In memoriam Hajósi János budaörsi festőművész
Közeleg a karácsony, házunk kis ablakain szürke és kenőcsös se ősz, se tél az utca. Gyermekkorom otthona ez, édesapám háza, amiben már a harmadik generáció lakik. Minden fala, sarka valami emléket rejt.
Ha bejövök, még néha látom a saját készítésű garázst, aminek tetejére a felütött tollaslabdáért dugiba felmásztunk. A hatalmas szederfát, a hátsóudvar közepén, amit anyukám vágott ki, apám csendes beletörődése mellett, mert kenőcsös szőnyegként terült el mindenhol az udvaron édes gyümölcse. Majd a lakásba érve a sok festményt, falon, kanapén, padlón heverve, amitől szorgos kezek szabadítottak meg minket, mikor édesapám magára hagyta a házat, egy alapítványi mentőautó 
utasaként, mikor stroke-t kapott.
Apámé ez a ház és bármi történt, ezen semmi nem változtatott, válás után ő itt maradt és mi mentünk, magányát csak én törtem meg legkisebb gyerekként, aki kijárt hozzá. Hol hétvégén, hol a magam kreálta iskolamentes napokon, betegségre vagy bármi másra hivatkozva.
Karácsony előtt sokszor eszembe jut, a téli szünet első napján kijöttem és maradtam annak végéig. Boros tea és pirítós kenyér, az igazi télben, amikor még volt hó és az utcáról behallatszott a gyerekek sikongatása, amit apám szobában mormogása zenélt alá, reméli, nem repülnek be a ház ablakán a szánkókkal. Bent béke honolt, festettük a diókat a fára, gyártottam a papírdíszeket, apám a házoldalában nyújtózó konyhában főzött, lavórban úszkált a hal és az olajkályha melege körülölelt minket.
Egyszer aztán megszűnt a duruzsolás, hiába volt minden a kályha utolsó lobbanással elaludt, lomhán elterült a szoba sarkában és lassan kihűlő testtel az enyészetnek adta magát. Apám minden próbálkozása, hogy életet leheljen belé, sikertelennek tűnt. Édesapám ismétlés nélkül tudott káromkodni, ezt mindig csodáltam benne. Már hosszas órák óta csak hallgattam monológját, amiben lassan az egész világról elmondta a véleményét, miközben egyre kormosabban és ziláltabban próbált tüzet csiholni. A képek lustán feküdtek a fal mellett. Mintha örök álomba merültek volna, nyári Balaton, Kisoroszi, a budaörsi sváb házak. Mind, mind egy-egy pillanat öröké valósággá válása, amik csak itt a szobában konzerválták az időt. Édesapám festőművész volt, akkor járt főiskolára, amikor Budapesten sok láng égett. Őrizte a lángot, így hamar nem támogatott művészé vált, festményei néhol eljutottak kiállításokra, de leginkább békében pihentek a szoba homályában, magányukat csak néha zavarta meg valaki, aki kijött megnézni, mi lett a festővel. Néhányat örökbe fogadtak, apám nehéz szívvel elbúcsúzott tőlük. Ha néha bementünk a Képcsarnokba, leginkább még nagyon kiskoromban, cetlit kapott értük cserébe apám, bizományba folytatták álmukat festményei. Én pontosan értem Spiró Tavaszi tárlatát, hisz életemmé vált, minden, amit leírt benne. Helyettem is.
Azon az estén a kis lakásban a nyár pillanatai a sarokba fekve próbálták a telet túlélni. Egy másodperc és egy villanás, apám szemei, a tehetetlenség. És elindult a képek felé. Sorra emelte fel őket a padlóról, vette ki keretükből őket, adta ennivalónak a kályha sötét gyomrának. Az alsóörsi „aranynaphíd”, a Duna két fonata a kisoroszi szigetnél, a halas tó Tihany ölelésében. Dermedve néztem a lángokat, hőt nem nagyon adtak, Ahogy a láng, rövid idő alatt fekete pernyévé változtatta a nyár összes színét, máris elillant melegük. Mégis folytatta apám, egyiket a másik után dobta a kályha éhes gyomrába, keserű szag keringett a szobában. Aztán hirtelen megállt. Rám nézett, keze megállt a levegőben, visszadobta a következő áldozatot a széttúrt kupacba és megjegyezte: Még csak meleget sem adnak.” Nem tudtam mit mondani, csak néztem zilált haját, kormos kezét, lábánál a szerteszórt festményeket. Gyorsan kaptam el szemem, szeme kötelékéből. Zavartan felkeltem, megigazgattam a megmenekült festményeket, messzebbre rakva. Apám kiment a házból, és csak amikor már csontomban éreztem a lehűlő szoba hidegét és orromat se csavarta már az elégett festmények szomorú pernyeszaga, tért vissza. Szótlanul ment a hősugárzóhoz és kapcsolta magasabbra.
Karácsonyeste volt. Lassan felmelegedett a szoba. A fa buta díszeimmel újból ontotta a gyanta illatát. A tévé csendben búgott. Kint havazni kezdett, teltek az órák és percek, elindultak nagybátyámék az éjféli misére. Csak mi maradtunk, betakarózva és nézve a tévét. A mai napig fogalmam nincs, mit is néztünk rajta. Valami könnyen felejthetőt tán. Elcsitult az utca, közömbösen hullott a hó. A bejgli a szekrényen és a kihűlt boros tea készült az alvásra, ahogy mi is, csendben, némán. Aztán felkelt apám és kikapcsolta a tévét, én fázósan fordultam a fal felé alkalmi ágyamban. Még megpróbáltam megkeresni szememmel a nyári emlékeket, elbúcsúzni tőlük, aztán hirtelen elaludtam és velem együtt a ház is.
Írta: Hajósi Virág
