„…végre hazaértem” – novella 12.

0
369

Szerzőnk 41 éves, Budaörsön nőtt fel és itt is él a családjával. Novellái először nálunk jelentek meg egy éve, azóta már több helyen, de mi továbbra is szívesen vesszük írásait. Ezúttal a fiktív történet hátterében napjaink egyik legaggasztóbb eseménye, a szomszédos országban zajló háború bukkan fel.

Kérdőjelekkel születtem. Anyám, vagy talán apám, vagy bármely más rokonom a Schöpf-Mérei Kórház kihelyezett inkubátorában hagyott 1997. február 24-én. Egyike voltam az elsőknek, akit ott találtak, még a hírekben is szerepeltem. Ez a dátum került bele a születési anyakönyvi kivonatomba, pedig lehettem már akár egy-két napos, ki tudja.

Mondhatnám, hogy magyar vagyok, de ez talán így nem igaz, ugyanis egy mára megsárgult, gyűrött papírra bizonytalan kézzel, nyomtatott betűkkel írt levél is volt mellettem. „Мне, действительно, жаль! Все це неможливо.” (Nagyon sajnálom! Mindez lehetetlen.) Aki nem ismeri a cirill betűket, annak ákombákom, nekem viszont az egyetlen kapocs a gyökereimmel. És aki nem ismeri a cirill betűket, annak az sem tűnik fel, hogy a két mondat nem ugyanazon a nyelven íródott.

Az utolsó betű jobb széle víztől elmosódott. Gyerekként azzal áltattam magam, hogy egy könnycsepp anyámtól, de persze ugyanígy lehetett  eső is, mert aznap enyhe idő volt, szemerkélt. Utánanéztem.

Ostoba üzenet. Mit akartak ezzel mondani? Hogy lehetetlen vagyok? Vagy a felnevelésem az? Vagy két külön nemzetiségű szülő gyermekeként lehetetlen, hogy megtartsanak? De ha a szüleim ezt a két nyelvet beszélték, akkor hogy kerültem Magyarországra?

Árvaházban másfél éves koromig éltem, nem emlékszem rá. Budaörsi nevelőszülők fogadtak örökbe, de mindig tisztában voltam vele, hogy máshonnan jöttem. Anyám úgy magyarázta a születésemet, hogy nem a hasában fogantam és nevelkedtem kilenc hónapig, hanem a szívében, és azért hagytak ott az inkubátorban, hogy az igazi, szerető családomhoz találjak.

Jó család, jó iskolák, jól fizető állás. Programozóként olyan a munkám, amit bárhonnan a világból végezhetek, csak egy laptop és internet kell hozzá, így mindig szabad voltam, vagyok. Belül mégis űrt éreztem, és ez a hiány folyton keletre hajtott. Hol az egyik mondat alapján indultam el, hol a másikat próbáltam megfejteni. Megtanultam mindkét nyelvet és éltem is pár évet mindkét országban. Jártam a vidéket abban a reményben, hogy találok  kapaszkodót, ami megmutatja ki lehetek. Láttam csodálatos, érintetlen tájakat, de az ipar által lerombolt vidékeket is, gazdagságot-szegénységet, csillogást és nyomort, ám egyetlen helyen sem éreztem, hogy ott lenne az otthonom. Hiába a végtelen búzamezők kék éggel, hiába a szebbnél szebb hagymakupolás katedrálisok, egyetlen város vagy falu sem suttogta, hogy hazajöttem. Az emberek idegenek voltak, és a szokásaikat bár megértettem, nem éreztem magaménak. Ittam velük áldomást mindenre, táncoltam és énekeltem a dalaikat, de az üresség csak nem telt meg odabent, mélyen a mellkasomban. Ettem borscsot minkét országban, sokféleképpen elkészítve, de nem lett a kedvencem, és hiába írják még szinte egyformán, a „Холодец„-nél és a „Холодець„-nél is finomabbnak tartom apám magyar kocsonyáját, pedig, ha úgy nézzük, a három étel majdhogynem ugyanaz, csak a fűszerezés más. Így hát mindkét országból egy idő után visszahúzott a honvágy.

Tavaly február 24-én megrettenve ültem a gépem előtt és olvastam a híreket. Néztem a szörnyű videókat, aznap nem aludtam.

Azóta kelet felé nem hagytam el a határt. Ki tudja, melyik oldalon harcolhat az apám? Vagy ki tudja, melyik lebombázott ház lehetett volna az én otthonom, ha nem hagynak el? Vajon az én rokonaim sírnak a képernyőn a riportokban? Vagy a bátyámat, húgomat lövi le éppen egy drón? Ezek az emberek, velem ellentétben, tudták, hogy honnan jöttek, de talán nem lesz hova visszamenniük.

Láttam egy fényképet, két katona állt rajta, egymásra szegezett fegyverrel. Talán az unokatestvéreim állhatnak, ott terepmintás ruhában? És ha igen, melyikükkel lennék jó viszonyban, amelyiknek sárga-kék zászló van a bal vállán, vagy amelyiknek fehér-kék-piros? Mindez olyan-de-olyan lehetetlen!

Az elmúlt egy évben, amikor csak tehettem, a szabadidőmet a menekültek fogadására áldoztam. Eleinte a Nyugatinál és a Keletinél voltam önkéntes, majd a BOK csarnokba jártam ki. Megbecsültek, hisz mindenkivel szót tudtam érteni, tolmácsoltam. Az első alkalom után hazaérve sírva aludtam el, majd a második és a harmadik után is, de egy idő után belülről kérgesedtem.

Fogadtam be az otthonomba rövidebb-hosszabb időre átutazókat, akik nyugatra mentek tovább rokonokhoz, ismerősökhöz, vagy csak úgy bele a vak világba.

Alig egy hónappal a háború kitörése után ismertem meg Pannát. Együtt osztottuk a szendvicseket és takarókat. Ő időnként anyáknak segített ellátni a kisgyerekeiket, én pedig fordítottam nekik. Egyre többször önkénteskedtünk együtt, majd néhány héttel később elhívtam randira…

Eltelt egy év, újra közeledik a születésnapom. Panna azóta végig mellettem van. De tegnap este megint rám tört az érzés, hogy nem tudom ki vagyok. Az éjszakai forgolódásom őt is felébresztette, ezért – bár a belső gyötrődésemről ritkán beszélek, eddig neki se – , megosztottam vele, hogy bárhol lehet az eredeti hazám, nem tudhatom, és ez az üresség a születésnapom környékén kínoz a legjobban.

Panna a sötétben kiment a nappaliba, mezítelen talpa halkan súrlódott a szőnyegen. Odakint villanyt gyújtott, a táskájával zörgött. Beszólt, hogy kapcsoljam fel a kislámpát. Majd visszajött és azt mondta, meg akarta várni a születésnapomat, de talán most van rá a legnagyobb szükségem és egy borítékot adott át. Egy ultrahang fotót vettem ki belőle, rajta pedig egy gombostű méretű folt, az első életjel a mi közös babánkról. Én pedig Panna illatát beszippantva életemben ekkor éreztem először úgy, hogy végre hazaértem.

Írta: Ványai Pál

 

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here