Sorozatunkat, hogy miként élnek a koronavírus járvány miatti önkéntes karanténban a budaörsiek, Jenei András íróval, a Budaörsi Látássérültek Közhasznú Egyesületének alelnökével folytatjuk. Aki, mint transzplantált, a veszélyeztetett csoportba tartozik, így az elsők között kellett otthon maradnia.
Alapvetően azt hiszem a világunk megelégelte a vele zajló dolgainkat és egyszerűen megrázta magát. Próbált ő már suttogni, az kevés volt. Kiáltott, de azt is csak kevesen hallották meg. Hát kérem szépen, most aztán adott egy jókora pofont…
Pont úgy nem értem és bizony talán ahogy kellene, fel sem fogom azt, ami történik velünk. Én, mint aki nem egy könyvet olvastam már el, találkoztam olyan apokaliptikus írásokkal, hogy a fejem fogtam: ha ez megtörténne, akkor azt sem tudnánk hova kapjunk! Nos, itt van. Nem regény, nem film, hanem a valóság. Nem kedvenc szereplőink élik meg, oldják meg, aztán a végén mindenki boldog, hanem mi vagyunk itt és azt sem tudjuk, hogy mit kell csinálni. Azt meg főleg nem, hogy mikor és hogyan lesz vége…
Az elején olyan volt, mintha szabadságra küldtek volna. Nagyon jól esett, hogy vezetőm és a BULÁKE (Buda-környéki Látássérültek Közhasznú Egyesülete) kollégái, féltve engem, az elsők között helyeztek „online” . Mivel transzplantált vagyok, ami ugye azzal jár, hogy az immunrendszerem gyógyszeresen le van nyomva, nem volt kérdés: igen, én a veszélyeztetettek közé tartozom. Felfogtam én ezt valahol, de mégsem úgy, hogy hazarohanva azonnal fertőtlenítettem hatszor a kezem, majd a lakásban is maszkot viselve adtam szeretett feleségemnek puszit. Na és nem is úgy, hogy : „Ugyan már! ez is egy járvány, majd elmúlik…” Valahol a kettő között, észszerűen, realistán.
Mivel alapvetően számomra nem idegen az otthonról való munka, a lakásban való időtöltés, valahol kicsit élveztem is. Én szeretek otthon lenni, többet bent tevékenykedni. Nem szeretem a tömeget, a kialakult mai városi kultúra miatt a lökdösődő és tolongó embereket. Kis közösségben nagyon jól megvagyok, így a BULÁKE irodájában is a kollégákkal, tagokkal, de itt elég is. Így amikor kiderült, hogy innentől csak otthon és nagyjából úgy, mint eddig, maximum pár dologgal bővül, másokkal meg nem, alig vettem zokon.
Reggel nem a hajnali óracsipogásra kelek, hanem kissé később, a velünk szemközt lévő parki fák ágain a madarak csicsergésére. Annak a kacagó gerlének a hangjára, aminek nagyon örülök. S arra a kukáskocsi zümmögő és csörgő hangjára, ami reggelente – nem hajnalban – dolgozik.
Van végre időm együtt felébredni – nem felkelni – a feleségemmel, vele megreggelizni és úgy egyszerűen vele lenni. Most mondhatják az idősek, a tipikus férjek, hogy: „Na majd meglátjuk két hét múlva…harminc év múlva…” Innen üzenem nekik, hogy lássuk meg harminc év múlva! Ha veszítenék, az első sört én fizetem.
Megvannak a napi dolgaink, de nem katasztrófahelyzetként élünk mellette. Meghallgatjuk a híreket – bár nagyon megszűrve – aztán az itthoni munkánk mellett – neki is lehetősége van rá, hogy „home office”-ban maszkokat varrjon -, mindent és nagyjából bármit csinálhatunk. Ha kell, segítjük a másikat, de azt hiszem tudjuk azt, hogy a másiknak mikor van erre szüksége. S bár nincs kert, de még egy terasz sem, elég nagy a lakás ahhoz, hogy ha akarjuk együtt, ha nem, akkor külön legyünk.
Bár terveztem egy csomó mindent idénre, de ahogy alakultak a dolgok, mindent elengedtem. Nem sírtam, nem morogtam, hanem elfogadtam a valóságot.
Mivel írok, időnként könyveket jelentetek meg, nagyon vártam a könyves eseményeket, fesztiválokat; mindegyikre nemcsak mint könyvkedvelő, hanem mint szerző is terveim voltak.
Mivel imádom a kerékpárt, nagyon vártam az idén ide tervezett Giro-t, a magyarországi indító szakaszokat (olasz kerékpáros körverseny). Vártam a kirándulásokat, a nyarat és most…
A világ kellőképpen felpörgött. Már annyira, hogy én szédültem benne. „ Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!”
Hát most belassultunk rendesen ugye? Akkor kérem szépen van végre idő minden másra, amire eddig nem volt. Van időnk egymásra, van magunkra, van ismerősökre, hobbira…
Ha már így adódott, hogy nem kell elhúzni a nyári alkotói szabadságomig az írást, s ráadásul várnak is tőlem egy folytatást, hát nosza: fussunk neki! Idő van, ötletek vannak, akkor gépre fel!
Tavaly megjelent a Calderania – A Kardtánc című könyvem, most meg tudom kezdeni a folytatását. Van időm rajta mélázni, van módom akár napokig csak a pipámmal a hintaszékben pöfékelni és jó zenét hallgatni. Mindezt úgy, hogy nem zökkent ki egy napi, városi élmény belőle.
Kiadás előtt várja sorsát egy másik könyvem; a „Mindenki jó lesz, tesó!” jelenleg szerkesztőnél lapul, ezt idén mindenképp kihoznám.
S mivel az olvasás és az irodalom igen fontos nekem, segíteni pedig tudok, több kézirat előolvasását vállaltam be és ha kellett, adtam tanácsot, javasoltam változást, osztottam megerősítést eddig is…
Van módom emellett a munkámat is végezni, hiszen ez is fontos, ám mégis valahogy másképp tudom ezt kezelni. Hiányoznak a többiek, de felfogtam a lényeget és itthon maradok. Persze a szupergyors technika segít és nem pótolja a személyes találkozásokat. De ha ez van, hát használjuk nem? Most lehet, most nem kell minden másra hivatkozni, mikor többet vagy a közösségi oldaladon, vagy többet költesz telefonra.
Sem félni, sem aggódni nem szoktam. Most sem teszem. Ha most rettegve figyelem a sok hírportált, mindent elhiszek és zokogva nézem a tüneteket – ami aztán jöhet ugye pszichésen is -, akkor jobb lesz? Ha rettegek a jelentől, megölöm a jövőm! Nem segít, nem használ és értelmetlen is.
Tudja valaki, hogy mi lesz holnap, a jövő héten, vagy fél év múlva? Nem. Akkor csak nézzek a lábam elé – vakon ezt nagyon tudok -, s annyit tegyek meg, amennyit tudok. Tartsam be az észszerű szabályokat, s ha tudok segítsek másoknak is ezzel. Ne azt akarjam, ami kell, hanem amire feltétlen szükségem van.
Örülök a szabadságnak, de persze nem ilyen áron jó ezt megkapni. Ám, ha már van, éljek vele.
Csináljam amit szeretek – írás, zenehallgatás, elmélkedés, olvasás -, és észre sem fogom venni, mikor a járvány már véget ért. Mert vége lesz ennek is, hiszen bármi jött eddig a világnak, mindig vége lett. Igen, a rosszaknak is…
Jó érzéssel hallgatom, hogy mennyi ember segít, hogy hányan teszik a dolgukat azért, hogy mások otthon maradhassanak. Felnézek rájuk s igen: minden módon köszönöm nekik ezt. Nem emelnék ki csoportokat, mert jóval többen vannak, mint akikről hallunk. Becsüljük meg őket, segítsük őket – is – és tényleg aki teheti: maradjon otthon!
Előttem van egy kép egy filmből. Hirtelen tönkremegy a várost ellátó tévéantenna. A következő kép, hogy nincs adás, felkapcsolódik egy olvasólámpa, s egy kéz felveszi az ott pihenő kötetet, majd olvasni kezd egyre több ember…
Hát most mi is vegyünk kézbe egy könyvet, nézzük meg azt a filmet, amit régen szerettünk volna, vagy hívjuk fel azokat, akikkel régen beszéltünk. Csináljunk rendet otthon, írjunk meg egy könyvet, gondolkozzunk el többet bátran. Aludjuk ki magunkat,írjunk barátainknak, s ne rohanva öleljük meg azt, akit szeretünk. Menni fog és nem fog fájni.
Mi lesz holnap?
A nap felkel, a szemünk kinyílik, meghallhatjuk a gerlét, vagy éppen a kukáskocsit…
Írta: Jenei András
Kapcsolódó cikkeink:
Berzsenyi Bellaagh Ádám: “Jobban fogjuk értékelni a hétköznapokat”
Hogy élnek a vírusveszély alatt a budaörsiek? 1. rész: Mészáros Erzsébet és Petrény András
