Az öregember egy papírzsebkendőt nyújtott az ismeretlen lánynak. Nem tudta, hogy annak az érzelmei törtek felszínre, vagy csak a bolond februári szél fújta ki a szemét, ami összeborzolta az ő hófehér tömött bajszát is, és ami miatt a buszmegálló legvédettebb sarkába húzódtak.
– Köszönöm! – törölte le a lány az elgurult könnycseppet. – Csak magam is megijedtem attól, amit tettem.
– Nahát! – válaszolt az öreg. – Csak nem valami szörnyűséget követett el?
– Sokáig nem tudtam eldönteni, mi legyen, de ma felbontottam egy hosszú kapcsolatot, pedig igazán nem is volt rá okom – a másik szemét is megtörölte.
– Valaminek csak kellett történnie, hogy így döntött.
– Hát pontosan ez az, hogy nem történt semmi. Ez volt a baj. De nem szeretném ilyennel untatni, ez tényleg csak az én problémám.
– Nem untat, kedves, és ha jobban esik kimondani, szívesen meghallgatom, amint látom a busz még közel s távol nincs.
– Rendben – válaszolta a lány, majd összeszedte a gondolatait, hogyan is kezdjen bele.
– Tetszik tudni, mi öt éve együtt voltunk már. A szüleim házában éltünk, az egyik szobát megkaptuk, de csak eddig jutottuk. Mentek a napok egyformán, túl kényelmesen, a legkisebb változás nélkül. Folyton azt éreztem, hogy megrekedtünk. Aztán eljött a harmincadik születésnapom. Ekkor megkérdeztem tőle, hogy merre tart az életünk? Mi lesz a kapcsolatunk sorsa? Tulajdonképp ő mit szeretne tőlem? – itt egy pillanatra megállt, a budaörsi dombok felé nézett réveteg tekintettel.
– Mit válaszolt a fiatalember? – erre a lány összerezzent, visszatért a jelenbe.
– Azt, hogy nem tudja. Ennyit. Nem volt semmi célja öt év után sem. Harminc éves vagyok. Én már azért ennél jóval többre vágyom. És most meg rettegek, hogy itt maradtam egyedül, a saját döntésem súlya nyomja a vállam. Eddig legalább volt valakim, még ha nem is tartottunk együtt sehova.
– Szerintem jól tette, kisasszony. Az élet számos meglepetést tartogat, nem lehet azt mondani, hogy itt a vége, csak mert meghozott egy nehéz döntést. Számos alkalommal éreztem magam is azt, hogy zsákutcában, vagy csapdában rekedt az életem, ám valami mindig történt, ami előbb-utóbb új útra terelt. Amíg jön a következő busz, mint ott a kanyarban a miénk is, addig lesz hova menni, csak várni kell.
– Meddő várakozás – mondta a lány. – Amikor nem tudom meddig várok, és hogy egyáltalán mire.
Ahogy begördült a busz a megállóba, az öreg megnyugtató pillantással nézett a lányra, és elmondta neki, hogy minden rendben lesz. Bár nyilván garanciát ő sem tudott vállalni semmire, de a lánynak most csak ez kellett, hogy valakitől ezt a pár szót hallja, sokkal jobban érezte magát ezek után.
A következő hetekben csak futólag látták egymást, egyikük leszállt a buszról, vagy a másikuk épp az út túloldalán sétált, mikor hogy. Ilyenkor csak intettek mindketten. Ezek után évekig nem találkoztak, mégis erre a jelentéktelen kis jelenetre egyformán emlékeztek.
Öt nyár váltott öt telet, amikor is egy februári, ugyanolyan viharos napon a bolond szél próbált áthatolni az öregember szövetkabátján. A kesztyűjét igazgatva fordult be a buszmegálló szélvédett sarka felé, és ott állt a nő. Jobb kezével egy négyéves forma fiúcska kezét fogta, a balt a babakocsin pihentette, amiben egy másfél év körüli kisbaba aludt.
Mosolyogva köszöntek, felismerték egymást.
– Igaza lett – folytatta a lány a beszélgetésüket, mintha nem is telt volna el közben számos esztendő.
– Jött a következő busz, vagy visszafogadta a régebbi udvarlóját?
– Dehogy, vele azóta sem találkoztam! Tessék elképzelni, hogy három héttel később mi történt! Én csendes bánatomban készültem arra, hogy egyedül öregszem meg, erre a bevásárlóközpontban összefutottam egy fiúval, akivel még húsz éves korunkban volt egy nagyon rövid, futó kis kapcsolatunk. Gondoljon bele, csak három hét telt el, de ha akkor nem lépek, akkor nem hagyom el az előző párom, úgy ezzel a fiúval, aki már azóta férjem, nyilván nem mentem volna el a bevásárlás után beszélgetni. Másnap hajnalig sétáltunk a hideg utcákon, de észre sem vettük, hogy fáznánk, mert csak beszélgettünk. megállás nélkül. Életem egyik legjobb napja volt. Három hónappal később pedig már arra eszméltünk, hogy egyel többen leszünk – itt lepillantott a mellette ácsorgó fiúcskára.
– És most boldog?
– Ennél boldogabb nem is lehetnék, a legszerencsésebb döntésem volt – mosolygott a lány az öreg szemébe.
– Akkor megérte meglépni. Néha szükségünk van önmagunktól egy kis lökésre, hogy arra folytassuk tovább, amerre igazán kell. Örülök, hogy így alakult – mondta, és segített feltenni a nőnek a babakocsit a beálló buszra.
A szerző
