukkót vagy egy újabb gerendát.

Jöjjön tehát az eredeti első kérdés: Kalocsán született 1960-ban, a város díszpolgára és még az e-mail címe is az ott létrehozott Kék Madár Fesztiválra utal. De már 23 éve él Budaörsön. Mit jelent ez a két település az életében, illetve jól érzi-e magát itt?

Kalocsán édesapám és édesanyám szüleivel és persze a szüleimmel, a húgommal és az öcsémmel egy nagy közös, hatalmas házban nőttem fel, huszonöt fekhellyel, egy nagyszerű családban. A nagyapáim polihisztorok voltak a történelemtől a csillagászatig, de értettek a kerthez, a földhöz, és amikor jártam velük a környéket, mindig rengeteget meséltek. Az édesapám bíró volt, anyukám énektanár, és az egész család nagy zenerajongó. (Nem véletlenül lett az akkori gyerekekből, illetve mára az ő gyerekeiből is zenész – a szerk.) A zenén kívül a másik nagy szerelem a Duna, ahova hóban is kijártunk, sőt nyáron mind a mai napig heteket töltünk el ott, mert Kalocsa számunkra egy bázis. Budaörsre úgy kerültem, hogy fiatal házasként a budai vár oldalában laktunk és a feleségem, Kata találta ki, hogy menjünk valahova kertes helyre. Keresgéltük a megfelelő telket, és megláttam ezt, ahol amellett, hogy csend van és jó levegő, borzasztóan romantikusnak hatott a Törökugrató sziklája, ami látszik a kertből. A házunk két év alatt épült fel, a négy gyerekből a második lányom már ide született és utána született a két fiam. Amikor a lányok felnőttek, ugyan felmerült, hogy innen minimum ötven perc naponta az út a Zeneakadémiára vagy a konzervatóriumba, de végül is maradtunk…, hiszen hogy is hagyhatnám ezt itt?” – és tesz egy körbemutató mozdulatot.

Tehát maradtak, a „görög”, ahogy a szomszédok talán a jellegzetes fejkendős viselete vagy az épületen található kék festés miatt elnevezték Lakatos Györgyöt, és a gyerekei. A felesége mintegy tíz éve elköltözött, de erről nem szeretett volna többet megosztani. Így talán azért, hogy váltsunk témát, talán csak véletlenül éppen most, vendéglátónk megnézte a ház legkisebb lakóját, Finduszt, a macskát, mert „a gyerekek táskájából lopni szokott, és nehogy kiszökjön.” Persze, kiszökött…

A macskával visszatérve egy másik, de nem kevésbé érzékeny kérdéssel folytattuk, hiszen azt olvastam, hogy még nagyon fiatalon, 1987-ben a barátaival autóbalesetet szenvedett Spanyolországban, ahol az egyikük meghalt. Megváltoztatott ez akkor valamit, illetve a mai személyiségére van még ez valamilyen hatással? „Tegnap volt 35 éve, február 28-án, hogy egy részeg sofőr fölszaladt a járdára és elgázolt minket, a zenekarunk tagjait, sorban. Elsőként engem talált el, amitől rengeteg sérülésem lett, mégis, aki mellettem állt, akinek a vállához értem, ő halt meg. Holott rajta kívülről nem látszott semmi, és az is lehet, hogy tőlem lett a belső sérülése, ahogy ráestem. Tehát, ha bármin, akkor ezen változtatnék. Amin nem, hogy elképesztő sok emberi segítséget kaptam. Spanyolországban sokáig kórházban voltam, majd Magyarországon, összesen huszonnégyszer operáltak meg, éveken keresztül. Ez alatt sokak felépülését, de szenvedését, halálát is láttam. Rengeteg új emberi kapcsolatom lett. Hogy megváltoztam-e? Inkább csak megerősítette bennem azt, amit a szüleimtől tanultam, hogy ahol lehet, az ember segítségen, vegyen észre olyasmit, amit mások nem. Végül is ennek a balesetnek lett a hozománya a Kék Madár Fesztivál, hiszen az első koncertet annak köszöneteként adtam a barátaimmal a kórház javára, hogy összeraktak. Ma már a befolyó bevételből beteg gyerekek gyógyulását fizetjük ki az alapítványon keresztül. A baleset óta soha nem játszom ezen a napon, a tegnap kivétel volt, mert egy hosszú koncertsorozat része volt a fellépésünk a Magyar Zene Házában. De be fogjuk pótolni a legjobb barátommal, aki szintén ott volt a balesetnél, és az évfordulón találkozunk és közösen emlékezünk.”

Más: nagyon sok művész próbálja ki magát több műfajban, a zenész fest vagy verset ír, a festő könyvet ad ki. Lakatos György sem kivétel, hiszen egy könyve már megjelent „Esti levelek” címmel, az életéről, a családjáról szóló pillanatképekkel, korábbi facebookos szösszenetek gyűjteménye. Ennek a bevétele szintén a beteg gyerekek javára ment. „ A fagottozás mellett, ami ugye a fő profilom, zongorázni szeretek még. És igen, írni szintén szeretek, akár rímekben, és biztatnak is, hogy csináljam, mert jó. A rajzolás viszont soha nem ment és kétbalkezes vagyok, egy szög beverése is komoly izgalmat jelent. Viszont imádok főzni, a gyerekeimnek és társaságnak, például a táborok végén szívesen csinálom.”

Miután tisztáztuk, hogy a vonathoz való induláshoz még tíz perc van hátra, gyorsan végigszaladtunk rajta, mi az, ami esetleg kimaradt. Értelemszerűen nagyon sok minden, de ha már a Budaörsi Napló számára készül a cikk, térjünk vissza még egyszer a városhoz. Mennyi idő alatt sikerült beilleszkedni, helyben barátokat találni? A válasz kicsit meglepő: Lakatos Györgynek nem annyira barátai vannak helyben, inkább nagyra becsült ismerősei. „Apu volt olyan ismert ember Kalocsán, hogy a postástól a bolti pénztároson keresztül mindenki imádta, mert mindenkinek megemelte a kalapját. És azt hiszem, valahol ezt is örököltem tőle. Ha kimegyek az utcára, lemegyek a boltba és valakit már másodszor látok, akkor megkérdezem, hogy van, és beszélgetek vele. Így jöttek itt is az ismeretségek, Erzsikével a varrónővel, vagy Arankával, aki két utcával arrébb lakik itt a Törökugratón, vagy a polgármesterrel, akivel együtt jártak iskolába a gyerekeink. Hogy Selmeczi Ági, aki az itteni fellépéseimet szervezte, hogy talált meg? Ki tudja! Azért az a 23 év, amióta itt élek, az mégis csak 23 év…”

SONY DSC

 

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here