Mi az igény manapság a művészetre?
A Budaörsi Fesztivál huszonkét éves történetében először tartalmazott kerekasztal beszélgetést. Résztvevői – a rendezvénysorozat jellegének megfelelően – több különböző művészeti ág képviseletében tárgyalták a társadalom kulturális igényeit. Mivel a kultúra szó többértelmű, a téma elágazott a fogalmak tisztázása felé is, így a beszélgetőtársak a művészet jelentését és jelentőségét is kifejtették. A beszélgetés pozitív végkicsengéssel zárult, annak ellenére, hogy sok esetben szóba került az utóbbi évtizedek közízlésének negatív irányba történő változása.
Péntek délután a Budaörs Fesztivál egyik programjaként a PostArt szalonjában kerekasztal beszélgetésre került sor, ahol a művészet iránti igényeket Dóri Éva közművelődési szakember, Berzsenyi Bellaagh Ádám színigazgató, rendező, Sárik Péter dzsessz-zongoraművész, zeneszerző, Bernáth Szilárd filmrendező, Czeglédi Szabolcs zenész, fesztiválszervező, Győrfi András festőművész és Totth Benedek író tárgyalta. A moderátor, Mohácsi Nóra első körben azt kérdezte az asztalnál ülőktől, tapasztalataik szerint milyen igény van az általuk képviselt művészeti ágazatokra. A válaszokból kiderült, hogy általában megvan az igény az emberekben a kultúrára, azonban a tapasztalatok szerint kisebbségben vannak az úgynevezett magasabb kultúra iránt érdeklődők, ami elsősorban a könyvek és a filmek terén érhető tetten.
Berzsenyi Bellaagh Ádám, a Budaörsi Latinovits Színház igazgatója szerint az, hogy a társadalmi igény megvan a színházra, nagyrészt annak köszönhető, hogy a teátrumok igyekeznek az iskolás korosztályok számára olyan előadásokat csinálni, hogy később egész életükre megmaradjon bennük a színház szeretete. Ugyanígy a felnőtt nézőcsoport érdeklődésének fenntartása is az előadások színvonalával érhető el, ami elsősorban alkotói feladat. „Az előadás érintse meg a nézőt oly módon, hogy máskor ő maga érezze úgy, hogy vissza kell jönnie” – vallja a színigazgató, aki sosem gondolja azt, hogy a közönségben keresendő a hiba ha nincs érdeklődés.
Úgy tűnik, talán a zenészek művészetére van leginkább kereslet a mai világban, legalábbis Sárik Péter szerint. „A dzsesszkoncertekre nyitottak az emberek, mert szükségük van arra a lelki élményre, amit a zene nyújt” – mondta a dzsessz-zongorista. „A zenészek közvetlenül tudnak hatni” – magyarázta előnyüket a többi művészeti ág képviselőivel szemben, de hozzátette, járulékos költségei miatt nem a legolcsóbb szórakozás a koncertre járás.
Czeglédi Szabolcs, a Bánkitó fesztivál programszervezőjének tapasztalata is az, hogy az igény megvan a zenére, de az újat és a minőségit csak egy kisebb réteg keresi, a többség megelégszik a megszokottal, illetve azzal, amit a rádióban hall. Azonban a rádiók ennek a többségnek igyekeznek megfelelni, így szakadnak meg azok a csatornák, amin keresztül eljuthatna szélesebb körbe az új vagy az igényesebb zene.
Dóri Éva a közművelődési intézményrendszer előnyeiről beszélt, amely minden élethelyzetben képes a lakosság számára kulturális programokat nyújtani, és ami az értő közönség kinevelésében nagy szerepet játszik, mert belőlük lesz később az igényes publikum. „Az iskolával vagy művészeti intézménnyel együttműködve tudja megteremteni azokat a feltételeket, amelyekkel kialakítják a fiatalokban azokat a készségeket, melyek szükségesek ahhoz, hogy igényes értékközpontú befogadóvá váljanak” – magyarázta el a szakember eme intézményrendszer fontos feladatát. Ezen kívül azonban azt is megállapította, hogy egyre kevesebb lehetőség van arra, hogy az alkotó és a befogadó között párbeszéd alakulhasson ki a megértés és a befogadás megkönnyítése érdekében (ez a hiány szerencsére a budaörsi intézményekben nem jellemző – BÉ).
Utóbbira reagálva Győrfi András festőművész közölte saját tapasztalatát művészetének befogadóiról: sajnos a galéria szerepét a festők esetében a Facebook vette át, és onnan nehéz átmozdítani a közönséget a kiállító terembe, mert megelégednek azzal, hogy a közösségi oldalon nézegetik a képeket és röviden kommunikálnak az alkotóval, mert ez kényelmesen és gyorsan megoldható. Selmeczi Ágnes éppen a közösségi élményért szervezi a programokat a PostArt-ra, az ő tapasztalata is az, hogy az emberekből hiányzik ennek igénye, inkább begubóznak otthonukban, a problémát az elmagányosodásban látja.
Miután kiderült, az igény megvan a kultúrára, csak éppen változott a korábbi évtizedekhez képest, adta magát a következő kérdés: vajon amikor a művészek létrehozzák az alkotást, számításba veszik ezeket az új igényeket? Részben igen, hiszen ahogy Berzsenyi Bellaagh Ádám megjegyezte: „Ez a paletta. Tudomásul kell venni, hogy 2019-ben ilyen a világunk, ha ezt figyelembe vesszük, akkor tudunk majd a mai kor elvárása szerint, a Facebook és Hollywood által befolyásolt ízlésvilágnak megfelelni és érvényes művészetet csinálni. A hang, a zene, a vizualitás nagyon fontos, erre reagálva kell továbbmennünk.” Sok vizuális és audiális impulzusokkal van tele a világ, a mai fiatalok gyorsan tudnak impulzusokat dekódolni, egy normál tempójú előadás, film már vontatott, lassú számukra. „A nézői elvárás igényszintje vizuálisan nagyobb, az már nem működik, hogy két színész ül a színpadon és beszélget, valószínűleg a közönség nagy részét nem fogja lekötni” – tudtuk meg a színigazgatótól, de arra nagyon vigyáz, hogy a minőséget megóvja.
Sárik Péter szintén arra hivatkozott, hogy az emberek ingerküszöbe magasan van. Ahhoz, hogy felvegye a versenyt, kitalálta például a Jazzkívánságműsort, amely a közönség kívánságaiból válogatva különféle stílusú slágerek dzsessz-átiratából áll. „Trükközni kell, de egy bizonyos ponton nem szabad túlmenni” – vallja. Ezzel a népszerű megoldással kompromisszum nélkül tudott teltházas előadást csinálni, így nem megy a zene rovására. De továbbra is játszanak Bartókot, Beethovent és a saját dalaikat is.
Bernáth Szilárd véleménye szerint a filmművészet nem bírja el az ilyesmit. „Nem biztos, hogy jó, ha elkezdjük kiszolgálni a tömegízlést. Ha a saját gondolkodásunkat ahhoz a vizuális ingerhez próbáljuk igazítani, akkor elvesztettük a meccset…” – fogalmazott. A mozgóképes kultúra, ami Magyarországon a kereskedelmi tévék megjelenése előtt volt, összehasonlíthatatlan azzal, ami most van. „Az ömlesztett monitorélmény, ami naponta ér minket nagyon megnehezíti, hogy tudatos kultúrafogyasztók legyünk” – állapította meg, mindazonáltal tartja magát elveihez, szerinte „a kulturális igény egy biankó csekk, mi döntjük el, mire váltjuk be.”
Dóri Éva észrevétele, hogy legfeljebb azokra a nem-limonádé magyar filmekre kapjuk föl a fejünket, amit már külföldön díjra jelöltek vagy díjat is nyert. Bernáth Szilárd ezt a magyarok szokásaival próbálja értelmezni: hasonlatot vélt felfedezni ahhoz a jelenséghez miszerint annak ellenére, hogy Európa egyik legegészségtelenebb népe vagyunk – ami a tömegsportot és a táplálkozást illeti -, az egész nemzet a sajátjának érzi, ha olimpiai érmet nyer egy magyar sportoló, miközben az ország háromnegyede otthon ül a fotelban sörrel a kezében. A filmek esetében is, a néző identitástudata, nem pedig a film esztétikai értéke okán nézi meg a moziban például a Testről és lélekről című filmet, ami Arany-Medve díjat kapott a berlini filmfesztiválon.
Czeglédi Szabolcs úgy vette észre, hogy ma már nincs olyan nagy tisztelete a hangszereknek, mint régen. A digitális kütyük világában az új zenei igény is sok esetben ebbe az irányba megy, de véleménye szerint ez nem olyan nagy baj, lehet jó zenéket csinálni hangszerek nélkül is.
A moderátor, Mohácsi Nóra ezek után rákérdezett, mi a helyzet a könyvpiacon, ha a képi és hangi ingerküszöb ilyen magasan van?
„Az írásos kultúra eleve vert helyzet… A könyv befogadói részről csupa erőfeszítés: ingerszegény környezet, egyedüllét… ilyen szempontból nehéz helyzetben van a könyv.” – jegyezte meg Totth Benedek félig tréfásan. „Nem a regényírásból élek, ezért szerencsére nem kell semmilyen igénynek megfelelnem” – mondta az író.
Győrfi András azok közé a festőművészek közé tartozik, aki megél a képeiből és azt fest, ami neki tetszik, viszont krimiket is ír, amiket a festészetéből adódó érdeklődés révén (csaknem tízezer követője van a Facebook-on) könnyen tud terjeszteni. „Ugyanígy vannak olyan emberek, akik szakmájukban híressé váltak, ezáltal hobbitevékenységüket nagyobb érdeklődés övezi, mint amit annak esetleg az értéke indokolna” – jegyezte meg.
Selmeczi Ági úgy igyekszik kevésbé ismert előadók koncertjeire minél több embert vonzani, hogy ingyenes belépést biztosít. Ez Sárik Péter szerint nem jó megoldás, mert éppen azzal válnának ezek a koncerteknek értékké az emberek szemében, ha pénzt kérne érte. Ráadásul – Czeglédi Szabolcs is úgy tapasztalta -, ha az emberek megszokják, hogy valami ingyen van, vagy nagyon olcsó, később sem hajlandók többet áldozni rá, már csak ezért sem szabad ezt a módszert követni.
Dóri Éva ennél a témánál tanulságos történetet mesélt el. Amikor művelődési ház igazgató lett, olyan intézményt vett át, ahol minden ingyen volt. Ide korábban azokat a híres embereket hívták meg, akik a televízió könnyed műsoraiból voltak ismertek. Intézkedései során az ilyen jellegű műsorokat beszüntette és helyi zenekaroknak biztosított helyet, illetve zeneoktatásnak, táncháznak. A programokra pedig elkezdett belépőjegyet szedni, amit támogatói jegynek nevezett. Mindezt annak érdekében, hogy az emberek megtanulják, a kultúra érték.
A kultúra fizetős mivolta mellett foglalt állást Bernáth Szilárd is, saját elméje megóvása érdekében. Ezt azzal magyarázta, hogy nem szeretné, hogy tudatába olyan információözön jusson be, amit nem akar. Ilyen leterheltséget okoznak például a kereskedelmi tévék reklámai is. Inkább fizet a Spotify-ért meg a Netflixért, mert összességében jobban jár azzal, hogy nem használják szemetesládának a tudatát.
A közönség soraiból egy tanár megkérdezte, ha azt a feladatot adja a diákoknak, hogy mobiltelefonnal csináljanak egy pár perces videót, az minek számít, művészetnek vagy oktatásnak? A válaszok részben az eszközre, részben a produktum minőségére vonatkoztak, így itt került szóba az, hogy egyáltalán mi számít művészetnek.
Dóri Éva szerint legyen üzenete az alkotásnak, vagy jelenjen meg benne az önkifejezés valamilyen módon, különben nincs értelme. Berzsenyi Bellaagh Ádám szerint minden, ami kifejező, valamilyen véleményt alkot a világról, művészet.
Czeglédi Szabolcs azt emelte ki, hogy most egy mobiltelefonnal meg lehet csinálni azt, amit régen fényképezőgéppel lehetett, és a zenészeknek sincs szükségük hangszerre ahhoz, hogy zenével fejezzék ki magukat, elég egy megfelelő technikai felszerelés, azon is lehet zenéket írni. Hasonlóan vélekedett Sárik Péter is, a modern eszközökkel is lehet művészit alkotni, ami a kütyühasználat mellett szól. Ráadásul ez sokkal szélesebb réteg számára teszi lehetővé az alkotást, ami igazságosabb helyzetet teremt a társadalomban.
Győrfi András megjegyezte, hogy tulajdonképpen 147 éve szenvedünk – 1871-ben állítottak ki az impresszionisták először -. Szerinte onnantól kezdve romlott el valami. Mark Rothko narancssárga négyszögéről sokan gondolják, hogy olyat ők is tudnak, és nehéz megállapítani róla, hogy az művészet-e. „De mi alapján dől el, hogy mi számít művészetnek?” – tette fel a kérdést. Véleménye szerint az kritérium egy festmény esetén, hogy ne vesse fel azt a kérdést, mi ez, mert az borzasztó. A festőművész egyébként úgy véli, a helyszín is sokat számít, ugyanis a körülményekkel adnak hangsúlyt az alkotásnak. Például a Tesco galériájában elmennénk egy Picasso mellett, míg a Tate Galériában áhítattal bámulnánk. „Egy műalkotás, ami egy adott helyszínen tud élni, máshol nem él, illetve nem adja azt a hatást, amitől elájulsz” – fogalmazott.
„Onnantól, hogy az alkotó létrehoz valamit, még sok szempontnak kell megfelelnie a produktumnak ahhoz, hogy művészetnek lehessen nevezni. Bekerül egy kulturális térbe, aminek rengeteg szereplője van. Ez komplex dolog és nehéz néhány mondatban elmondani. A könyvpiacon is elválnak a műfajok, a különböző könyvekhez más-más közönség tartozik. Ezért sok aspektusa van annak, hogy mikortól számít egy írás művészetnek” – osztotta meg gondolatait Totth Benedek.
Az igazi művészetről Berzsenyi Bellaagh Ádámnak a berlini Bebelplatzon lévő emlékmű jutott eszébe. Micha Ullmann alkotása a náci könyvégetés mementója. A föld alatti térbe üvegen át lehet lenézni, ahol üres könyvespolcok állnak, annak a húszezer könyvnek a helye, amit azon a téren elégettek. „Az alkotáson gyakorlatilag a semmit nézzük, illetve a könyvek hiányát, de interakcióba kerülünk vele, és ez ettől művészet és mondanivaló a maximális értelemben” – magyarázta.
„Mi, festők, nehezebb helyzetben vagyunk, mert egy kép, ha nem kerül be valamilyen közösségi helyre, az egy emberé. A színház, a film, zene több emberhez tud eljutni egyszerre” – mondta Győrfi András, amire Berzsenyi Bellaagh Ádám reagált: „Ennek van egy másik oldala, ha például elolvasok egy könyvet, ami munkásabb és hosszabb ideig tart, az életem végéig élmény marad, mint abból bármi, ha egy héten megnézek öt filmet. Mivel utóbbiakat könnyebben befogadom, gyorsabban értelmezhetőbbek számomra, viszont hamarabb el is felejtem.” Hasonló élménye volt a festészettel is. „Amikor a Guernicát láttam a madridi Reina Sofia múzeumban, döbbentem álltam előtte. Ezt meg a festészet tudja, talán jobban, mint a színházi előadás, olyat üt, hogy életre szóló hatása van” – mesélte. Erre Győrfi András hozzátette, hogy azért olyan ütős, mert ismerjük a háttértörténetét.
Egy közönségbeli hölgy véleménye szerint, ha egy ember csinál valamit, és egy másik kíváncsi rá és nézi, az már művészet. Más, egy fiatal nő viszont úgy vélte, hogy a művészet szerteágazó és mivel mindenkinek teljesen más a lelkivilága, különböző az ízlése, mindenkinek más jelenti a művészetet. Még azt is hozzátette: „És lehet, hogy valakinek annyira kifinomult az ízlése, hogy még a Tesco galériában is észreveszi a valódi műalkotást.”
