„Kint is vagyok, bent is vagyok, jaj de boldogtalan vagyok!”
Emlékezés Garas Dezsőre
(1934-2011)
„Dezső nem volt késős, ő elmenős volt… Ő egy nagyon összetett, sokoldalú egyéniség, amolyan „mindenféle” volt. Amiben részt vett, azt 1100 fokon végezte. Talán volt, amikor elkésett, de ez nem számít. Nagyon céltudatos színész volt, nagyon és igazán EMBER-ből faragva.” (Sándor Pál)
A Budaörsi Latinovits Színház „Szellemidézés” sorozatának ennek az évadnak utolsó előadásán a felejthetetlen színész, Garas Dezső emlékét idéztük fel 25-30 érdeklődővel közösen, a Major Korty és Falat Kávéházban. A műsort Bognár Éva a színház marketingese vezette és a meghívottak: Sándor Pál filmrendező és Szebényi Ágnes az Országos Színház Intézet színház történésze volt.
A visszaemlékezést néhány emlékezetes film és színházi részlet bejátszásával tették élővé. (Ripacsok, Régi idők focija, Koldusopera, Három garas, Noé bárkája, stb.) Megindító gondolatok vittek vissza bennünket egy kicsit az időben, látván a nagyszerű alkotásokat.
Késős volt-e Garas Dezső? Hogyan kezdődött kettejük között a legendás munkakapcsolat? Humoros ember volt-e a színész? Miként lett szabadúszó és miért? Voltak-e színház építő ambíciói? Boldog ember volt-e? Könnyű volt-e együtt dolgozni vele? Melyik színészekkel alkották a legjobb párost? Hogyan került be a főiskolára?
Érdekes kérdések hangzottak el, melyekre Sándor Pál, Garas Dezső jó barátja sokszor meghatottan válaszolt. – Dezső nem volt késős, ő elmenős volt… Ő egy nagyon összetett, sokoldalú egyéniség, amolyan mindenféle volt” – mondta. – Amiben részt vett, azt 1100 fokon végezte. Talán volt, amikor elkésett, de ez nem számít. Nagyon céltudatos színész volt, nagyon és igazán EMBER-ből faragva. Az első, mindkettőnk számára meghatározó és emlékezetes találkozásom Garas Dezsővel akkor volt, amikor a „Régi idők focija” című filmet készítettük. Akkoriban Budapesten két olyan hely volt, ahol az ember éjszakai órákban is eltölthette az idejét. Az egyik az Olympia volt, az Erzsébet híd budai lábánál. Dezső ebben a filmben mosodást játszott. Minap kaptam Dezső fiától, Danitól egy fotót, melyen az az üzlet látható, ahol a filmet forgattuk. A cégér alapján egy mosoda nyílt meg ott. Ez a film volt az első közös próbálkozásunk, melyet sok másik követett. Szerintem nem volt jó film, de amikor az ember elkezd bármit, úgy indul neki, hogy az nagyon jó lesz, aztán vagy az lesz, vagy nem… Ahogy a forgatókönyvet (Mándy Iván) elolvastam, arra gondoltam, ezt a főszerepet Garas Dezsőnek kellene eljátszani. Elmentem a szokott helyre és ajánlottam Dezsőnek ezért a szerepért 18 ezer forintot. Azt felelre, hogy nem vállalja el, mert éppen egy televíziós hat részes sorozaton dolgoznak, melyért darabonként 6 ezer forint üti a markát. Az pedig éppen kétszer annyi… Nem esett jól, mert nagyon szerettem volna őt főszereplőnek. De olyan még nem volt, hogy egy film azért ne készüljön el, mert nincs főszereplője. Egy szép napon megint levetődtem a szokásos éjszakai helyre, láttam, hogy Dezső tőlem három asztallal távolabb ül. Durcásan leültem, alig köszöntem neki. Azonban, ahogy mondani szokták: egy filmrendező 360 fokban lát. Láttam, hogy Dezső mosolyogva elindul felém, éreztem, ez nem lesz rossz beszélgetés. Érdeklődött van-e már a filmhez főszereplő, amikor felsoroltam két lehetséges nevet. „Kár! – mondta, mert a sorozat felénél leállt a forgatás. Gyorsan végig gondoltam, hogy éppen most vagyunk a felajánlott 18 ezer forintos összegnél. Elvállalta. Dezső nem volt pénzéhes ember, de úgy gondolta meg kell őt fizetni.
Hét próbafelvételt csináltunk Dezsővel, jól megkínoztam őt… 
Az öltözőben felöltözött, kalapot tett, kijött, és máris mindenki a főszereplő nevén, Ede bácsinak szólította. Olyan átváltozásra volt képes, úgy bújt bele nemcsak a ruhájába, hanem a szerepébe, hogy onnantól csak a filmbéli néven lehetett őt szólítani.
Dezső édesapja zsidó lókupec volt, édesanyja pedig a Nemzeti Színházban volt jegyszedő. Valószínű, hogy ott szagolta meg a színház illatát, bár állítólag nem akart színész lenni. Mégis nagy hatással volt rá ez az „elvarázsolt” világ. Ő nem a „kifelé”, hanem a „befelé” rését figyelte nagy érdeklődéssel.
Ipari tanuló volt, és egy amatőr színjátszó csoportba járt. Egy főiskolai darab egyik szereplője megbetegedett, és ő ugrott be helyette. Később valakit csak elkísért a főiskolai felvételire, de végül ő is jelentkezett. Meglátták benne a különleges karaktert, és tehetséget.
Fejes Endre íróval is jó barátságot ápolt, lelki rokonság volt közöttük. Több darabban játszottak együtt Törőcsik Marival, Schütz Ilával, Tahi-Tóth Lászlóval, és még sok neves színművésszel.
Garas Dezső puritán, igazságmondó, nem pénzéhes, tiszta lelkű ember volt, akinek az életében sokat jelentett a humor.
Ő rendezte a „Legényanya” című filmet, mellyel sikert aratott, ezért úgy gondolta jó lenne egy másikat is elkészíteni, mely a „Két úr szolgája” címet viselte volna. Ebben akarta elmondani az életérzését: „Kint is vagyok, bent is vagyok, jaj de boldogtalan vagyok!”
Sajnos nem volt meg a képessége a boldogsághoz, nem volt boldog ember. Falrengető sikerei voltak, mégis meghatározó volt benne ez a kettősség.
Az első színházi otthona a Nemzeti Színház volt, jó iskolának bizonyult. Major Tamás volt a színház igazgatója, aki szakmai szempontból egy tehetséges, csodálatos színházteremtő alkotó volt. Garas Dezső őt tartotta mesterének. 1964-ben elhagyta a Nemzetit (érdekes, éppen ebben az évben zárták be a színházat), és a Madách Színházba került. A nagy sikerrel játszott „Bolond lány” című darabban megkapta a vizsgálótiszt szerepét. Ebben a szerepben egy szépfiút, egy gentlemant alakított, ami az ő szabálytalan arcához különösen hatott, mégis senki más nem lett volna jobb nála ebben a szerepben. Ez a darab, egy hihetetlen sikerszéria volt. Őt nem lehetett beskatulyázni.
Amikor úgy érezte, nem kap elegendő, és jó szerepeket, úgy döntött szabadúszó színész lesz. Úgy határozott nem szerződik másik színházhoz. Ez akkoriban szokatlan volt, sőt aki nem egy munkahelyen töltötte el az életét, arra már furcsa szemmel néztek, vándormadárnak tartották. Ő az lett… Egy ilyen döntés komoly egzisztenciális kérdés volt akkor is. Azonban ez a „szabadúszás” rövidesen filmgyári felkérésekké változott.
A film bejátszásokban érdemes megnézni, hogy ez az „UFO-fejű” ember…, mert ilyen fej nincs még egy! Milyen átváltozásokon képes keresztülmenni! Egy szép színésznek könnyű sok szépet eljátszani, de egy ilyennek, mint a Dezső… mégis tudott nagyon szépet is játszani.
Az 1990-es években nehéz időszak köszöntött a családra (felesége és két gyermeke volt), mégsem vállalat bármilyen szerepet, mert az emberi és alkotói ízlésének volt egy nagyon pontos határa. Mindig arra figyelt, hogy a szerep hat, vagy nem hat. Ő nem csupán színész volt, de talán komédiás is. Bölcs ember volt. Sokszor mondtam neki: „A leghülyébb okos, és a legokosabb hülyével ülök most szemben.”
Számomra az ő színházi búcsúja Tolsztoj: „Ló halála” volt. Itt, és ebbe betegedett bele. Én ezt tartom a búcsú előadásának, bár még utána fellépett itt-ott, de az már nem ő volt. Úrrá lett rajta a betegség, és 2011-ben meghalt. Kívülről-belülről jól ismertem, barátom, ellenségem, harcostársam volt.
Nagyon elszomorította őt, hogy amikor a színdarabban lesérült, a színház cserbenhagyta őt. Ezt a darabot az egészségi állapota miatt már nem tudta volna eljátszani, levették a darabot a színről.
Szeretnék még egy érdekes történetet elmondani. Amikor a Ripacsok című film készült, a stáb együtt volt. A két főszereplő (Kern András és Garas Dezső) transzvesztita volt a filmben. Ehhez öltöztették és sminkelték őket. Kinyílt az ajtó, és bejött rajta konkrétan két ócska lotyó. Szörnyen csúnyák voltak, muszáj volt nevetnünk. Dezső különösen sokkoló hatást keltett, mivel egy kisség karikalábú volt, és ehhez volt rajta egy piros latex ruha, szőke paróka, kitömött mellek, vastagra festett száj. Olyan dühös lett, hogy nevettünk, hogy egy mozdulattal letépte magáról a ruhát, és ordított velem. Tudtam, hogy most válaszút előtt állunk. Én is dühös lettem, és szintén ordítottam, aztán megkérdeztem őt: „Mit akarsz tulajdonképpen?” Majd csendesen megszólalt: ”Nem lehetnénk ketten egy nadrágban?” A film így készült el, az ő ötlete alapján.
Szebényi Ágnes színháztörténész még beavatott bennünket abba, hogy a Lukács fürdőben az ismert emléktáblák között található Garas Dezsőé is, melyre ezt a gondolatot vésette bele: „Mi színészek sárból és aranyból vagyunk, s a sarat sem lehet kidobni.” Egy másik színészi bölcs gondolat, ami tőle ered: „Azt szeretem a színpadon, és oda szeretnék eljutni, hogy amikor kimondok egy mondatot, akkor az emberek még ötvenet képzeljenek mögé.”
A hallgatóságból Mester Edit régész tette fel végül azt a kérdés, hogy vajon miért nem lehet egyik televízió csatornán sem látni ezeket a remek filmeket. Sándor Pál elmondta, hogy sajnos a kereskedelmi televíziók nem minden filmet tudnak befogadni, és ezt muszáj elfogadni. Sok kulturális, értelmes dolog nem jut el a lakossághoz, de a miértre nincs válasz. A közszolgálati televízió feladata lenne ez.
Végezetül Sándor Pál ezekkel a szavakkal köszönt el a közönségtő: „Hálát adok a sorsnak, hogy Garas Dezső ott volt az életemben. Olyan dolgokat éltünk át együtt, amit mindenkinek kívánok. Olyan barátság volt ez, olyan dolgokat termelt ki, amelyeket tőlem senki el nem vehet.”
Garas Dezső a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth – és kétszeres Jászai Mari –díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, aki 1934-ben született és 2011. december 30-án hunyt el.
