Vendégségben
Többszöri nekifutásra sikerült rábírni Gajdos Frank Katalint a budaörsi Heimatmuseum igazgatóját, hogy ne csak a múzeumról és a családjáról beszéljen, hanem arról is, például miként pihen. „Klasszikus, hogy a svábok sose pihennek, így számomra a kikapcsolódás is aktív tevékenységet jelent” – válaszolta végül nevetve. Az pedig magától értetődő, hogy a róla szóló beszélgetésben folyamatosan összekapcsolódik a budaörsi németek és vendéglátónk személyes története.
Munka és család, ha összefonódik a kettő egy ember életében, akkor vagy sajnáljuk őt, hiszen „mikor pihen”, vagy nagyon irigyeljük, mert a munkája jelenti számára a pihenést, vélhetően imádja azt, amit csinál és ebben a családja támogatja. Gajdos Frank Katalin a budaörsi Heimatmuseum igazgatója az utóbbi csoportba tartozik, oly’ mértékben, hogy az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején már egészen apró gyerekként imádta hallgatni a vasárnapi ebédek alatt a két (apai oldalról budaörsi, anyai oldalról soroksári) sváb nagypapája hol szép, máskor szomorú történeteit. És bár a szülei nem beszélgettek vele németül, ő maga mind a mai napig belső bizsergést, különös örömet érez, amikor németül kell megszólalnia vagy éppen munkája révén Németországba utazhat. Élni mégsem szeretne ott – derül ki majd a két órás beszélgetésünk végén. De ne szaladjunk ennyire előre!
Május első péntekén délelőtt a korábbi esős napok után végre kellemes napsütésben érkezünk meg kolléganőmmel Katihoz, aki a múzeum kertjébe invitál. A kitelepítésről készült tanösvény, illetve a biokertész által megtervezett fűszernövény ágyások mellett egy hatalmas tölgyfaasztalhoz ülünk le, ő pedig kiteszi a kérésemre elhozott könyveket és egy-két családi fotót. A „Megfigyelve” Kati németül írt doktorijának a magyar fordítása, amiben az Állambiztonsági Szolgálatok 1945 és 1956 közötti, a magyarországi németekről készült jelentéseit dolgozta fel. A másik könyvet „A sváb Alpoktól a Frank tanyáig” címűt vendéglátónk édesapja, Frank János írta a budaörsi Holle Pezsgő történetéről (https://budaorsinaplo.hu/konyv-a-budaorsi-holle-pezsgorol/), ami a déd- illetve ükapjukról szól. A kisebb füzetek elsősorban a múzeum hittel kapcsolatos és ifjúsági programjaihoz kapcsolódnak, a BudaörsiNŐK kiadvány pedig, amelyikben 2015-ben együtt szerepeltünk, Kati szerint is kedves elismerése a városért végzett tevékenységének. „Egy valamit elfelejtettem, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban jelent meg velem egy interjú 2019-ben, aminek nagyon jó hozadéka volt, mert több kiállítást és pályázatot köszönhettünk neki”– fűzi hozzá. Ezt a cikket pár napja a németországi Fuldában (Budaörs az 1720-as évektől e település környékéről népesült be újra) is megemlítették a Németországon kívüli német hagyományőrzési projektekről szóló konferencián, „Dr. Kathi Gajdos–Frank” előadásának felvezetésében. A résztvevők közül többen – nem először és vélhetően nem utoljára – rácsodálkoztak, hogy Magyarországon milyen lelkesen ápolja a gyökereit, a német nemzetiségi kultúrát „egy maroknyi” mintegy 200-250 ezer ember. „Hiszen mi nagyságrendekkel kevesebben vagyunk, mint például a milliós számú szudétanémetek.”
De már megint előre szaladtunk! „Itt Budaörsön már általános iskolában német nemzetiségi osztályba jártam, elsőben még a Templom térre, később a Rózsa utcába. A pályaválasztásomban meghatározó volt a családi indíttatás, de az is nagyon számít, hogy a nyolc év alatt két szuper német nyelvtanárnőm volt, így nem volt kérdés, hogy német nemzetiségi gimibe megyek. Ebben nagyon komoly szerepet játszott Bencze Marika is (Tóth Györgyné Bencze Mária német nyelvtanár, Budaörsön az 1970-es évek elejétől indított német nemzetiségi osztályokban tanított 1977-ig és már nyugdíjasként vette át a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata által alapított Magyarországi Németségért Arany Dísztűt 2023. január 14-én a Magyarországi Német Önkormányzatok Napján – a szerk.), ő készített fel a középiskolai felvételire. A nemzetiségi gimnáziumban a nagyon családias, kis létszámú osztályunkban megint csak pozitív élményeket szereztem, illetve mindent, ami a felsőfokú továbbtanuláshoz kellett, megkaptunk.”
Tehát rögzítsük: Katalin a tökéletes német tudását nem otthonról hozta, hanem az iskolákban sajátította el. „Erről azt szoktam mondani, hogy az anyanyelvem magyar, a szívem nyelve német. S hogy milyen nyelven gondolkodom? Ez jó kérdés, mert mostanában többször veszem észre, hogy németül. De ha hozzáteszem, hogy a napi harminc e-mailből húsz német, tehát a napi kapcsolattartásom nyelve inkább ez lett és nem a magyar, azt hiszem, érthető. Régen ez nem volt így…”
Akkor vissza az iskolákhoz: „Az ELTE bölcsészkarán diplomáztam germanisztika tanszéken, ahova kis kitérővel vettek fel, mert előtte két évet éltem Veszprémben és ott német nyelvtanárnak készültem.” Kati ugyanis kiskorától kezdve tanár akart lenni, már óvodásként iskolást játszott a babákkal, és mivel később jó tanárai voltak, akik pozitív példaként álltak előtte, a kutató munka mellett a tudás átadása folyamatosan jelen van az életében. Már egyetemistaként több helyen tanított, volt olyan, ahol angolul németet, amiben azért számára is volt egy kis kihívás, de élvezte. A pénzügyi-számviteli főiskolán pedig tanársegédként az érezte, hogy ő maga is gazdagodik azzal, hogy most nem német nemzetiségi, hanem gazdasági témákban kell németül beszélnie.
„És ugye közben férjhez mentem… 2002-ben volt a polgári és az egyházi esküvő és 2003-ban megszületett az első gyermekünk, Anna. A férjem szőke és kék szemű, ezért ha valahova elkísér, mindig megkérdezik tőlem, hogy beszél-e magyarul. Ő Gajdos Márton, közgazdász-jogász, és nem, nincs köze a német nemzetiséghez, de ő és az édesapja is jól beszélnek németül.” Faggatózásomra Kati elmeséli, hogy mivel ők az öccsével ketten vannak, saját maga két gyermeket tervezett, de a férje nagyobb családot szeretett volna. Így miután 2005-ben megszületett Andris fiuk, tartottak egy kis szünetet a gyerekvállalásban, és újra tanítani kezdett . „Ekkor láttam meg, hogy az Andrásssy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem (az intézmény 2002 óta kínál német nyelven mester- és szakirányú továbbképzéseket – a szerk.) interdiszciplináris felvételit hirdet, ahova, bár nem vagyok történész, történelem témával is bekerülhetek. S bár a két kisgyerekkel éppen költöztünk, az esélytelenek nyugalmával bementem. Témának pedig azt gondoltam, hogy összehasonlítom a magyarországi és a szudétanémetek történetét. Amire a professzorok mosolyogva azt mondták, ha van rá tíz évem, akkor hurrá, hiszen a szudétanémeteknél mintegy három és fél millió emberről van szó, de inkább szűkítsem a kutatási kört. Mégis fölvettek, sőt állami ösztöndíjat kaptam, ami körülbelül egy tanári fizetéssel volt azonos, ezért úgy éreztem, hogy így anyagilag sem terhelem meg a tanulással a családot. Azóta mindig mesélem, hogy az volt az életem legszebb három éve, és a védés után pár nappal született meg Gergő, a ‘zsebibaba’, Az oklevél átadáson már a férjem sétálgatott vele a folyosón, mert anyatejes volt, és nevetett a rektor úr, hogy egy mini oklevelet megérdemel a pici is.” Kati a disszertációjában, ahogy azt a cikk elején említettük, végül is az Állambiztonsági Szolgálatok 1945 és 1956 közötti, a magyarországi németekről készült jelentéseit dolgozta fel. Ennek az egyik fő üzenete, hogy a történelem nagy eseményeit és fordulóit az egyes személyek sorsán keresztül tudjuk igazán megérteni és megítélni. Mint például Georg Richter történetén át, akit Kati előbb csak a levéltárban talált aktájából ismert meg, majd legnagyobb meglepetésére néhány évvel ezelőtt, a már kilencvenpluszos férfi felhívta telefonon és rá egy évre személyesen is találkoztak. „Ez hatalmas ajándék volt nekem! Hiszen amikor látod a kézzel írott, összeszedett, tökéletes, helyesírási hibák nélküli vallomást a kihallgatási jegyzőkönyvben, valahol belül érzed, hogy ő milyen ember lehet, és együtt érzel vele, megsajnálod. Ráadásul kontrasztként ott van mellette a kihallgatást végző kézírásával a fia szó két pontos j-vel. És akkor egyszer csak megszólal a telefon és már „Richter Gyuri bácsi” elmeséli az életét”. Amiből kiderült, hogy „Kilenc évig élő halott” címmel Gyuri bácsi is kiadott egy könyvet az 1990-es években az átélt háborúról, a szovjet és utána – amikor már azt hitte, hazaért, de itt elfogták és újra elhurcolták Tiszalökre, mint a rendszer ellenségét – 1950-’53-ig a magyar internálótáborban átéltekről. Az élete azonban ezután jóra fordult, mivel Németországban elvégezte a jogi egyetemet, megnősült és négy gyermeke született és komoly karriert futott be. Szemben azzal a mellette lelőtt egykori budaörsi fiatalemberrel, akit a tábor bezárása előtt pár nappal talált el a táborból kitörni akaró tömegben a golyó, és a sírja megvan az Ótemetőben.
A kollektív bűnösség jegyében kitelepített magyarországi németekről minden évben januárban, az első budaörsi vonat indításának időpontjában emlékezünk meg. Nincs olyan régi budaörsi család, amelyiknek ne lenne ehhez kapcsolódó fájdalmas emléke. „Nekem az apai nagypapám visszaszökött. Őket az utolsó transzporttal űzték ki, akkor már keletnémet területre vitte az embereket. Megvannak még nálam az eredeti igazolások, aláírásokkal, pecséttel, amiben az áll, hogy a Frank család nem telepíthető ki, ezért a nagypapám egyszerűen nem akarta elhinni, hogy neki mennie kell és tőle is mindent elkoboznak, köztük az egykori pezsgőgyárhoz tartozó területeket, mindent, amit a család kétszáz év alatt megteremtett. Miután visszaszökött, ahogy a hozzá hasonlóknak, neki is a nulláról kellett kezdenie. Bizony a haláláig (négy éve hunyt el), mindig azt mondta, amikor kiléptünk a templomból és ott van pont szemben vele a város egyik ma is legszebb háza, a Frank ház, hogy menjünk innen, mert nem képes odanézni. Egy kicsit ez még bennem is ott van, valahol mélyen, bár nyilván más érzésekkel. Nagyon furcsa elolvasni például a nagypapám akkor írt, majd az 1990-es évek elején a kárpótláskor írt levelezéseit a hivatalokkal, a hatóságokkal, amelyekre mindig elutasító válaszokat kapott és végül talán 600 ezer forint értékű kárpótlási jegyet, ami valakiknek biztos hasznot hozott, de nem azoknak, akik kapták.”
A budaörsi Heimatmuseum vezetését Dr. Gajdos-Frank Katalin 2011. július 1-jén vette át. Ugyan nem közvetlenül a múzeum életében 1992-től jelentős előrelépést hozó Dr. Kovács József Lászlótól, aki elkezdte a néprajzi tárgyak leltárazását és számos időszaki kiállítást rendezett, ám az ő munkásságát folytatva és a fiatalok felé nyitást továbbfejlesztve. A kutatásaihoz Kati már jóval korábban dolgozott együtt a múzeumban a szintén helyi, a történészi szakmában elismert Grósz Andrással, és az ő biztatására pályázta meg az éppen megüresedett múzeum igazgatói állást. „Nagyon szerettem idejárni, a gyerekeim pedig már abban a korban voltak, hogy elgondolkozhattam egy ilyen felelősséggel járó, fix álláson, de tudtam, hogy hat-nyolc érdeklődő van, ezért hasonlóan, mint a doktorira, az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem. Ezért nagyon jó érzés volt, amikor megkaptam az állást.”
Maradjunk annyiban, hogy Kati nagyon szerényen fogalmaz, hiszen aligha találhatott volna a Budaörsi Német Nemzetiségi Önkormányzat nála megfelelőbb embert erre a feladatra. Főleg, hogy a hosszú éveket ott töltött Grósz András a saját elmondása szerint nem akart vezető lenni. Az új igazgató számára tehát az első élmény az volt, hogy kikerülhetett egy kicsit a háromgyerekes anyuka szerepköréből, a kisebb fiút beadta „’a szuper jó Pitypang bölcsibe” és hatalmas lendületet érzett, hogy igazi közösséget építsen a múzeum köré, mindig legyenek újabb és újabb ötletek, és idővel egyre több hazai és nemzetközi kapcsolatot sikerüljön kiépíteni. Ezeket szépen sorban sikerült is megvalósítani, az egyes programokról pedig rengeteg külön cikket lenne érdemes írni (ahogy időről időre eddig is megtettük persze https://budaorsinaplo.hu/?s=heimatmuseum), de talán jól összefoglalja az eredményeket, hogy a budaörsi Heimatmuseum 2020-ban az Év múzeuma lett, a kis múzeum kategóriájában (https://budaorsinaplo.hu/a-budaorsi-heimatmuseum-lett-az-ev-kis-muzeuma/). „De mindig, mindenhol hangsúlyozom, hogy nagyon elkötelezett fiatalokból álló, szuper a múzeum hét fős csapata.”
S hogy miből áll még Kati munkájának az a része, ami a múzeumba belépve azonnal talán nem látható? Havonta utazik tapasztalatokat és „kapcsolati tőkét” gyűjteni más német nemzetiségi közösségekhez, illetve szakmai konferenciákra, ez utóbbiak egy részét szerencsére már online szervezik meg. A múzeum szakmai és adminisztratív teendői mellett továbbra is folytatja a kutatómunkát, igaz, jellemzően a nap végén kerül erre sor, amikor a család többi tagja már alszik.
A többiekről… Akik ugyan néha azt mondják neki, hogy „anya, neked a másik a családod a múzeum”, amiben van is némi igazság, de azért a munkája inkább pozitív minta a gyerekeknek, mint féltékenységre okot adó „harmadik”. Például pár éve a lánya a középfokú német nyelvvizsgához (azóta már megvan neki angolból és németből a felsőfokú is) sport, zene stb. helyett hagyományőrzési témát választott. Vagy: „A legkisebb gyermekem tízéves, és az osztálya itt volt a múzeumban látogatóban. A fiam látta, hogy a társai milyen jól érzik magukat, hogy ez egy klassz dolog, és büszke volt rám.”
Többszöri nekifutásra a beszélgetés vége felé sikerült rábírni Katit, hogy amikor azt kérdezem tőle, ki és mi ő „még”, akkor ne a múzeumról, az aktuális programokról, a családjáról beszéljen, hanem arról, miként pihen például. „Klasszikus, hogy a svábok sose pihennek, így számomra a kikapcsolódás is aktív tevékenységet jelent. Van kertünk, amit gondozni kell, állataink, cicák és tyúkjaink, szeretek befőzni, a sárgabarack lekvár az fontos. Én vagyok tehát a lekvár, a sütemény, virágoskert felelőse, a férjemé pedig a tyúkok, szappanfőzés, a kenyérsütés” – mondja nevetve. „Meg jaj, szeretek nagyon festeni! Még nem mutattam meg másoknak, de jártam tanárhoz és a lányommal voltunk jobb agyféltekés tanfolyamon. A másik pedig, ami kikapcsol az írás. Gimis koromban meg is jelent versem, de mostanában a személyes kapcsolatokról szeretek írni.”
A bevezetőben azt is megígértük, a cikk végén kiderül, hogy miközben vendéglátónk nagyon jól érzi magát, ha Németországba utazhat, miért nem szeretne mégsem ott élni. „Mi nagyon szeretjük a budaörsi otthonunkat a Sasadon, és a gyerekek is gyakran mondják, hogy sose költözzünk el innen. Az biztos, hogy amikor Németországból haza jövök, mindig összeszorul a szívem, mert olyan embereket hagyok ott, akiket részben a koruk miatt, lehet, hogy többé nem fogok látni. És nagyon otthon érzem magam ott is. Pár hónap Németország tehát mindig belefér, de hosszabb távon mindenképpen itt maradok.”
