Egy, szándéka szerint az udvariasságra tanító kiírás aktivizálta tegnap a Budaörsiek Facebook csoport tagjait, aminek a lényege, hogy a boltban, vendéglátóhelyeken stb. mi, mint vevők, köszönjünk és tegyük el a mobilunkat, amíg kiszolgálnak minket. Sokan egyetértettek vele, és jött is az általánosítás, hogy manapság mennyi a „bunkó”, de vannak néhányan, akik nem így gondolják. És örömmel nyugtáztam, hogy éppen azok közül nem osztoztak a kiírás tartalmával, akik maguk is eladóként dolgoznak. Alap (lenne) ugyanis, hogy a belépő kuncsaftot ő maga köszöntse és ne várjon el érte cserébe semmit, csak azt, hogy pontosan fizessék meg az árut és/vagy szolgáltatást.
Elég gyakran vásárolok kisboltokban és nagyobb áruházakban is, és azt tapasztalom, hogy a hely szerint nincs különbség a kereskedők magatartása között. Egy kis boltban is találkozhatunk undok, morcos, lekezelő eladóval és a multi pénztárában is kedves, barátságossal. Ugyanis az adott ember belső tulajdonságai, személyisége dönti el, hogy miként viselkedik. Igaz, főként a multiknál tréningeztetik is őket, meg hamar elveszíthetik a munkájukat, ha panasz érkezik rájuk. De abban is van némi igazság, hogy a kisboltokban több a visszatérő vevő, így idővel kialakul egyfajta közvetlenebb hangnem. Az első és legfontosabb azonban, hogy mi magunk, illetve ők maguk milyen alaptulajdonságokkal rendelkeznek.
Egy barátom szokta volt mondani a barátságtalan eladókra, pincérekre stb., hogy ez a lány (vagy fiú) annyira el van szállva, hogy még saját magával se áll szóba. Igen, vannak ilyenek. Egy másik barátom pedig, amikor vásárol, a kért termékek mellé mindig megereszt egy tréfát is: a kérdésre, hogy mit adhatok még rendszerint elsüti, hogy egy mosolyt vagy egy jó szót. Hát, húszból egyszer, ha megkapja, a másik tizenkilenc esetben vagy nem is értik, mit akar, vagy pofákat vágnak.
A közösségi csoportban többen leírták, hogy biztos azért lesznek undokok a kereskedők, mert belefásulnak a sok udvariatlan vásárlóba. Mert ők is emberből vannak. Csakhogy nekik ez mégiscsak a munkájuk, amiért fizetést kapnak, a vevők pedig azok, akiknek ezt a munkát köszönhetik.
S egy gondolat még arról, hogy hol illik, hol nem illik telefonálni. Amikor mintegy három évtizede a mobilozás kezdett elterjedni, voltak, akik mindig és mindenhol harsányan beszélgettek rajta, mások pedig ezen jól felháborodtak. A postákon, bankokban, hivatalokban, orvosi rendelőkben, gyógyszertárakban meg is jelentek a feliratok, hogy tilos mobilozni, de elsősorban azon tévhit miatt, hogy bezavarják az ott lévő egyéb informatikai eszközöket. Ma már tudjuk, hogy nem tesznek ilyet. Azt gondolom – persze az csak a személyes véleményem -, hogy sorban állás vagy sorban ülés közben, halkan, másokra is tekintettel, miért ne bonyolíthatnánk le a telefonjainkat, hiszen a mobil azért mobil, hogy bárhol elérhetőek legyünk. Akár barátnak, családtagnak, vagy munkaügyben. Ráadásul ma már azért is a kezünkben kell, hogy legyen, mert sokan ezzel fizetünk, illetve számos egyéb, vásárlás közben is hasznos funkciója van. Amikor pedig sorra kerülünk, úgyis fel kell függesztenünk legalább átmenetileg a mobilozást, hiszen életszerűtlen egyszerre kétfelé beszélni, no meg beszélni és mondjuk fizetni is. Az megint más kérdés, hogy ha időbe telik, amíg a kért termékeket összekészítik nekünk, akkor folytatjuk-e a telefonozást, vagy nem. Minél hosszabb időre van szüksége az eladónak, annál inkább hajlok arra, hogy miért is ne tölthetnénk el hasznosabban ezeket a perceket, mint az álldogálás, a némán való várakozás.
Végül a megosztott képről: ilyet egy jó kereskedő, a szakmáját szerető eladó soha nem tenne ki. Ha bántja néhány vevő viselkedése, hívja fel erre a figyelmet másként, például – ahogy az egy francia kávézóban látott esetet leíró hozzászólásban szerepel – kedvezményt adva annak, aki barátságosan viselkedik.
