Jó tartozni valahova/valakihez

0
1048

„Az önként választott közösségek nem vesznek el időt, én adom, én szánom rájuk azt”

Mit jelent most, 2018-ban, itt Budaörsön egy közösséghez tartozni, és kit, mi motivál? A több mint 130 egyesület, klub, baráti kör listáján vajon hány jelent valódi közösséget? És ki mit gondol az internetes közösségekről, azok szó szerint és átvitt értelemben is csak virtuálisak? Kétrészes sorozatunk első részében azt járjuk körül, kinek mit jelent egyáltalán a közösség.

Társadalmunkban a közösség már kora gyermekkorában utoléri az embert, egyrészt mert a család is közösség, másrészt mert legkésőbb az óvodában belekerül. Bölcsődében ugyan még nem, de az óvodában már egymással is játszanak a gyerekek. S mivel a legtöbb ember a társak mellett biztonságra is vágyik, jobban szereti ugyanazokat az arcokat látni maga körül. Ezt pedig már felnőtt korban úgy érheti el, ha szó szerint is közösséget vállal a valamiben hozzá hasonlókkal. Van, aki a munkahelyén találja meg őket, van, akinek egy klubba, egyesületbe kell belépnie ehhez, vagy napjainkban például egy virtuális csoportba.

Létezik egy japán filozófia, az Ikigai, ami azt keresi, hogy mi is az a valami, ami miatt érdemes mindennap felébredni. Azt mondja, hogy az egyik fontos tényező, ahhoz, hogy az ember értelmét lelje az életének, hogy jól és sokáig éljen, az a támogató közösség. A nagy család, a segítő baráti kapcsolatok. A hangsúly azt hiszem ezeken a valódi, érzelmeken alapuló kapcsolatokon van. Ha ilyennel, vagy ilyenekkel rendelkezik az ember, akkor könnyebben leli értelmét az életének. Nekem vannak ilyen erőt adó, támogató kapcsolataim. Nekem jó. Remélem, hogy azoknak is jó, akik az én kapcsolat rendszeremben vannak”- válaszolta lapunknak Bakai Gyöngyi, a Mi-1Másért Kortárssegítők Csoport vezetője, akit a közösségről kérdeztünk. És nem csak őt.

Arról szeretnék egy cikket írni a Budaörsi Naplóba, hogy mit jelent most, 2018-ban, itt Budaörsön egy közösséghez tartozni, és kit, mi motivál. Ezért kérlek, hogy pár mondatban válaszolj az alábbi kérdéseimre” – írtam néhány ismerősömnek. Ebben arra kértem mindenkit, hogy nevezzen meg néhány csoportot, szervezetet, akár valóságosat (klub, egyesület, baráti kör stb.), akár virtuálist (például facebook csoport), ahova tartozik, és írja melléjük, hogy miért csatlakozott ezekhez. Továbbá, hogy mennyi időt vesz el tőle, hoz-e anyagi áldozatot is, illetve írja meg a gondolatait a témát érintően. Mivel sokan vállalták a válaszadást névvel, velük kezdeném, utána összefoglalom a név nélkül közreadható leveleket és a végén lesz szó arról, hogy a szakirodalom szerint mit jelent a közösség.

Ványainé Hirtling Eszter vagyok lassan 38 éve budaörsi lakos. A legfőbb közösségem a való életben a családom után itt Budaörsön a Pro Musica kórus. Nagyon jó egy olyan közösségbe járni, ahol ahányan vagyunk, mind mást dolgozunk, más az iskolai végzettségünk. Lehet, hogy a vallásunk és politikai nézeteink is mások, de ez ott a próbán és a fellépéseken teljesen érdektelen, mert ami a legfontosabb a ZENE, így csupa nagybetűvel, az együtt éneklés, ami összeköt  és közösségé kovácsol, vagy inkább varázsol bennünket.  Fantasztikus élmény, amikor 30-40 ember  nagyszerű karnagyunk, Tóth Csaba segítségével egy csodát hoz létre az adott fellépésen, versenyen, fesztiválon, bálon. Heti két alkalom, amit időben erre fordítok, nem mondanám tehát, hogy elvesz az időmből, mert inkább hozzáad a lelkemhez. Anyagi vonzata az utazásoknak van, de az sem mínusz, inkább plusz, hogy hírét vigyük a világba Budaörsnek.”

Czigány Kata  a családdal kezdte a számára fontos közösségek felsorolását, aminek „egy része adott volt, a másik részével együtt gondolkodunk a jövőről”- írta. A mintegy húszéves baráti köre a következő a sorban, amelynek tagjaival „csak úgy összefújt minket a szél. Valakivel iskolából, valakivel előző munkahelyről. Egyszerűen kiegészítjük egymást. Nagyon együtt gondolkodunk. Vagy épp felnyitjuk egymás szemét. Az biztos, hogy mindenki ad valamit a másiknak, és ezért működik jól.” Közösséget jelent számára a Budaörs Rádió is, mert „ez a munkám”. S egy alapítványhoz és egyesülethez is tartozik: „A Kutyával az Emberért Alapítványhoz azért, mert régóta foglalkozom kutyakiképzéssel és ez számomra szakmailag kihívás, mellette egy szuper szociális segítség. Továbbá szuper a csapat és imádok hozzájuk tartozni. A Pagoda shaolin kungfu Egyesületben pedig Tai Chi oktatóként azt a szemléletet találtam meg, amit én is szívesen képviselek.” A baráti kör heti 2-3 óra, a rádió napi 6 óra, a KEA napi 4 óra, a pagoda heti 6 óra elfoglaltság és negyedévente 5 napot szán Kata a táborokra.  A család és baráti kör természetesen anyagi áldozatokkal is jár, a KEA-nál az önkéntesen végzett munkához tartoznak költségek, ezeket és ezeket is állja.  „Mindenhol határozottan aktív vagyok. Az viszont nehéz kérdés, hogy közösségi embernek tartom-e magam. Általánosságban igen, de pont azért, mert sokat vagyok emberek között, értékelem az egyedül töltött pillanatokat is. Szerintem ugyanis többféle magány létezik. De az általánosítható, hogy jó tartozni valahova/valakihez.

Szilágyi Éva többek között a Fabulatorium Playback Színházi Társulat tagja, ahol improvizációs színházi előadásokon lépnek fel; a Kocogikkal fut, és van egy baráti köre, akikkel kirándulni, nyaralni, színházba, bulizni, kvíz estekre stb. jár. „Ezek nem vesznek el időt, én adom, én szánom rájuk azt; abszolút hozzátartoznak az életemhez. Amire inkább gondolok úgy, hogy időt vesz el, az talán a bevásárlás, a sorbaállás, várakozás. S igen, hozok ezekért anyagi áldozatot is. Hogy mennyire vagyok aktív tag, az viszont változó, van amelyikben maximálisan, van amelyikben nagyon keveset, de összességében közösségi embernek tartom magamat. Sokat gondolkodom újabb közösségek létrehozásának a lehetőségén is, csak még nem jutottam el a megvalósításig.”

Zsilák Ildikónak 2011-ben a fogorvosa ajánlotta a jógát a lakótelepi Közösségi Házban, aki nagyon jó véleménnyel volt a társaságról és a mozgásformáról is. „Kipróbáltam, megtetszett, ott ragadtam. Ugyanitt a varró klubnak 2017 óta vagyok a tagja, mert mindenféle kézműves dolgot nagyon szeretek és nagyon jól éreztem magam ebben a társaságban is. Tavaly kezdtem el hosszabb kihagyás után újra teniszezni is, egy kedves ismerősöm ajánlotta csapatban a lehetőséget. Most egy kisebb sérülés sajnos megakadályoz benne, hogy járjak, de azt mondták, várnak vissza. S amit nem hagynék ki: a budaörsi könyvtárba és a rendezvényeikre 2000 óta járok, sok barátság szövődött itt is. Mindez heti 6-7 órát jelent, és igen, anyagi áldozatot kell hoznom értük. Közösségi embernek tartom magam, és szerintem barátok és család nélkül lehet napjainkban egy ember magányos.”

Debreczeni Tibort sokan a Máltai Szeretetszolgálat Gondviselés Háza – Fogyatékkal Élők Napközi Otthonából ismerik és ő is ott ismert meg sokakat. „Érettségi után 4 évig nem jártam sehová, majd megtudtam ezt a lehetőséget. Jó volt újra közösségbe járni, testi és lelki fejlődésemhez sokat segített. Csakúgy, mint a budaörsi mozgássérültek klubja. A hozzám hasonló mozgáskorlátozott emberekhez tartozni nagyon jó érzés. Bár igaz, hogy inkább idősebbek a klubtagok, ennek ellenére vidáman telnek az együttlétek. Néhány barátomat próbálom rábeszélni, hogy járjanak a közösségbe, akkor megalakíthatnánk az ifjúsági csoportot. A napközibe naponta járok, a mozgássérült klubba havonta egy-két alkalommal, és igen, hozok anyagi áldozatot is érte.” Tibor magát közösségi embernek tartja és szerinte napjainkban az lehet magányos, aki nem tudja megosztani a saját gondolatait másokkal, nincsenek kapcsolatai, valamint a környezete közömbös iránta. „Az ember társas lény, kell valahová tartoznia, ahol kibeszélheti magát és ő is meghallgathatja mások véleményét” – összegezte gondolatait.

Pálla Kristóf a Kocogi futócsoport tagja, ahova „elsődlegesen testi fejlődés (izomzat, állóképesség és fogyás) céljából csatlakoztam. A Schola Artis Gladii et Armorumhoz pedig, ami középkori életmódot és harcművészetet űző és kutató csoport, a téma érdekessége és a sport értéke (kardvívás) miatt. Ezek a tevékenységek napi szinten 2-3 órát igényelnek, de ez nincs kőbe vésve. Hiszen azon kívül, hogy csoportos edzés van mindkét említett szerveződéssel, az itt megismert emberekkel külön is el lehet menni akár sportolni, illetve az edzések között sem árt regenerálni magunkat. Anyagi szempontból az a szerencsém, hogy csupán a S.A.G.A. edzései havi díjasak”. Ami az aktivitást illeti: „Ez csoportonként változik nálam. A Kocogi csoportnál megpróbálok minél többet ott lenni, sőt még edzéseken kívül is tevékenykedni, mert látom magamon, hogy használ és van értelme, illetve kedvelem a többieket. Ezzel szemben a S.A.G.A. kardvívásai egy ideje kissé háttérbe kerültek, mivel a társulat Budapest távolabbi szegletébe költözött, illetve a sport helyett inkább a fellépésekre való felkészülés kapta a hangsúlyt, ami engem nem motivál. Egy magányos közösségi embernek tartom magamat, illetve a viccet félretéve mindenképpen közösséginek, de csak a megfelelő közösséggel. Éljenek a csoportok és a mikroközösségek! Én sokkal értékesebb kapcsolatokat tapasztalok ilyen társulásokban, mint a zsúfolt belvárosban, ahol az embertömeg ott van, csak az egymás iránti érdeklődés nincs.”

Kaszás Józsefné Sarolta férje 15 éve halt meg, és bár egyedül él, „nem érzem magam magányosnak. Nemcsak azért, mert a családtagjaim – már dédunokám is van – meglátogatnak, szerintem ehhez az is kell, hogy rajtuk kívül tartozzak még valahova. Ezért vagyok a Budaörs Városi Nyugdíjas Egyesület tagja, 15 éve, és hetente egyszer 2-3 órát töltök az új nyugdíjasházban a kedves klubtársaimmal, illetve az egyéb közös programokon is részt szoktam venni.”

Hanna, Juci néni, Márti, Laci; Lajos bácsi…, ők azok, akik nem szerették volna, ha arcukkal jelennek meg az újságban a válaszaik a feltett kérdésekre, így hát ez a névsor is az írói képzelet szüleménye. Az viszont már nem – és egészen biztosan van összefüggés e között, és hogy ki vállalta a nyilvánosságot és ki nem -, hogy Hanna például arról számolt be, most nem tagja egyetlen közösségnek se, bár 9 éve, az első terhessége alatt jó volt heti egy-két alkalommal a terhes tornán a többi kismamával beszélni, találkozni. Ezért ugye havi bérletet kellett vennie. „Az időm nagy részét a család ellátásával töltöm, ezért valahol közösségi és magányos ember is vagyok” – írta magáról, és hogy mitől lehet napjainkban egy ember magányos, annak szerinte nagyon sok oka lehet, de nem fejtette ki ezeket. Ha nem lennél egyetlen közösség tagja sem, a munkád révén vagy más okból, mennyi  minőségi időt töltenél el más emberek társaságában? – faggattuk még. „A legtöbb minőségi időt a családdal töltöm, nálunk most az egyéves kisbaba és a két iskolás gyermek mellett ez a legfontosabb”, válaszolta, hozzátéve, hogy „jó érzés valahova tartozni és itt Budaörsön mindenki megtalálhatja a számára megfelelő hobbit, közösséget, nem csak virtuálisan.

Juci néni éppen Sarolta ellentéte. Bár egyidősek, közel a 80 évhez vagy éppen túl rajta, amikor a korábbi barátai hívják a nyugdíjasok közé, azzal hárít, hogy ő már annyira öreg és csúnya, hogy nem kell másoknak látniuk. Persze tisztában van vele, hogy ez butaság, és maga is elismeri, ha a családtagjai és barátai nem keresnék fel őt otthon nap, mint nap, bizony neki is ki kellene mozdulnia.

Márti számára a legfontosabbak a barátai, és férjével gyakran eljárnak rendezvényekre, társaságba, de még gyakrabban hívnak meg a házukba vendégeket. Ilyenkor hatan-nyolcan kártyáznak, eszegetnek-iszogatnak, beszélgetnek. Nem alkotnak ugyan bejegyzett civilszervezetet, de élénk közösségi életet élnek, ami kielégíti az ilyen igényeiket.

Laci az egészségügyben dolgozik, ezért szerinte a zaklatott és kiszámíthatatlan időbeosztása miatt nem lett tagja egyetlen klubnak sem, de ha a munkatársai, a barátai jókor és jó helyre hívják szórakozni, nem mond nemet. S persze, ilyenkor a fogyasztást, a belépőt állnia kell. Szerinte ő maga közösségi ember, „aki mást mond, az hazudik, vagy nem ismer.”

Lajos bácsi ahelyett, hogy a kérdésekre válaszolt volna, ezt küldte el: „A közösség a régi és a mai értelemben véve is egy olyan embercsoport, ahol az egyének egy közös nevező mentén mozognak. A múlt közösségeinek létrejöttében erőteljesebben, sőt kizárólagosan az egymásra utaltság jellemző, ellentétben a maival, ahol már mindenféle facebook csoportot is közösségnek neveznek. (…) Évezredeken, évszázadokon át a település többnyire sok-sok családból állt, ahol, bár a család volt az alap-közösség és az élethez szükséges javakat maguknak teremtették meg, azért bizonyos nagyobb munkákhoz össze kellett fognia a falunak, hogy kivitelezhető legyen, vagy időben elkészüljön. Ilyen volt például az aratás, vagy a házépítés. A mai közösségek egy-egy közös érdeklődési kör köré épülnek. Szűken és általánosságban értelmezve ma már az ember nincs ráutalva a másikra, ha dolgozik valahol, amiért pénzt kap, s azon a pénzen megveszi, amire szüksége van. Legföljebb a munkáltatójától függ, ami azonban megválasztható. Másrészről persze az ember társas lény, ha sokáig egyedül marad, az nem tesz jót neki, legalábbis a pszichológusok szerint. Ennek ellenére nagyon nagy hangsúlyt kap manapság az egyén, az individuum. Lépten-nyomon érzékelhető, hogy az emberek túlnyomó többsége önmagát helyezi előtérbe. És valahogy ez mutatkozik meg a mai közösségeken is – legalábbis ami az internetes közösségeket illeti -, amit legtöbben maguk mutogatására, véleményük hangoztatására és panaszkodásra használnak, amivel nem feltétlenül a közösség érdekeit szolgálják. Tehát a közösségi média nem a klasszikus értelemben véve közösség, bár a fórumokon megbeszélt témák segítik a közt.

A közösségi média használatában egy 2017-es Eurostat felmérés szerint Magyarország végzett az első helyen az Európai Unió tagországai között. Legmagasabb arányban pedig a magyarországi 16-74 évesekre jellemző a közösségi média használata, vagyis – a közhittel ellentétben – nincs kor szerinti megkötés sem.

Eközben az internetes közösségekről az általunk megkérdezett budaörsiek jellemzően úgy vélik, hogy nem igaziak. Pontosabban: „A virtuális világot csak arra használom, hogy a 40 éve gyerekkori barátnőimmel könnyebben tudjam tartani a barátságot. Azt nem tudom, hogy létezik-e csak virtuális világban lévő közösség. Talán a koromnál fogva sem ért el hozzám, hiszen elmúltam 30 éves, amikor életemben először láttam számítógépet. Az utánam levő generációk ezt már biztosan másképp élik meg” – osztotta meg velünk (lásd fenn, ez a valódi neve) Eszter. Ildikót egyáltalán nem érdeklik a virtuális csoportok, és szerinte azok nem is valódi közösségek. Katát pedig zavarja, hogy a mai irányzat inkább a virtuális kapcsolatokat erősíti és nem a személyes együttlétet, ami véleménye szerint közel annyira nem tud szoros és mély lenni. „Így a magány is jobban eluralkodik az emberen. De lehet valaki magányos úgy is, hogy együtt él valakivel. Azt gondolom, hogy az egymásra figyelés, az együttgondolkodás, a közös célért való küzdés teszi lehetővé a magány leküzdését. Ha nincs kivel megosztanod az élményt, szerintem az a magány. Tehát akár egy virtuális csoport is lehet közösség, a szó szoros értelmében, de hogy ez csökkenti-e a magány érzésén, azt nem tudom. Ott a nevekhez általunk idealizált személyiséget vagy küllemet társítunk, ez nem a valóság. Szerintem nem szabad túl nagy teret engedni a virtuális közösségnek, mert ezzel ártunk az embereknek. A személyes kontaktust nem lehet pótolni.

Éva azt írta, hogy az ő csoportjuk a facebookon azért jött létre, hogy egy valós csoport tagjai könnyebben váltsanak egymással üzeneteket, de amúgy rendszeresen találkoznak személyesen is. Továbbá „több playback témájú csoport tagja vagyok a facebookon is, hogy lássam a híreket és az eseményeket, amiken azután találkozunk. (…) De ha a tagok csak virtuális úton érintkeznek, kommunikálnak, akkor az csak egy virtuális közösség. Egész más lehet a célja, mint egy személyesen is találkozó közösségnek. És ma már a valóság részei, úgy tűnik.”

Gyöngyi is úgy véli, hogy „a virtuális közösség nem tud a valóságban támogató lenni, a szó valódi értelmében. Tartozom közösségekhez, csoportokhoz. A virtuális, online, zárt csoportok hasznosak, hiszen segítik az információáramlást, másokkal való kommunikációt. Eseményeket szoktam én is megosztani ezeken az oldalakon, akár a facebookon, az instagramon. De nem gondolom, hogy jó, ha számtalan ilyen csoporthoz tartozik az ember. Könnyen elveszhet a lényege az egésznek. Azt hihetjük, hogy azok az emberek, akikkel ezeken az oldalakon kommunikálunk, lájkolgatunk, a barátaink. No, ez egy nagy tévedés. Könnyen vezetheti az embert abba a csapdába, hogy nincs egyedül, pedig ettől még nagyon is egyedül lehet. A megtartó, élő közösségeknek viszont óriási szerepe van, vagy kellene, hogy legyen.

Kristóf több virtuális csoportnak tagja, makettezők, „bogarasok” stb. „Mivel ezek a hobbik sok embert foglalkoztatnak, szerintem gyors segítségkérésért és nyújtásért, illetve a fejlődés jegyében érdemes csatlakozni hozzájuk. A virtuális csoportokban a részvétel nem időhöz kötött, ezért amikor az embernek van kedve és ideje, esetleg van valami fontos kérdése vagy kérése valamivel kapcsolatban, akkor felkeresi az ide köthető csoportot. Ez napi szinten általánosságban nézve, talán maximum fél vagy egy órát vesz igénybe nálam. A virtuális csoportokban nem tartom magamat túl aktív tagnak. Általában akkor vagyok fenn, amikor kell valami, vagy látom, hogy valakinek szüksége van valamire, és segítséget tudok nyújtani ebben a valamiben. Virtuálisan inkább passzív szemlélő vagyok”. És a fentiek okán egy virtuális csoport is „szerintem valós… Bár ez kicsit speciális, mert míg meglátásom szerint egy valós csoport általában egy összeszokott vagy összeszokóban lévő társaság, addig egy virtuális csoportban inkább fellelhetőek a kisebb klikkek, szóval a csoportok a csoportban. Illetve az összetartást és egymás megismerését illetően is hatalmasak a különbségek, viszont egyszerűbb a csatlakozás, nincs annyi kötöttség. Továbbá közös programot, tevékenységeket virtuális csoportban is lehet szervezni, ahol kialakulhatnak jó barátságok, de itt visszautalnék megint csak a csoportok a csoportban kifejezésemre.”

Hanna a virtuális világra napi néhány percet szán, „de nem minden nap nézem meg, van, hogy elfelejtem. A legfontosabb hírekről úgyis kapok e-mailt. Ugyanakkor vannak olyanok, aki számára például egy facebook csoport is valóságos, mert nekik fontos, például közös hobbi a neten összehozhat barátokat, akik azután személyesen is találkozhatnak” – írja.

Az idősebbeket kérdezve kiderült, hogy például Sarolta és Juci néni is megtanulta és naponta használja az internetet, főként az informálódásra, de – szemben a fiatalabbakkal – személyes üzeneteket ők csak azokkal váltanak, akiket a valóságban is ismernek.

A szakirodalom szerint általában kétféle módon alakulnak ki közösségek, illetve kerül be közösségbe valaki: véletlenszerűen, ahogy az iskolában az osztályok létrejönnek, vagy választott módon, ahogyan például a baráti társaságok kialakulnak. A véletlenszerűekből is kovácsolódhat jó közösség, különösen jó példa erre a csapatsport, de választott közösség is lehet rossz, ha a közös hobbi nagyon eltérő személyiségű, összeférhetetlen embereket hoz össze. (Erre jó példa, amikor Eszter bevezetőben említett szeretett kórusa néhány éve kettészakadt.)

A közösségi oldalakon kialakuló csoportoknak pedig három fajtája van. Az egyik, ami egy valóságos, élőben is egymással találkozó csoportnak az informáló platformja, a másik, ahol olyanok csoportosulnak, akik közös témájuknál fogva szívesen leülnének egymással beszélgetni egy szobában is, de több száz kilométer választja el őket egymástól. Főként ezekre láttunk a megkérdezettektől példát. A harmadik csak úgy van. Jellemzően vállalkozások, intézmények körül jönnek létre, amelyekről valaki tájékozódni akar. Hírlevél jellegűek, némi szórakoztatással. A három típusból ezért csak az első kettőt nevezném igazán közösségnek, ahol tényleg van közös téma és tényleg közös érdeket szolgál a csoportosulás.

Bár a nőkre mondják, hogy igénylik a csoportos, egymással osztozós örömöket és vigaszokat, a férfiak ugyanúgy megtárgyalják valakivel, ami a szívüket nyomja. Ez is a közösséghez tartozás igényét erősíti, ami különösen olyan helyzetekben alakul ki, amikor az ember kiszolgáltatottabb, például kórházakban, lövészárkokban. E cikk társszerzőjének személyes élménye volt a ma ötéves kislánya születésekor a koraszülöttek anyukáinak külön kórterme, ami egy remek intézmény. Persze a kórház vezetői aligha a közösségépítésre gondoltak először, amikor kialakították, inkább csak praktikus okokra, hogy a babákhoz az anyukáknak ne kelljen háromóránként otthonról jönni-menni. De terápiás hatása is lett, hiszen a sok hormonális változástól és bizonytalanságtól labilis idegállapotú, szomorú és elkeseredett kismamák egymást támogatták és biztatták, és az anyatej közös fejése is mulatságossá vált, oldott hangulatot teremtett.

Egy közösség tehát a fentiek szerint a hasonló érdeklődés és kölcsönös szimpátia révén alakul ki, mintegy barátságok halmazaként. S a legtöbb csoport – valóságosan vagy virtuálisan – kilöki maga közül azt, aki nem felel meg a csoportban uralkodó értékrendnek. Ez természetesen nem mindig a kizárt személyt minősíti, hiszen lehet, hogy nem az ő értékrendjével van a baj, hanem a csoport által elfogadott normákkal.

Visszatérve városunkba: Budaörsön az önkormányzattól a civil szervezetek minden évben pályázati úton nyerhetnek el támogatást (tavaly 52 szervezet kapott pénzt helyi öntevékenységre épülő programjainak megvalósítására és működésük támogatására 25 millió forintos keretösszegből), és vannak, melyek költségvetési soron szerepelnek, mint például a Budaörsi Sport Club. Az önkormányzat honlapján több mint 130 civilszervezetet számoltunk meg. Ezek között vannak olyanok, amelyekbe művészek tömörültek. Vannak, amelyekbe amatőr és versenyszerűen sportolók, néptáncosok. A közös hobbi hozta össze például a „Kertbarátok körét”, a történelem szeretetet a Magyar Történelmi Szalont. S már többször említettük a nyugdíjas klubokat. Gyakran írtunk, írunk a mozgáskorlátozottakat vagy a látássérülteket segítő, összetartó egyesületekről.

Mindegyiknek egészen más tehát a célja, a feladata, egészen másért lépnek be tagként vagy akár párolóként emberek, de a közös bennük, hogy tagjainak közösséget, a valahova tartozás jó érzését nyújtják.

Hiába van azonban ennyi szervezet, “sokkal több nyitott közösség kellene. Dolgozom rajta, hogy legyenek még ilyenek Budaörsön” – mondta még Bakai Gyöngyi.

Írta: Eller Erzsébet, társszerző Borhegyi Éva