A Karoline és Kasimir azért tűnik aktuálisnak, merthogy az. Időtlen. Koronként legfeljebb az a különbség, hogy az aranyásó mennyire tudatos vagy mennyire megvezetett, buta kislány, és hogy kikből lesznek a sugar daddy-k.
Aranyásók és sugar daddy-k tehát százévvel ezelőtt is voltak – ez jutott eszembe, amikor a Latinovits színház szombat esti bemutatója után elolvastam, hogy mikor írta Ödön von Horváth a Karoline és Kasimir című darabot. Mert akár egy kortársszerzőt is láthattunk volna. Ami csak részben volt köszönhető Hegymegi Máté (aki most először dolgozott itt Budaörsön) ötletes, letisztult rendezésének, és nyomokban azért a mai nyelvezetre frissített, a mai magyarországi társadalomra áthallásos („odafenn az oligarchák zeppelineznek, idelenn az emberek éheznek”), de 90 százalékában mégis csak az eredeti szövegnek. Sokkal inkább azért tűnik a téma aktuálisnak, merthogy az. Időtlen. Legfeljebb az a különbség, hogy az aranyásó mennyire tudatos vagy mennyire megvezetett, buta kislány, és hogy kikből lesznek a sugar daddy-k.
Adott tehát két fiatal, akik szeretik egymást a maguk módján, de a fiú (Fröhlich Kristóf) elveszíti a munkahelyét és ezzel az egzisztenciáját. A lány (Hartai Petra) megsértődik ugyan, amikor azt gondolják róla, hogy emiatt szakítani fog a fiúval, de végül ezt teszi. És persze nem egy új szerelemért hagyja el barátját, hanem egy meglehetősen homályos jövőképért. A bulin, ahol a történet játszódik (az eredeti darabban az Oktoberfesten, a legnagyobb őszi mulatságon) ugyanis megismerkedik egy kicsit szerencsétlenkedő, de egy nagy cégnél középvezető, udvarias fiatalemberrel (Chován Gábor), majd rajta keresztül két magasrangú, a hatalmával gátlások nélkül visszaélő idősebb férfival (Mertz Tibor és Ilyés Róbert). 
Utóbbiak a darab végére egyébként annyira kivetkőznek magukból, hogy a “tiszteletreméltó” kereskedelmi tanácsos úr és bíró úr csúnyán összeverekednek. Előtte azonban a szélsőségesen hol vidám, hol szomorú, folyton csodálkozó és bizonytalan, zavarodott lányt kihasználják és eldobják. (Csak halkan mondom: a való életben sem mindenkit vesz feleségül az ország gázszerelője.) A fiú pedig egyre reménytelebbül és depresszióba süllyedve hagyja magát behúzni egy tolvajbandába.
Miként meséli el ezt a végül is egyszerűen leírható, de ha megérteni szeretnénk, annál összetettebb történetet a budaörsi színház? Látványosan, fordulatosan, úgy, hogy a kisebb bezártsági fóbiám ellenére a nézőtér közepén sem okozott gondot a közel kétórás előadást szünet nélkül végigülni.
Miközben sorra foglaltuk el a helyünket (teltház volt), a kicsit elsötétített színpadon lévő hatalmas fémszerkezetet tanulmányoztam, ami később a játék során több funkciót kap, Zeppelin, hullámvasút, egy hely, ahova el lehet menekülni. Vajon kik ülhetnek mögötte mozdulatlanul a háttérben? – próbáltam kitalálni. Lassan csönd lett, az utolsó kisebb köhögések és torokköszörülések is elhalkultak a nézőtéren. S ekkor egészen váratlanul, bődületes hangerővel belecsaptak a háttérből a zenészek – ahogy mondani szokás – a húrok közé. Zseniális mini-rockkoncertet vágtak le a színpad két oldalán elől álló Szőts Orsi (brutál jó hangja van, ő még a darabban Maria) és a budaörsi színház új tagja a fiatal Koós Boglárka (Elli) hatalmas énekével. Utóbb a színlapon megnéztem: a Torzszülöttek nevű zenakar tagjai Reiter Zita, Simon András és Tóth Norbert. A teljes előadás alatt még kétszer-háromszor kaptunk tőlük igazi zenei élményt, és bár időrendben nem illik ide, de a későbbiekben egy akár önálló műsort megérdemlő jelenetet játszottak/táncoltak el majommaszkban, ahogy az ősemberek lejönnek a fáról.
Visszatérve az időrendhez: Takács Kati, mint a buli “hangulatfelelőse”, az eredeti darabban pedig kikiáltó, funkcióját tekintve narrátor. (Egy néző fb. posztja szerint „zseniális”.) A zene után ő kezd Yuval Noah Harari gondolataival egy áltudományos fejtegetésbe az emberiség kialakulásáról, a férfi és nő kapcsolatáról. A darab vége felé ismét visszatér egy hasonló, de már rövidebb monológgal a konklúzió levonásához, mintegy keretet adva az előadásnak. Ám mégsem ezzel ér véget, ezért így szerintem legalább három befejezés van, mire az addigra már porig alázott Karoline tényleg lezárja, egy többször ismételgetett rövid mondattal. A mondatot nem lövöm le, de annyit elárulok, ha akarom, szó szerint értem, és akkor akár bizakodó a végszó, ha meg reálisan értelmezem, hát nagyon is a kilátástalanságot sugallja.
Gyakori elem a budaörsi színházban, alighanem a színpad kis mérete miatt, hogy a rendező a nézőteret is bevonja a játékba, ez ebben az előadásban szintén így van. Így ha esetleg elkalandozott volna valakinek a figyelme, biztosan felébred a reflektor irányváltásától és attól, hogy hol Karoline, hol Kasimir, illetve többek között Kasimir csibész barátja Franz (Sas Zoltán ugyancsak új a budaörsi társulatban) hirtelen közvetlenül mellettünk, a széksorok között vagy szélén szólalnak meg. Szerintem ez a helyszínváltás nagy mértékben segít a hallottak befogadásában.
“A munkanélküliség, a társadalmi státusz kiharcolására tett kétségbeesett kísérletek választás elé állítják őket: hazugság és megalkuvás vagy tisztességes vereség. A kérdés mégis az, hogy ebben a lefelé húzó örvényben kaphat-e esélyt a szerelem, és ki, milyen módon próbálja azt megélni” – olvasható a műsorajánlóban, hogy mire számítsunk, mint fő üzenetre. Melléküzenetként pedig hozzátenném, ami a budaörsi színház előadásainak rendszeres nézőjeként (legutóbb például a “Vágy villamosa” vagy akár a Liliom kapcsán) már többször megfogalmazódott bennem. Nevezetesen, hogy a társuk által megalázott, bántalmazott nők vajon miért nem lázadnak fel? Rendben, Ödön von Horváth ezt száz évvel ezelőtt írta, miközben a Me Too (vagy #metoo) mozgalom még tízéves sincs, amit a feminizmus negyedik hullámának tartanak. De mégis jó lenne lereagálni, amikor Franz azt tanácsolja Kasimirnak a Karoline-nal kialakult vitában, hogy “Vágd már szájon…!”, vagy amikor rászól a saját barátnőjére (Erna: Bohoczki Sára) különböző durvasági fokozatokban, hogy “Ne szólj bele…!”. Értem én, hogy az aranyásók és sugar daddy-k világában “egy lány a seggecskéje nélkül nem is lány”, értem, de bosszant.
S bár az előadás során egyáltalán nem a végszó, inkább a közepe táján hangzik el Maria és Elli párbeszéde a buliban, miközben flörtölnek a férfiakkal, de a cikket hadd zárjam ezzel, mert szerintem nagyon találóan foglalja össze a lényeget: “Nézeget a disznófejű nagyúr.” Mire a másik lány: “Á, malacpersely az.”
Fotók: Borovi Dániel
További előadások: latinovitsszinhaz.eu/eloadas/karoline-es-kasimir
További képek: ITT.
