„Vannak történelmi pillanatok, amikor hirtelen váltja fel a csüggedést a reménykedés. Pontosan ez történt 1848. február végén, március elején is, amikor megérkeztek az első hírek Magyarországra a párizsi forradalomról, a forrongó német államokról és a lángba boruló Itáliáról. A Szent Szövetség megingott, az uralkodók pillanatok alatt veszítették el korábbi magabiztosságukat, és ami még pár hónapja lehetetlennek tűnt, az karnyújtásnyi közelségbe került” – így kezdte Wittinghoff Tamás polgármester ma délelőtt 10 órakor, borongós időben a Kossuth-szobornál a hivatalos budaörsi március 15-i megemlékezést.
Mire beszéde végére ért, már az eső is eleredt. Nem is baj – jegyezte meg valaki a hallgatóságból, hiszen a feljegyzések szerint 1848. március 15-én is esett.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 170. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen a műsorban közreműködött a Budaörsi Fúvószenekar, a Budaörsi Sapszon Ferenc Kórus, a Budaörsi Latinovits Színház színészei (a műsorvezető pedig az igazgató Frigyesi András volt), és a koszorúzásnál (amin a budaörsi pártok, civilszervezetek és intézmények képviselői vettek részt) a Szélrózsa Néptáncegyüttes népviseletbe öltözött táncosai segédkeztek. „Újra és újra meg kell harcolnunk azért, hogy az átalakulás visszafordíthatatlanul végbe menjen. S nem kevés erőfeszítést igényel az is, hogy ezen értékeket meg lehessen őrizni. Mindezt ne a politikai elittől várjuk. Ahhoz hogy viszonyaink megnyugtatóan rendeződjenek, alapfeltétel, hogy a társadalom többsége megértse a bajok lényegét, s lássa annak forrását. És ezután, ezen tudás és meggyőződés birtokában kikényszerítse a közélet megtisztulását, s annak megőrzését” – vont párhuzamot a jelennel a polgármester beszéde végén.
Wittinghoff Tamás ünnepi beszéde
Vannak történelmi pillanatok, amikor hirtelen váltja fel a csüggedést a reménykedés. Pontosan ez történt 1848. február végén, március elején is, amikor megérkeztek az első hírek Magyarországra a párizsi forradalomról, a forrongó német államokról és a lángba boruló Itáliáról. A Szent Szövetség megingott, az uralkodók pillanatok alatt veszítették el korábbi magabiztosságukat, és ami még pár hónapja lehetetlennek tűnt, az karnyújtásnyi közelségbe került Az általános európai lelkesedés hatására a magyar ellenzék is erőre kapott. De a kedvezőre forduló külső körülményekből nehezen vonták le a szükséges konzekvenciákat. Pedig a társadalom merész és gyors döntéseket várt tőlük.
Petőfi, bár a legradikálisabbak közé tartozott, most mégis ő látta legtisztábban a helyzetet, ezért türelmetlenül és dühösen ezeket írta a naplójába.
„Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd és nem tett. Pesten az ellenzéki kör tartott gyűlést, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét.”
Szerencsére az ellenzéki vezérek között mégis akadt igazi államférfi, Kossuth Lajos személyében, aki nem csak felismerte a döntő pillanatot, hanem mert cselekedni is.
Kossuth március 3-án összefoglalta a pozsonyi országgyűlésen az ellenzék követeléseit, amelyben többek között a jobbágyrendszer megszüntetését, közteherviselést, független magyar kormány létrehozását követelte.
Kossuth, mint mindig, ekkor is világosan és hatásosan beszélt arról, hogy mi lehet az ára a tétovázásnak: „Igenis, tekintetes rendek, mirajtunk egy fojtó gőznek nehéz átka ül, a bécsi rendszer csontkamarájából egy sorvasztó szél fúj reánk, mely idegeinket megmerevíti, s lelkünk röptére zsibbasztólag hat.
Nekünk nem szabad szembehunyva várni, míg hazánkat a bajok özöne elborítja; megelőzni a bajt, ez hivatásunk.”
Majd így folytatta: „Természet elleni politikai rendszerek is soká tarthatják fel magokat, mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszú út fekszik, de vannak politikai rendszerek, melyek azáltal, hogy soká tartottak, erőben nem nyertek, hanem vesztettek, s végre elkövetkezik a perc, midőn azokat tovább tartogatni akarni veszélyes volna.”
Végre a Pesten ülésező Ellenzéki Kör is aktivizálódott, és március 12-én elfogadta az Irinyi József által megfogalmazott 12 pontot.
A bécsi forradalom híre Pesten és Pozsonyban egyaránt felgyorsította az eseményeket. Március 15-én Kossuthék Bécsbe indultak, míg a magyar fővárosban megkezdődött az a vértelen forradalom, amely történelmünk legszebb lapjai közé tartozik.
Ma már, sokféle régi és sajnos új tapasztalattal a hátunk mögött, jobban értjük, hogy a márciusi ifjak egyik első útja miért éppen Landerer nyomdájához vezetett. De itt legyen a szó Jókaié, aki az események aktív résztvevőjeként a leghitelesebb krónikás.
„Rögtön elhatároztatott, hogy a nép a proklamáció (vagyis a 12 pont) első pontját, a sajtószabadságot, saját önhatalmánál fogva teljesülésbe veendi…tömegestül Landerer és Heckenast nyomdájához menvén. A nyomdatulajdonos engedett, s a kívánt iratok rögtön németre is lefordítva néhány pillanat múlva a gyorssajtó alól ezerével kerültek elő.”
Petőfi egyébként, ahogyan később naplójában felidézi, már 14-én éjjel azzal az elhatározással feküdt le, hogy „Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind főkötelessége szabaddá tenni a sajtót … azt fogjuk tenni! a többit istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot!”
Ott csenghettek a fülében Kossuth korábbi szavai is: „Vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, s nemzetem szabadsága, boldogsága fölött kétségbe nem esem; vagy nyomtatási szabadság, vagy a szabadság elnyomása. Út közép itt nincs!”
Vagyis a 48-as forradalom vezetői nagyon pontosan tudták, hogy a hatalom ellenőrzésének, a tömegek manipulálásának már akkor is egyik legfontosabb eszköze a sajtó volt. Ahogyan Táncsics frappánsan megfogalmazta: „A koronák és trónusok csak addig állhatnak fenn, míg a népek szegények és tudatlanok.”
Nem véletlen az sem, hogy a március 15-ei nap egyik csúcspontja éppen Táncsics kiszabadítása volt, hiszen ő is sajtóvétségek és a cenzúra megsértése miatt raboskodott.
Táncsicsot egyébként akkor még Stancsicsnak hívták, hiszen anyja szlovák, apja pedig horvát volt. Csak a magyar forradalom hatására magyarosította a nevét. Mellesleg azok szemében, akik a nemzetünk etnikai homogenitásáról álmodoznak, a forradalom és szabadságharc időszaka sem lehet megnyugtató. Mert bizony a magyar forradalmat nem kis részben azok a pest-budai német polgárok vitték véghez, akik akkor a főváros lakosságának jelentős részét adták. Ezért kellett a 12 pontot azonnal németre is lefordítani. De nem csak Stancsics, hanem a lengyel tábornokok, Bem és Dembinszky vagy éppen az Aradon kivégzett főtisztek nélkül sem lett volna magyar szabadságharc. Akik között akadt német, örmény, szerb, osztrák és horvát származású is. És akkor még nem beszéltünk a hadseregben harcoló megannyi nemzetiségi parasztról.
Ők mindannyian megértették, hogy a különbözőségüknél fontosabb a közös cél, a közös érdek. Tudták, hogy mindenáron el kell zavarniuk azt az elnyomó hatalmat, amelyik nem csak megkeserítette az életüket, de a fejlődés útjában is állt. Ők kezdettől tudták, hogy egy ilyen végső összecsapást nem lehet megspórolni. Ösztönösen érezték azt, amit később Bibó István, a múlt század legjelentősebb politikai gondolkodója tudományosan is alátámasztott.
Bibó ezt írta: „A demokráciának, a nép uralmának előfeltétele az, hogy az alávetettek megszabaduljanak a felettük kialakult hatalmi és uralmi szerkezetek társadalmi, s ami talán ennél is fontosabb, lélektani nyomása alól. Meg kell tapasztalniuk, hogy az úr és szolga viszonya nem szükségszerű és nem megdönthetetlen, hogy … a társadalmi tekintély nem természetfeletti erőkön, hanem az alávetettek alávetődésén, beleegyezésén nyugszik. A felszabaduláshoz mindenütt szükséges volt, hogy a nép valósággal és láthatóan megtapasztalja a királyok és királyi szolgák hatalmának a leáldozását.”
Majd így folytatja: „Magyarországról mindezzel kapcsolatban azt kell tudnunk, hogy az ilyen értelemben vett forradalmi átalakulás nincs sem egészen mögöttünk, sem egészen előttünk. Nem állunk szemben olyan félelmes erejű, Isten kegyelméből való hatalommal, amely történetileg kialakult hatalmi rendszerének és a lelkeken való hatalmának teljes birtokában volna: ezeket a hatalmakat 1848–49, 1918–19 és 1944–45 együttes munkája már megdöntötte. De népünk a maga erejét igazán még nem tapasztalta meg, a történetileg kialakult hatalmaknak és tekintélyeknek való alávetődési készsége teljesen nem szűnt meg, s a maga erejének és szabadságának a tudata még nem alakult ki benne végleg.”
Sokan vetik fel azt, hogyan tarthatta fenn magát évtizedeken keresztül a kádári önkény. És ezzel párhuzamosan azt sem tudják megmagyarázni, mi az oka annak, hogy ennyire félrecsúszhatott a rendszerváltás. Pedig a magyarázat világos. A társadalom, amely nem tapasztalhatta meg évtizedekig a szabadság ízét, nem tanulhatta meg az önrendelkezés lényegét, melyek nélkül nincs demokrácia, az könnyen eshet vissza korábbi állapotába.
Azaz, Bibó szavai szerint, az a forradalmi átalakulás, melynek során az egyén a szó valódi értelmében szabaddá válik, s ezzel együtt demokratizálódnak a viszonyaink, nincs sem egészen mögöttünk, sem egészen előttünk…
Újra és újra meg kell harcolnunk azért, hogy az átalakulás visszafordíthatatlanul végbe menjen. S nem kevés erőfeszítést igényel az is, hogy ezen értékeket meg lehessen őrizni.
Mindezt ne a politikai elittől várjuk. Ahhoz hogy viszonyaink megnyugtatóan rendeződjenek, alapfeltétel, hogy a társadalom többsége megértse a bajok lényegét, s lássa annak forrását. És ezután, ezen tudás és meggyőződés birtokában kikényszerítse a közélet megtisztulását, s annak megőrzését.
Csak az önérzetes polgárok képesek arra, hogy szót emeljenek egyéni és a közösségi érdekekért. Ők azok, akiket nem lehet sem hatalmi erővel, sem média túlsúllyal félreállítani. Ők azok, akik átlátnak a manipulációkon, felemelik szavukat akkor, amikor a hatalom minden kontrollt elveszít. És amikor ezt már az állampolgárok többsége is észreveszi, akkor van esély arra, hogy elindulhassunk egy igazságos társadalom felé vezető úton. Pontosan ezt a célt tűzték maguk elé a 48-as forradalom kirobbanásában meghatározó szerepet játszó elődeink is.
