Több mint fél évszázad távlatából is szívesen emlékszem vissza az általános iskolai különórákra, szakkörökre. Ezek ugyanis azok a nem kötelező foglalkozások, amelyeket gyerekként szabadon választhattunk, és mintegy jutalomként éltük meg, hogy a tanár kiszemelt bennünket és járhatunk. Majd több mint harminc éve a gyerekeimnél tapasztaltam hasonlót, és most, amikor az unokáim értek ebbe a korba, meglepődve tapasztalom, hogy az állami iskolákban alig-alig van ilyen lehetőség. Ezért ha a gyerek kiemelkedően tehetséges valamiben, legyen szó kézügyességről, sportról, nyelvérzékről és így tovább, a szülőknek mélyen a zsebükbe kell nyúlni a létező, de már csak piaci alapon elérhető foglalkozásokért. Ha pedig felzárkóztatásra lenne szükség, sajnos inkább kibuktatják.
A pár hete vele készült interjúnkban Turcsik Viktor a Herman igazgatója említette meg, hogy a státusztörvény (2023. évi LII. törvény) számos rendkívül hátrányos következménye közül az egyik, hogy a szaktanárok ezentúl nem tarthatnak majd szakköröket, hogy legyen idejük az átirányítások, helyettesítések miatt várható többlet feladatokra. Értik? Ha kevés a matematika, fizika, kémia, angol stb. szakos tanár, azzal pótoljuk a hiányt, hogy megtiltjuk a tanrenden kívüli, a gyerekek és a pedagógusok által is szabadon választható különórákat!
Ennek egyenes következménye, hogy sem a lemaradók felzárkóztatása, sem a kiemelkedők tehetséggondozása nem valósítható meg az állami iskolák keretében. A diákok elesnek attól a lehetőségtől, hogy behatóbban foglalkozzanak egyes tudományos tantárgyakkal, például matematikával, fizikával vagy akár olyan hasznos ismeretek elsajátításával, mint a fotózás. Miközben a tanterven belül még a legalapvetőbb tantárgyakra is kevesebb idő jut, amióta bevezették a (sokszor tornaterem nélküli!) mindennapos testnevelést meg az etikát/vallást, amihez máshonnan kellett elvenni az órákat.
Elismeréssel és hiánypótló lehetőségként mutattuk meg lapunkban is mindig az olyan kezdeményezéseket, mint például a GyerekBerek vagy a BorsMama, és a Városi Ifjúsági Klub keretében zajló Kortárssegítő csoportokat. Az utóbbi sajnos itt nálunk megszűnt, hiszen a szervezése személyhez kötődött és a hölgy elment Budaörsről. A Csiki pihenőről is gyakran írunk, és már ott sem csak a nyári táborok keretében tartanak tematikus foglalkozásokat. Ezek azonban mind fizetősek és ezáltal csak azok számára érhetők el, akik képesek ezt az anyagi áldozatot meghozni. Továbbá a napi teendők logisztikai megszervezése szempontjából sem mindegy, hogy a szülőnek oda kell-e rohannia a tanórák végén és át kell-e fuvaroznia (kocsival, busszal, biciklivel vagy akár gyalog, nem a jármű a lényeg) a „szakkörökre” a 7-12 évest, vagy ez az iskola keretein belül megoldható.
Miközben én még több mint fél évszázad távlatából is szívesen emlékszem vissza az általános iskolai különórákra, szakkörökre, az unokáim korosztálya vajon az anyuval vagy apuval, esetleg a nagyival való suli utáni rohanásokra miként fog akár csak húsz-harminc éves távlatból visszaemlékezni? Vagy a kevésbé szerencsés mai gyerekek például huszonévesen egy futószalag mellett állva miként érzik majd magukat, hogy hiába voltak tehetségesebbek, mint az éppen egyetemista XY osztálytársuk, a családjuknak nem volt pénze a különórákra.
A képek csak illusztrációk!
A szerző
