Megemlékezés a kitelepítés 74. évfordulóján

0
221

Éppen ma 74 éve annak, hogy elindult az első vonat német származású lakossággal a budaörsi vasútállomásról. Ebből az alkalomból tartott idén is megemlékezést Budaörs Város Önkormányzata és Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzata. A fél tizenegyes, német nyelvű mise után elhangzottak a templomban az ünnepi beszédek, majd kint, az óvoda falán lévő kitelepítés-emléktáblánál koszorút helyeztek el a városi intézmények, szervezetek képviselői. Az emlékezés során a budaörsi vasútállomáson is koszorúzott a német önkormányzat.

1946. január 19-én indult az első vonat nagyszámú budaörsi német származású lakossággal. A második világháború után a kollektív bűnösség elvén alapuló, nyerészkedés céljával elkövetett kitelepítés Budaörs lakosságát érintette legjobban. E történelmi dátum az emléknapja ennek az eseménynek évről-évre. Idén a szokásos, január 19-hez legközelebb eső vasárnapi városi megemlékezés egybeesett a Budaörsi Német Nemzetiségi Önkormányzat koszorúzó ünnepségével, melyet a vasútállomáson elhelyezett emléktáblánál tartanak, így ma ott zárult az idei megemlékezés.

Úgy, mint tavaly, idén is a római katolikus templom fogadta be a megemlékezés ünnepségét a zord időjárás miatt. Beszédet mondott Wittinghoff Tamás polgármester és Boros György, a BNNÖ elnöke. De mielőtt rátértek volna a 74 évvel ezelőtti eseményekre, felköszöntötték Hesz Ferencet, aki a mai napon töltötte be 90. életévét. Hesz Feri bácsi mindig aktívan részt vesz a német nemzetiségi önkormányzat rendezvényein, illetve a sváb hagyományok ápolásában, továbbadásában.

A polgármester beszédében méltatta a Magyarországon már az államalapítás óta élő német nemzetiségűeket, akik mindvégig nagy szerepet játszottak az ország boldogulásának előmozdításában, gazdaságilag, kulturálisan egyaránt. Majd röviden összefoglalta, mi vezetett a második világháború után a svábok kitelepítésének ötletéhez. S a történelem szörnyűségeinek ismétlődését megelőzendő, kijelentette: „Nekünk, budaörsieknek, kiemelt felelősségünk az emlékezés és az emlékeztetés.” A megemlékezés mellett fontos a település helytörténetének ismerete, a hagyományok ápolása is, mert így „szerezzük vissza azzt a múltat, amelyet erőszakkal szakítottak meg hét évtizeddel ezelőtt” – mondta Wittinghoff Tamás. Végül különösen fontosnak tartotta hangsúlyozni: „Nincs kollektív bűnösség. Nem lehet senkit előítéletek, sztereotípiák alapján megítélni. Csak egyéni felelősség van, azaz minden ember a saját tettéért tartozik elszámolással.”

Boros György számokban mondta el röviden a kitelepítés történetét: „225 évvel érkezésük után 1946. január 19-én indult el a magyarországi németek elűzése otthonukból. A község több, mint 80 %-át kitelepítették.” Majd gyermekkori emlékeivel illusztrálta azt az érzést, mely a kitelepítettek és családtagjai fájdalmát jellemezte. „Mindig fájó szívvel gondoltak vissza az óhazára”. Azonban idővel elfogadták sorsukat, megbékéltek, s ebben nagy szerepe volt az 1989-ben létrejött testvérvárosi kapcsolat. „A múlt hibáin változtatni nem lehet, de azokból tanulva megakadályozhatjuk, hogy a jövőben gyermekeink és unokáink már ne éljenek át hasonló sorscsapásokat” – mondta, majd hangsúlyozta, milyen fontos, hogy a fiatalokat bevonják a hagyományok ápolásába identitásuk megőrzése érdekében.

Ezt követően a megemlékezők átvonultak a templomból a Mindszenty óvodához, ahol a kitelepítés emléktábláját megkoszorúzták a városi intézmények, pártok és civil szervezetek képviselői. Majd a Budaörsi Német Nemzetiségi Önkormányzat szervezésében a vasútállomásnál is megkoszorúzta az emléktáblát Boros György.

Wittinghoff Tamás teljes beszéde alább olvasható:

Minden nép történetében voltak olyan drámai események, amelyek hosszú időre eldöntötték az adott társadalom sorsát. Sajnos, nincs ez másképpen a települések esetében sem. Budaörsöt 1946 januárjában érte utol a végzet. Akkor, néhány nap alatt minden gyökeresen és véglegesen megváltozott. Több évszázados szerves fejlődés szakadt meg egyik pillanatról a másikra.

A hazai németség az államalapítás óta töltött be fontos szerepet a magyar társadalom életében. Mintaadók voltak a szakmai tudásuk és a szorgalmuk alapján, mind az iparban, mind a mezőgazdaságban. De nem csak a gazdaságban nyújtottak kiemelkedőt, a kultúrában, a művészetek területén, s az építészetben is komoly szerepük volt.

A török kiűzése után nagy részben velük népesítették be a kiürült területeket. Gyakran a semmiből kellett új életet teremteniük. Évszázadokon át békességben éltek a befogadó nemzettel, kölcsönösen megbecsülve egymást.

Nem volt ez másképpen Budaörsön sem, itt a főváros tövében, ahol olyan szintű gyümölcs és szőlőtermesztés folyt, amely országosan ismertté tette a falut. Az itt élők a munka mellett fontosnak tartották a kultúrát, az oktatást, a hagyományaik ápolását is. A budaörsi passiójátékok, amelyek a festői környezetet biztosító Kőhegyen zajlottak, ugyanolyan híresek voltak, mint a budaörsi szőlő és őszibarack.

A békétlenség az első világháború után kezdődött. Részben a német belpolitika fokozatos szélsőjobbra tolódásával, részben azokkal a hazai vélekedésekkel, amelyek szerint a svábok kettős identitása veszélyt jelenthet. Természetesen szerepet játszott már akkor is az irigység, amelynek célpontjai a vagyonosabb sváb gazdák voltak.

Hitler hatalomra jutása, majd a 2. világháború természetesen nem hagyta érintetlenül a hazai németséget sem. A Führer számított a hűségükre, és elvárta önfeláldozásukat a háború idején. Részben önkéntesként, majd erőszakos toborzások révén egyre több sváb fiatal lett katona a német hadseregben. De a hazai németség többsége német származása mellett mindvégig magyarnak vallotta magát.

A második világháború végének őrülete, a zsidóság nagy részének fizikai megsemmisitése, a nyilas rémuralom, az országon átvonuló hadseregek pusztítása, az értelmetlen katonai ellenállás, az ország szovjet megszállása, majd a magyar államszervezet teljes összeomlása kaotikus állapotokat hozott létre Magyarországon. Jó táptalaja volt ez a kontrollálatlan gyűlöletnek, a kollektív bűnösség meghirdetésének.

A szélsőségesen gondolkodó politikusok felismerték a lehetőséget, hogy e nézetek örve alatt, gyűlöletet keltve, a kollektív bűnösség hangoztatásával, százezreket űzhetnek el lakhelyükről, hozzájutva a hátrahagyott ingóságokhoz és ingatlanokhoz. Sajnos mindehhez sokáig asszisztáltak a nagyhatalmak is.

A korszak rettenetes jelképé váltak a marhavagonok, amelyek először a zsidókat szállították a megsemmisítő táborokba, majd a málenkij robot áldozataival robogtak a Szovjetunió felé, míg utolsó felvonásként a német kitelepítettekkel teltek meg.

Hiába van már annyi ismeretünk az elűzetésről, azokról a januári napokról, mégsem tudjuk igazából elképzelni, hogy mit élhettek át akkor a budaörsi svábok. Szörnyű valósággá vált a parasztpárti politikus, Kovács Imre jelképesnek szánt szlogenje: egy batyuval érkeztek a németek, úgy is menjenek el.

A rendőrök által körülzárt Budaörsön, mindenféle törvényességet figyelmen kívül hagyva, a lakosság többségét elűzetésre ítélték. Pár órát hagytak csak a csomagolásra, és az úticéllal kapcsolatos tájékoztatás nélkül hajtották az embereket a pályaudvarra.

Hogyan lehet egy élet felhalmozott értékeit néhány batyuba belegyömöszölni? Természetesen sehogyan, gyakorlatilag minden itt maradt: a lakás, a bútorok, a szerszámok, az állatok, a kert, a termények. De még annál is borzalmasabb volt elszakadni a családtagoktól, barátoktól, szomszédoktól, az iskolától, a templomtól, a hegyektől és a környező utcáktól. Kiszakadni végleg a korábbi életből és elindulni a tökéletes bizonytalanság felé, amelybe még az is belefért, hogy a halálba vezet ez az út.

Az ilyen körülmények között bevagonírozott emberek – számtalan fénykép maradt vissza erről – mégis azt írták krétával a szerelvények oldalára, hogy Isten veled hazám! És a kigördülő vonatokon a magyar himnuszt énekelték.

Olyan tragédia volt ez, amit soha nem lehet jóvátenni. A rommá bombázott Németországba megérkezve, szó szerint a semmiből kellett új életet teremteniük. Mégis megcsinálták, és eközben nem gyűlölték meg a hazájukat, amelyik kitaszította őket, ám szomorú szível emlékeztek vissza szülőföldjükre, otthonaik elvesztésére.

Magyarország szovjet megszállása, a Rákosi rendszer, de sokáig a Kádár korszak sem adott lehetőséget arra, hogy az itthon maradt kevesek egyáltalán felvegyék a személyes kapcsolatot az elűzöttekkel. Sokaknak csak a rendszerváltás közeledtével adatott meg, hogy viszontlássák egykori szülőhazájukat.

Budaörsön amellett, hogy igyekeztünk bepótolni a sok évtizedes mulasztást, azt is jól tudjuk, hogy egy településen egészséges fejlődés csak akkor lehetséges, ha tisztában vagyunk a gyökereinkkel. Ezért annyira fontos a hagyományok felkutatása, a helytörténet dokumentálásának támogatása, a testvérvárosi kapcsolatok intenzív ápolása. Ezeknek köszönhetően szereztük vissza azt a múltat, amelyet erőszakkal szakítottak meg hét évtizeddel ezelőtt.
Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában megtanultuk, hogy csak az emlékezés véd meg minket attól, hogy ezek a borzalmak megismétlődjenek. Nekünk, budaörsieknek kiemelt felelősségünk az emlékezés és az emlékeztetés.

Nincs kollektív bűnösség, nem lehet senkit előítéletek, sztereotípiák alapján megítélni.

Csak egyéni felelősség van, azaz minden ember a saját tetteiért tartozik elszámolással.