Az egykori tanácsházán (mai Mindszenty óvodánál) lévő emléktáblánál emlékeztek meg ma Budaörsön hivatalosan a magyarországi németek kitelepítésének 72. évfordulójára. Hiszen az első vonat 1945. január 19-én városunkból gördült ki a rajta lévőknek ismeretlen cél felé.
Beszédet mondott: Wittinghoff Tamás polgármester, Ritter Imre nemzetiségi parlamenti szószóló és Boros György a Budaörsi Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke.
„Nekünk, budaörsieknek, a településünket hét évtizeddel ezelőtt ért trauma okán, másoknál jóval nagyobb a felelősségünk abban, hogy időben és hangosan figyelmeztessünk, ha olyan jelenségeket tapasztalunk, amelyek a történelmünk során tragédiához vezettek. Az olyan események ugyanis, amelyre ma emlékezünk, soha nem a semmiből jönnek. Mindig hosszú előzményük van, és mindig tíz- és százezrek asszisztálnak a gyalázathoz” –hangsúlyozta a polgármester. (A teljes beszéd cikkünk után – a szerk.)
Ritter Imre Orbánt Viktornak a 70. évfordulón Budaörsön elmondott szavaiból idézte, hogy ez nem kitelepítés volt, hanem a svábok kifosztása, s ha mindazt elvihették volna, amit nekik köszönhet a magyarság, nem lenne Iparművészeti Múzeum (Lechner Ödön), de Országház (Steindl Imre) és Himnusz (Erkel Ferenc) se. Majd felhívta a megjelentek figyelmét, hogy aki még nem jelentkezett be a a hatóságnál német nemzetiségiként, tegye meg, bár már így is sikerült összegyűjteni azt az 514 főt, amennyi ahhoz kell, hogy Budaörsön idén áprilisban meg lehessen tartani a nemzetiségi önkormányzat tagjairól a választást. Végül leszögezte, hogy Budaörs lesz „a svábság nagy emlékműhelye”, ahol mindent összegyűjtenek, ami a magyarországi párszáz éves sváb élettel kapcsolatos. Ehhez már ingatlanokkal bővült a Heimatmuseum és kialakították az állandó tárlat helyét.
Boros György szerint is nagyon fontos, hogy emlékezzünk, hogy ne feledjük el, ami történt, de 72 után talán már nem fájnak annyira az emlékek.
A megemlékezésen többek között megjelent Varga János budaörsi plébános is (előtte a római katolikus templomban német nyelvű szentmisét tartottak), és a helyi pártok tagjai, a Fidesz részéről például Nagy Sándor András helyi elnök, illetve a helyi német nemzetiségi általános iskolák, továbbá az Illyés Gyula gimnázium igazgatói illetve tanárai. És többen köszöntötték örömmel Kovács József Lászlót, Budaörs díszpolgárát, a Heimatmuseum egykori igazgatóját. Az önkormányzati képviselők közül jelent volt természetesen a magát német nemzetiséginek valló Hauser Péter, Kálóczi Imre és Bíró Gyula alpolgármesterek, Tóth Ferenc és mások. Ott volt Vágó Csaba kabinetvezető.
A régi, szép sváb dalokat a Lyra dalkör tagjai elevenítették fel, harmonika kísérettel.
Wittinghoff Tamás teljes beszéde
Bár a budaörsi németek elűzetésének 72 évvel ezelőtti időpontja mind jobban távolodik tőlünk, az évről-évre megtartott megemlékezéseink fontossága, s a megemlékezés felelőssége egyáltalán nem csökken.
Nekünk, budaörsieknek, a településünket hét évtizeddel ezelőtt ért trauma okán, másoknál jóval nagyobb a felelősségünk abban, hogy időben és hangosan figyelmeztessünk, ha olyan jelenségeket tapasztalunk, amelyek a történelmünk során tragédiához vezettek. Az olyan események ugyanis, amelyre ma emlékezünk, soha nem a semmiből jönnek. Mindig hosszú előzményük van, és mindig tíz- és százezrek asszisztálnak a gyalázathoz.
Immár több olyan generáció is felnőtt, amelynek szerencsére nincsenek ilyen típusú saját tapasztalataik. Ez azonban óvatlanabbá is teszi az embereket, könnyebben bagatellizálják a baljós előjeleket. Pedig, az agyonidézett, de ettől még igaz, megállapítás szerint: „Azok a népek, amelyek nem tanulnak a saját történelmükből, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt.”
Ezért fontos, hogy jól ismerjük általában a történelmünket, és a saját településünk történetét is. Ez a tanulási folyamat soha nem zárulhat le, már csak azért sem, mert az újabb és újabb kutatások mindig tágabb megvilágításba helyezhetik az addig tudni vélteket.
Alig két évvel ezelőtt jelentetett meg Ungváry Krisztián (erről korábbi cikkünk ITT – a szerk.)történész egy rendkívül fontos tanulmányt, amely tovább rombolja azt a mítoszt, miszerint a győztes nagyhatalmak kényszerítették volna rá Magyarországra a kitelepítést. Megjegyzem, a felelősség hárítása más történelmi tragédiánk kapcsán is erősen tetten érhető…
A kitelepítések szellemi előkészítői már a húszas évektől terjesztették, hogy a politikai bajok fő felelősei az „idegenek”, pontosabban a rosszul asszimilált németek és zsidók. A magyar politika elit – a szomszédos országokhoz hasonlóan – a homogén nemzetállam ideáját kívánta megvalósítani. Bizony, szomorú hallani, ahogyan ma is visszaköszönnek a régi fogalmak.
Horthy Miklós kormányzó már 1939. november 3-án egy Hitlerhez írt levelében kitűnő gondolatnak nevezte a kancellárnak a németség hazatelepítésére vonatkozó ötletét, és leszögezte, hogy valamennyi kisebbségre alkalmazni kellene ezt a módszert. Külön kiemelte, milyen nyereség volna Németországnak, ha megkaphatná a „mi derék svábjainkat”, „akiket mi mindig nagyon szerettünk.”
Még javában folytak a harcok Magyarország területén, amikor Dálnoki Miklós Béla 1944.december 21-én így beszélt az Ideiglenes Nemzetgyűlés előtt. „Népi és demokratikus országot akarunk felépíteni, […] megtisztítva a hazaáruló németségtől, amely elárulta azt a Magyarországot, ami neki otthont adott, amikor vándorbottal a kezében és batyuval a hátán jött be a gazdag magyar vidékre letelepedni.” Ezzel a megfogalmazással már akkor egyenlőségjelet tett egy etnikumhoz tartozás és a hazaárulás között. És kollektíven bélyegezte meg az egykori bevándorlókat, s azok leszármazottait.
Még mindig nem szabadult fel teljesen az ország, de a földosztásról szóló rendelet már 1945. március 15-én kimondta, hogy a földtulajdon a Volksbund tagjaitól, illetve a német kisebbség tagjai közül gyakorlatilag bárkitől megváltás nélkül elkobozható.
A dolgos svábok rendben tartott földjei, állatai, szerszámai óriási csábítást jelentettek. Nem véletlen, hogy ekkor indult meg szinte párthovatartozástól függetlenül a gyűlöletkampány a németek ellen. Ezt 1945 áprilisától elsősorban a Nemzeti Parasztpárt és a Magyar Kommunista Párt szította leginkább, de különböző mértékben valamennyi koalíciós párt részt vett benne.
Közben elkezdődött a számháború is, amelyben messze felülbecsülték a Volksbund tagjainak számát, hogy minél több németet telepíthessenek ki.
A magyar kormányzat 1945. május 14-én pártközi értekezleten foglalkozott a kitelepítés kérdésével. Akkor döntöttek arról, hogy a nagyhatalmak segítségét is igénybe véve „el kell intézni a svábkérdést”.
Ezt követően Gyöngyösi János külügyminiszter puhatolózni kezdett az angol és amerikai diplomatáknál, hogy kormányaik hogyan viszonyulnának 200 ezer sváb kitelepítéséhez. Az USA és Nagy-Britannia diplomatái visszautasították a kitelepítési terveket. Gyöngyösi erre ironikusan csak annyit felelt, hogy „akkor majd a szovjetek fogják kezükbe venni a kérdést”.
1945 júliusában kezdték meg a munkájukat a nemzethűséget vizsgáló bizottságok. Micsoda név, s milyen alantas célra használt nemzet fogalom! Az első 100 ezer felülvizsgáltról 1945. novemberében készített statisztika szerint 68 százalékukat találták nemzethűségi szempontból problémásnak, s a vizsgálat még az akkor 16 évesekre is kiterjedt. Ezek a bizottságok csak 1946 nyarán tudták volna befejezni munkájukat – ekkorra azonban már régen megindultak a kitelepítő vonatok. Ebből is látszik, hogy a kormányt az egyéni felülvizsgálatnak még a manipulált eredményei sem érdekelték. Valójában minden németet ki akartak telepíteni a kollektív bűnösség elve alapján.
A nemzethűséget vizsgáló bizottságok egyébként azoknak a németeknek az összeköltöztetését is elrendelhették, akik ugyan semmilyen terhelt kategóriába sem estek, de nem tudták bizonyítani, hogy aktív antifasiszta ellenállók voltak. Fegyveres ellenállóból egyébként egész Magyarország területén talán néhány tucatnyi volt, vagyis ezen az alapon a teljes magyar lakosságot is bűnösnek lehetett volna nyilvánítani.
Közkeletű mítosz, hogy a németek kitelepítését a potsdami konferencia rendelte el. Ez azonban tévedés. A folyamat éppen fordítva történt. Már a tanácskozás előkészítő dokumentumai is egyértelművé teszik, hogy a magyarországi németek elűzésének kérdése a magyar kormány kérésére került szóba. Ezt bizonyítja az is, hogy a romániai német népcsoport elűzése a konferencián fel sem merült, mivel a román kormány ilyet nem kért, holott Erdélyben is több százezer német élt.
A tanácskozáson Sztálin tette egyértelművé a helyzetet, mondván: „Tény, hogy a lengyel, a csehszlovák és magyar kormányok álláspontja az, hogy a németeknek menniük kell. Olyan körülményeket teremtettek, hogy maradásuk lehetetlen.”
Vagyis a konferencia szerinte is csupán szentesíthette azokat a spontán folyamatokat, amelyek a három említett országban már előrehaladott állapotban voltak.
Az ott született határozat alapján a három nagyhatalom:”Egyetért abban, hogy bármiféle áttelepítés is történjék, annak szervezetten és emberséges módon kell végbemennie.” Vagyis egyáltalán nem tette kötelezővé, csupán jóváhagyta a kitelepítéseket.
A magyar politikai elit számára mégis az volt a kedvező, ha igyekszik úgy beállítani a potsdami határozatot, mint ami kötelezi Magyarországot a kitelepítésekre, vagyis így próbálták elhárítani magukról a nyilvánvaló felelősséget. Kovács Imre, a Parasztpárt vezető politikusa a Gyönyörű elégtétel című cikkében azt hangsúlyozta, hogy Magyarországnak ettől kezdve nincs más választása, köteles mindenkit kitelepíteni, éspedig kollektív alapon.
Az e fajta értelmezés miatt még a Szövetségi Ellenőrző Bizottság vezetője, Vorosilov marsall is tiltakozott, mondván sérelmezi, hogy a magyar kabinet rá akarja hárítani a felelősséget a kitelepítésekért, és azt is hozzátette, hogy ez magyar ügy. Egy későbbi eset kapcsán pedig úgy nyilatkozott: „Arról is intézkedek, hogy a magyar újságok a kitelepítésről úgy informálják a közvéleményt, hogy az a magyar kormány kezdeményezésére folyik”.
Vagyis bizonyítékok tömege támasztja alá, hogy a kitelepítésnek nem csak a végrehajtása, hanem a kezdeményezése is a magyar politikai elitet és a közigazgatási gépezetet terheli. Ám természetesen a potsdami konferenciának is van felelőssége abban, hogy nem tiltotta meg a kitelepítéseket.
A gyűlöletkórusban ezúttal is csak néhány józan hangot lehetett hallani. Értelmiségiek egy csoportja, valamivel több, mint két tucat tisztességes ember közleményben tiltakozott. Többek között Füst Milán, Heltai Jenő, Kassák Lajos, hogy az ismertebb írókat említsem.
Tiltakozott Kéthly Anna szociáldemokrata politikus és utóbb Mindszenty bíboros is.
A szociáldemokrata Szalai Sándor határozottan kijelentette, hogy a potsdami határozatok kötelezően semmit sem írtak elő, és ez az egész eljárás a szociáldemokrácia megcsúfolását jelenti. Hasonlóan kritikus hangok jöttek a belügyminisztérium törvény előkészítő főosztályáról, ahonnan egy bizonyos Bibó István nevű hivatalnok írt tiltakozó feljegyzést, amelyben többek között ilyen mondat is olvasható: „Az ingóságok elvételét másnak, mint egész egyszerűen rablásnak nem lehet minősíteni, akár zsidóval, akár svábbal szemben történik is.”
De akkoriban is kevés volt a józan, becsületes, figyelmeztető hang. Nem is tudták megállítani a tragédiát.
Olyan tanulság ez, amely felelősséget ró mindannyiunkra. Újra és újra fel kell elevenítenünk a 72 évvel ezelőtt történteket. Éppen azért, hogy alantas általánosítások, megbélyegzések, bűnbak keresés, kirekesztés, gyűlöletkeltés, s ennek következtében a társadalom lezüllesztése és súlyos emberi tragédiák soha többé ne következhessenek be.
Azt is pontosan tudom, hogy mindez naiv remény. De ha csak annyit érünk el, hogy a társadalom lelkiismerete, a gondolkodó emberek többsége fellép az efféle embertelenségekkel szemben, már nem veszett kárba az erőfeszítés…
