Vendégségben a Szentmártoni családnál
Norman szerint, amíg az ember önmagát nem szereti, addig más se fogja, nála pedig ez 30 éves korában következett be. Az édesanyja, Ildikó azzal magyarázza Imivel, a férjével a 40 éves házasságának a „titkát”, hogy „ő hamarabb szeretett engem, mint én önmagamat”. Imre, azaz St. Martin pedig rendkívül őszintén és sokszor humorosan, ám annál komolyabban válaszolgat kérdéseinkre, amelyekkel arra keressük a választ, hogy miként lehet 30 éve egyfolytában a csúcson lenni a színpadon, a stúdióban és általában az életben.
St. Martinról az ismert zenészről többször írtunk már, legelőször 25 éve, nem sokkal azt követően, hogy az akkor még kisgyermek fiával, Normannal és feleségével, Ildikóval egy évtizedes budapesti lét után Budaörsre költöztek. Majd 2017-ben az immár musical színész Normant kérdezgettük, egyebek között az egészséges életmódról. Továbbá nagy örömmel tudósítottunk 2013 óta többször is arról a családi estjükről, ahol Ildikó az ásványok és színek rejtelmeivel ismerteti meg a közönséget, a férje, Imi és a fia, Norman pedig zenei élménnyel egészíti ki a történeteket.
Most azonban fotós kolléganőmmel mi mentünk hozzájuk vendégségbe a Kőhegy alatti, parkos kertben található, kívülről ódon hangulatú, belül modern, de igen otthonosan berendezett családi házukba. A falon családi fotók sokasága és Imre saját, illetve festőművész barátainak az alkotásai. Merthogy St. Martin nemcsak zenél, hanem fest és fotózni is szokott, sőt verseket ír, de ebben a cikkben nem erről lesz szó. Mivel folyamatosan úton van és két koncert között a stúdióban, no meg egyebek között a teniszpályán tölti ideje java részét, Norman pedig három éve elköltözött a szülői házból, így nem volt egyszerű időpontot egyeztetni. De sikerült, amiért nagy-nagy köszönet, így hármukkal beszélgethettünk a munkájukról, a magánéletükről, már persze ami abból a nyilvánosságra tartozhat, és egy kicsit a munkán túli közéletről. Bár Iminek másfél óra múlva indulnia kellett, Kecskemétre egy munkamegbeszélésre, addigra nagyjából a kérdéseink végére értünk és jó pár fotót is sikerült lőni.
Évtizedek óta folyamatosan dolgozol, hogy lehet ezt erővel bírni, mi az, ami előre visz? -kérdeztük tőle.
Imre: – Mindig a végeredmény motivál. A stúdióban alkotás ugyan szintén egy örömforrás, megtalálni egy új hangszínt, de az sokkal nagyobb élmény, amikor a közönség előtt vagyok. Igyekszem mindig a maximumot kihozni magamból a színpadon. A közönség felől számos pozitív, kedves visszajelzést kapok, hogy egy-egy koncerten mennyire jól érzik magukat. Szoktam mondani, hogy én sokkal többet kapok tőlük, mint ők gondolnák.
Amikor a koncertek végén beszélgetünk, és elhozzák a régi lemezeket, kazettákat, amiknek már a polcon sincs létjogosultsága, és húsz-harminc éves aláírt emléklapokat, az csodálatos. Illetve az már kicsit ambivalens érzés, amikor egy fiatal nő azt mondja, hogy ‘engem anyukám vitt el először a koncertedre, most meg én hoztam el a fiamat és követünk folyamatosan’. Vagy hogy ‘a fiam utánad kapta a Martin nevet’ (persze én Imre vagyok). A célom harminc éve az is, hogy olyan egyedi hangzással álljak a közönség elé, hogy akkor is tudják, St. Martin játszik, ha nem látnak, csak hallanak.
Az esetek 99 százalékában telt házas koncerteket adsz. Mit érzel, ha egyszer-egyszer nem sikerül megtölteni a széksorokat? Ilyenkor is ugyanannyit beleadsz az előadásba?
– Nem dob fel, de abban a pillanatban levonom a következtetést, hogy mi volt a baj. Természetesen ilyenkor is teljes erőbedobással dolgozom. Harminc évvel ezelőtt Kalocsán telt házzal kezdtünk, de tűzriadó miatt ki kellett menni és három órát várni. Addigra a nézők 10 százaléka maradt ott. Velem volt két színész barátom, akik azt mondták, hogy jó, akkor 20-30 perc és mehetünk. Biztos, hogy nem! – válaszoltam nekik. Végig játszottam ugyanúgy, mintha nem mentek volna el az emberek, mert azok, akik maradtak, jól érezték magukat és mosolyogtak.
Sajnos tavaly Aggteleken nem egyszerű tűzriadó volt, hanem elöntötte a barlangot az esővíz és az iszap. Ilyen esetre fel lehet készülni?
– Nem lehet. Tíz évvel ezelőtt már a koncert után hazafelé kerekedett hatalmas vihar, jégeső akkor bennem maradt, hogy talán a barlangba is kellene szervezni esőnapot. Most azonban ez sem segített volna, erre a beázásra nemcsak én nem számítottam, aki 30 éve járok vissza a barlangba, de az ottani szakemberek sem. Reggel szembesültem vele, amikor a technikusokat fogadtam, hogy itt ma biztos nem lesz koncert, és a barlangász azt mondta, öt napig nem is tudják eltakarítani az ötven centis sarat. Nem volt idő mérgelődni, azonnal telefonálni kezdtem, üzeneteket küldtem a jegyirodáknak, a médiának és videót készítettünk a weboldalamra, a nemzeti park igazgató-helyettese hitelesen mondott néhány mondatot az iszapömlésről, amit képekkel is bemutattunk. Olyannyira sikeres volt a tájékoztatás, hogy az ezer eladott jegy ellenére, délután négy órára csak hetven ember jelent meg a helyszínen. Persze voltak, akik azt mondták, hogy miért nem tartjuk meg a koncertet a szabadban, de Aggtelekre a barlangért is jönnek az emberek, a hangzás, a látvány egyben egy csomag. Ezért mindenki visszakapta a belépő árát. Az idei aggteleki koncert július 27-én lesz és egy hét alatt már 600 jegy elkelt.
Azt mondtad, hogy a közönség jelenléte okoz igazán örömet, akkor miért fontos mégis évről-évre az új album?
– Nem fontos, de mivel annyi új számom volt már az elejétől fogva folyamatosan, mindig inspiráltak a kollégáim, a környezetem, bőven volt miből válogatni. De észszerűtlenül nem csinálom, hiszen a pandémia óta nem jelent meg új lemez. Dalok születtek, koncerten előadom őket és a közönség elfogadja. Az idén azonban szeretnék majd új lemezt, és lehet, hogy ismét „vinyl” (bakelit) lesz.
Hogy lehet 30 éve egyfolytában a csúcson lenni? Lehet-e egyáltalán?
– Ez egy koncerten belül sem egyszerű, erre jó példa a tavalyi miskolci, ahol az első dal után nem akart abbamaradni a vastaps. Akkor innen hova tovább? Ilyenkor egyfolytában égni kell a csúcsponton, Portugáliában meg Amerikában éltem át hasonlót. Japánban odarohantak az emberek a színpadhoz, azt hittem baj van, de “csak” lelkes tetszésnyilvánítás volt. A budapesti közönség azonban mindig kicsit visszafogottabb, picit úgymond később érkezik meg a koncertre, és természetesen ezt nem időben hanem térben, lelkileg értem.
Mitől függ, hogy egy-egy koncerten belül hány régi számot adtok elő és hány újat, illetve mennyit improvizáltok?
– Klubos koncerteken lehet inkább improvizálni, és ott 90 perc alatt hat dal fér bele, a nagy koncerten azonban ugyanannyi idő alatt 12-14-et játszunk. Miért? Mert az improvizációt egy szűkebb közönség kedveli, ezért nagy koncerteken óvatosabban kell adagolni, ahogy az új dolgokat is.
Nem szóló előadó vagy, hanem zenekarral lépsz fel, hangsúlyoztad egy korábbi interjúban. De mégse hívnak benneteket mondjuk Omegának?
– St. Martin ÉS zenekara. Erre kaptam az első szerződést a kiadómtól, és azért maradt ez hangsúlyosan így, mert én tudom, mit szeretnék, és ez erről szól, a többiek pedig remélhetően szintén ezt szeretnék, hiszen ezért állnak mögém. Ennek ellenére, miért nem cserélődtek a tagok gyakrabban? Újabb zenekar, újabb inspiráció, ez is igaz. De nekem a stabilitás, a kiszámíthatóság még fontosabb, és hogy a változást az újabb dalok jelentsék, ne az újabb emberek. Ezért a zenekar tagjainál a váltás mindig kényszer miatt volt, például mert a billentyűst, aki vidéken lakott, hazahívta a felesége, illetve nem tudtunk időpontot egyeztetni, hiszen ők több előadó mellett is játszanak.
Te magadat menedzseled. Nem akartad soha legalább ezt a terhet átadni másnak?
– Nem teher. Dolgoztam ugyan korábban három menedzserrel, de annak, hogy naponta tízszer hívjon fel, nincs értelme. Minél több emberen megy keresztül a szervezés, annál több a hibalehetőség. Engem nem úgy találtak ki, én magamat találtam ki. Ízig-vérig ez vagyok. De ha majd észreveszem, hogy túlvállalom magam, akkor keresni fogok valakit.
Miben számíthatsz leginkább Ildikóra és Normanra a munka területén?
– Ildikónak mindenre van ötlete, ő racionális és női szemmel sok mindent másképp lát, mint én. Egy koncert, egy kiállítás létrejötte sok szervezéssel, feladattal jár. Szerintem jó csapatként tudunk együttműködni a munka, de az élet minden területén. Norman ikrek jegyben született és különlegesen jó a megoldó képessége, ezért mindig meg szoktam kérdezni, legyen szó munkáról, vagy magánéletről, számítok a véleményére.
Ildikót is bevonva a beszélgetésbe, először arról faggattuk, hogy: ki kezdeményezte a három fős családi esteket és te vajon hogy éled meg ezeket?
Ildikó: – Én kezdeményeztem még 15 évvel ezelőtt. A Rátkay Klubban Iminek volt egy beszélgetős klubestje és a klub akkori vezetője javasolta, hogy legyek egyszer a férjem vendége és vigyem el az ásványokat meg az általam készített ékszereket és beszéljek is róluk. Úgy gondoltam, hogy ez talán önmagában nem lenne olyan izgalmas, érdekes, annak ellenére, hogy mély a merítés – művészet, irodalom, pszichológia, szociológia -, ezért egészítsük ki zenével. Az ötlet tetszett a fiúknak. Az volt a tematika, hogy a szivárvány hét színét veszem alapul, a színekhez párosítok néhány különleges ásványt és a zenét ebbe a kontextusba helyezzük. Az első alkalommal kicsit megijedtem, és elcsodálkoztam milyen sokan eljöttek. Ám azóta számtalan helyen jártunk, Budaörsön öt alkalommal volt ilyen családi est, de volt már Budapesten, Hódmezővásárhelyen, Győrben stb. A közönség részben azonos a St. Martin koncertek közönségével, de egyre többen már kifejezetten erre kíváncsiak.
Imre: – Ildikó választja ki a dalokat, a verseket, meséket a családi előadáshoz, ő írja úgymond a forgatókönyvet. Egy-egy narratív rész 7-8 perces, ebben nagyon szigorú, utána mindig egy vagy két zeneszám következik Normantól és tőlem.
Ildikó, az ásványok, az ékszerkészítés számodra munka vagy hobbi?
Ildikó: – Egy nagyon komoly hobbi. Szeretem, mert kikapcsol, lecsendesít. Ha leülök az ásványok mellé úgy repül az idő, hogy az órák perceknek tűnnek, észre se veszem, hogy besötétedett, hogy megváltozott az időjárás. Az már külön ajándék, ha az eredmény másnak is szép. Én nem tartom magam művésznek, abból három van a családban, Imi, Norman és az ő párja, Niki. Szerencsések vagyunk, hogy amivel foglalkozunk az a szenvedélyünk is.
Norman, tavaly szerepeltél a Sztárban sztár című tehetségkutató műsorban a TV2-n. Megismételnéd?
Norman: – Úgy, hogy már tudom, mi történt, igen, megismételném, de újra nem jelentkeznék. Sokáig fontolgattam, mert úgy éreztem, hogy nem nekem való. Kiderült, hogy tényleg nem. Tavaly 12 év és majdnem ezer előadás után vége lett a külföldi Szépség és Szörnyeteg turnénak, amiben főszerepet játszottam, és kicsit megijedtem, hogy most mi lesz, hogyan tovább. Közben befejeztem az egyetemet is (sport és rekreációs tervezést tanultam), és akkor jelentkeztem a műsorba. Mivel arra sem számítottam igazán, hogy bekerülök az élő adásba, így az a része nem volt csalódás, hogy ott hamar kiestem. Nyilván sikerülhetett volna jobban is, de ami tanulság, hogy teljesen más az a fajta színpad, mint a színházi.
Kaptál új szerepeket az Operettszínházban…
Norman: – Igen, jöttek új feladatok a színházban, tartom a korábbi szerepeimet és beálltam az István, a király darabba is. Vannak külsős előadások, amelyekben játszom. Szerencsére van feladat, alakulnak a dolgok.
Beszélgetésünk másik aktualitása St. Martin 30 éves jubileuma mellett, hogy a szüleid jövő januárban 40 éves házasok lesznek. A te menyasszonyod a kolléganőd, Füredi Nikolett, aki több darabban a partnered is az Operettszínházban és akit édesanyád mint a negyedik családtagot említett. Befolyásolta-e valamilyen módon a párválasztásodat a szüleid pozitív példája?
Norman: – Nyilván sokkal több negatív példát láttam később az életben, mit amilyen pozitív családi közeg engem gyerekként körülvett, persze sokáig abban bíztam, hogy 18-20 évesen nekem is lesz már családom, gyerekem. Ez nem így történt, hiszen már 38 vagyok és még nem jött össze. A párválasztásnál a szülői példa nem tette-e esetleg túl magasra a lécet? Szerintem ezzel nem kell foglalkozni, mert mindenkinek saját útja van. Ami fontosabb, az az önismeret és körülbelül 30 éves koromra tisztázódott bennem, hogy ki is vagyok. Azt vallom, hogy amíg az ember önmagát nem szereti, addig más se fogja. Úgy érzem, ez helyre került.
A Szentmártoni házaspár néhány napja a Librettóban Valentin napon beszélt a házasságukról és ebben hallottam, hogy a középiskolában Ildikó Imi előtt ült, aki a hátán vonalzóval dobolt...
Imre: – És kaptam is visszakézből egy óriási pofont. Mi már ötödikben osztálytársak lettünk és azonnal ő lett számomra a libling, nekem ő volt a legszebb lány az iskolában. Akkor kezdtem a fotózást és mindig őt fényképeztem a hatalmas táskájával, vagy amikor ültek a barátnőivel a padon, ahogy ment az utcán. De úgy, hogy nem tudott róla, mert ha tudott volna, akkor azért is kapok. Azután verset meg szerelmes levelet írtam neki, amit beledobtam a táskájába, ők meg a csajokkal kinevettek (…) Egyszer, szintén középiskolás korunkban elmentem húsvétkor locsolkodni hozzájuk, ő először be se akart engedni, de az anyukája nagyon örült…
Ildikó: – Amikor másodszor jött, anyukám azt mondta: „na, Ildikém, ez a fiú jó lenne férjnek”, és a mai eszemmel már én is ezt mondanám magamnak, de nem folytatom, mert nem szereti, ha piedesztálra emelem.
Imre: – Amikor vége lett a középiskolának, ő elutazott külföldre, én meg szerveztem a kis életemet. Mikor hazajött, összefutottunk az utcán és elhívtam koncertre, így szépen elindult valami… és maradtunk egymás mellett.
A hosszú kapcsolat titka?
Ildikó: – Ha én ezt tudnám, akkor nem végződne minden második házasság válással. Nekünk előnyünkre vált, hogy fiatalon házasodtunk, mert akkor még annyira rugalmas vagy, bátor, alkalmazkodó. Tanultunk egymástól, csiszolódtunk egymáshoz. A másik fontos dolog, hogy Imi már akkor igen határozott és céltudatos volt, az is a felnőttségére vallott, hogy alig húszévesen elköteleződött. Vele ellentétben én nem voltam magabiztos, bajom volt önmagammal, a külsőmmel. Ő hamarabb szeretett engem, mint én önmagamat. (…) Norman megszületése után nem sokkal Budapesten kereste a lehetőséget, én természetesen bólintottam és mentünk vele. Miközben én azért egy vidéki lány voltam, nagy, olasz jellegű családdal, apunak tíz testvére volt, és előtte életemben egyszer jártam Budapesten. De azt gondoltam, hogy a te célod az én célom is. (…) feljöttünk, berendezkedtünk és nem sokára kapott egy szerződést Amerikába…
Imre: – Anélkül nem tudtunk volna előrébb jutni, mert az itthoni fizetésekből nehezen lett volna saját autónk és hangtechnikai berendezésem. Márpedig ez akkor fontos volt, mert ha van saját berendezésem, akkor én mondom meg, hogy kivel muzsikálok, és nem kell meghívásra várni.
Ildikó: – Így volt, leültünk, átbeszéltük, ez szükséges a célok eléréséhez. Fél évre ment ki, de végül egy év lett belőle. Nehéz volt, akkoriban se internet, se mobil, vezetékes telefonja a szomszéd néninek volt, hetente egyszer átmentem és akkor tudtunk beszélni. Tartottuk az egymásnak adott szót és minden, amit terveztünk, valóra vált.
Imre: – Normannak sem volt túl könnyű, vélhetően. Én annyit tudtam tenni, hogy minden héten írtam nekik levelet, képeslapot, merre járok és mennyire szeretem őket.
Norman: – Én erre csak nagyjából emlékszem, illetve inkább a szüleim elmeséléséből ismerem a történetet.
Mikor és hogy került a Szentmártoni család Budaörsre? Ha már helyi lap vagyunk… Röviden: Budakeszire költöztek előbb, mert az orvos Norman allergiájára azt javasolta gyógymódnak, hogy jöjjenek el Budapestről. Budakeszin sem lett jobb az állapota, sőt, inkább rosszabb. Ezért tovább költöztek, ami az iskolába már éppen beilleszkedő kisfiúnak nagyon nem tetszett és emlékezetes hisztit vágott ki. Mivel a lakást úgy sikerült hamar eladni, hogy pár héten belül onnan menni kellett, „éjt-nappallá téve” keresték a megfelelő helyet. Budaörs egészen addig nem került szóba, amíg az utolsó pillanatban meg nem látták a maga festői környezetében a Kálvária dombhoz közeli utcában a jelenlegi telküket és az azóta átépített házukat. „Hatalmas dzsumbuj volt itt, a hatvanéves házban felül sóder, alul malacok, de mondtam magamban, hogy ez lesz a mienk! ”
Mennyi idő alatt sikerült beilleszkedni? „Másodpercek alatt, ez nem volt gond. Elfogadás, megbocsátás, elengedés – ezt könnyű így kimondani, de persze sokszor nehéz, nekünk az elfogadás nem okoz nehézséget” – mondja Imi. Igaz, de volt, aki másfél évig nem fogadta a köszönésünket, de miután nem adtuk fel, egyszer csak megtört a jég és azóta vele is beszélgetünk. Ildikó fejezi be a gondolatot: „Minden közeli, távoli szomszédunkkal nagyon jó viszonyban vagyunk, az egész utcát név szerint fel tudom sorolni. (…) Én minden nap hálát adok, hogy itt lakhatok.”
Norman kis nógatásra kapcsolódik ismét be: „Egy évet jártam a Kesjárba, hatodikba. Az iskolaváltás mindig lelkileg egy kicsit nehéz és nyomasztó. Utána az Illyésbe felvételiztem és ott is érettségiztem. Összességében én is szerettem itt lakni. Nem vagyok egy nagy természetjáró, bár gyerekkoromban a szüleim folyamatosan vittek kirándulni. Számomra a kevésbé kellemes dolgok vésődtek be, leégés a napon, a pókok, bogarak, volt, mikor kacsák támadtak meg. Már három éve Budapesten élek, de nem kizárt, hogy visszatérünk egyszer Budaörsre.
Mikor volt szebb Budaörs, régen vagy most?
Imre: – Szeretem a falusi jellemzőket, de nem baj, ha jelen van a városi infrastruktúra. Felénk is nagy a beépítettség, de inkább legyen rendezett, mint romos, koszos. Nincs még egy olyan korszaka az emberiségnek, mint a mi korosztályunké, akik ennyi változáson mentünk keresztül. Vannak, akik ezt jól viselik, mások kevésbé. Minden fejlődésével, modernségével együtt naponta rácsodálkozok Budaörs szépségére, dombos, lankás romantikájára.
Hogy lehet az, hogy a Szentmártoni család nem politizál?
Imre: – Az én politikám a zene, egy koncerten a zene a közös nevező. Másrészt politikával foglalkozni szakmaiságot igényel és én nem értek hozzá. A művészet az egyik olyan csoda, ami képes összekötni embereket, kultúrákat, országokat. Több mint 30 országban jártam és a zene volt az én nyelvem az én politikám, amivel mindenütt és mindig megértettük egymást.
Ildikó: – Mi úgy próbálunk politizálni a szó tágabb értelmében, hogy az elveinkről nem beszélünk, hanem teszünk érte. Imi tanította meg nekem, hogy ha valami nem tetszik, akkor nem panaszkodni, kritizálni kell, hanem megoldást keresni. Ha viszont nem tudok rá hatni, akkor el kell engedni. Anyósom mindig azt mondta, hogy segíteni másnak nem erény, hanem kötelesség és ezt követi Imi is. Rendszeresen játszik jótékonysági koncerteken, legközelebb például április 11-én a kiskunhalasi Benjámin lakóotthon javára. Normannal a BULÁKE érzékenyítő programjában is részt vettek. A Színkottás Zenekarral már évek óta sok közös jótékonysági koncertet adnak.
Norman: – Alapvetően egyetértek anyuékkal. Elég racionálisan gondolkodom és a politizálás érzelmi alapon nagyon el tudja vinni az embereket valótlan, vélt világba.
Végül: ki, mit kívánna magának vagy a családnak az aranyhalacskától?
Ildikó: – Egészséget és kreativitást kérnék, mert ha az megvan, minden megoldható. Az eltelt 40 közös évet már valószínű megduplázni nem lehet, de ha így folytatjuk mint eddig, akkor hálás leszek. Szeretünk utazni, van néhány bakancslistás gyönyörűség, ahova tervezünk.
Norman: – Nekem a tavalyi év kicsit nehéz volt, de most azt érzem, hogy kisimultak, rendben mennek a dolgok. Amit kérnék, boldogságot és hogy addig legyek egészséges, amíg csak lehet. Ja, és a Jekyll és Hyde főszerepét jó lenne eljátszani!
Imre: – Remélem, hogy még sok-sok zene van bennem, és a közönséggel még hosszú ideig szárnyalhatunk együtt. Szükségem a zene, igényem a festészet, szeretném ha a hivatásom és a család közötti egyensúlyt továbbra is megtalálnám. Boldog lennék, ha két különleges természeti csodát a Machu Picchu és az Északi fény látványát megtapasztalhatnám.
Fotók: Balogh-Molnár Enikő és archív
