Az eprésző kislány – Vajon kinek szól a darab? (színházi jegyzet)

0
393

Szombat este volt a Budaörsi Latinovits Színház új bemutatója, Az eprésző kislány.

Csak távol tartani tudjuk magunkat az egésztől, és elutasítani azt, amit látunk.

Az előzetes beharangozás alapján szatirikus komédiára számítottam, ami drámai végkifejletbe torkollik, legalábbis a színlap ezt sejttette. S valóban, volt komédia is Alföldi Róbert új budaörsi rendezésében, amit igen nagy várakozás előzött meg, és tragédia is. Mint ahogy az életben is így van ez, főleg a mai nagy magyar valóságban. Nem titkolt célja ugyanis a darabnak, hogy megmutassa a színházba járó nagyérdemű közönségnek, milyen ma az élet úgy általában, családi, faluközösségi és országos szinten egyaránt Magyarországon, és főként egy határ közeli kis településen. (A színlapon tájékoztatnak e tényről is, aminek aztán a történet során jelentősége lesz.) Azonban a műfaji meghatározást kétszeri megtekintés után is megnehezíti, hogy Varsányi Anna a darab írója és a rendező közösen a mai nagy magyar valóság karikírozását olyan alpári és harsány módon jeleníti meg, hogy az érzékeny lelkűek az első felvonás után inkább elmenekülnek.

A történet kibontakoztatása során minden túlzó elemet kimerítettek az alkotók. Anélkül már nem is lehet nőket szerepeltetni vagy bármifajta szerelmet ábrázolni, hogy nem vetkőztetik félmeztelenre a kor szépségideáljának megfelelő fiatal színésznőket? Anélkül már nem hinnénk el a részegséget, ha nem jár vele látványos hányás? E sorok írója szerint a színvonalon aluli megoldásokat összességében addig fokozták a készítők, hogy a művészi élménytől megfosztott, cserébe viszont már-már elviselhetetlen hangzavart és ordenáré látványt (az altesti humor válogatott fajtáit) elviselni kénytelen közönség (igen, azok is, akiknek egyébként magas az ingerküszöbe) végül szinte megváltásként tekint arra a közjátékra (azért nem fejtem ki bővebben, mert nem szeretném lelőni a lényeget azok számára, akik még csak ezután nézik meg az előadást), ami jelen korunk szintén egyik megrázó eseményét ábrázolja, de itt végre kis időre a valódi dráma megtöri az előadás addigi menetét. 

Az foglalkoztatott, hogy középszerű, törtető, kicsinyes emberek milyen jól el tudnak helyezkedni egy közösség élén. Azok meg, akik alájuk vannak rendelve, mennyire megalkuvók, és milyen jólesik nekik belekényelmesedni ebbe” – nyilatkozta a bemutató előtt Varsányi Anna Az eprésző kislányról.

És valóban, e kétféle embertípusra vetítve ábrázolja ezt a láttatni kívánt nagy magyar valóságot az előadás, és vagy az egyikkel azonosulhatunk, vagy a másikkal, harmadik utat azonban nem mutat. Erősen valószínű azonban, hogy a közönség inkább egyikkel sem akar azonosulni, így csak távol tartani tudjuk magunkat az egésztől, és elutasítani azt, amit látunk.

Örök kérdés egy bemutató után, hogy kinek szól vajon ez a darab.  Továbbá, vajon ki elé tart tükröt? 

Valószínűleg azoknak szól, akik sokszor néznek kormányközeli tévét. De van egy rossz hírem: ők már a színlapot elolvasva sem mennek erre be, így akiknek igazából fricskát mutat, azok úgysem fogják látni, és nem ettől fognak ráébredni viselt dolgaikra. Főleg, mert ha véletlenül mégis betévednének, elviszi a figyelmet a lényegről az, hogy az alkotók mindenből viccet csinálnak. Vagy azoknak szól, akik ebben a mai nagy magyar valóságban „nem politizálnak”? Esetleg mindannyiunknak, mindegy, mit is gondolunk a világunkról, hiszen mindannyian benne élünk?

A díszlet, a kosztümök, a színészek és a statiszták (köztük ismerősöket is felfedeztem) játéka nagyon jó, hosszan lehetne ezekről dicsérő szavakat írni. Amiért azonban nehezemre esik, mert összességében kissé úgy érzem, hogy hülyének néznek, amiért ezt is le lehet nyomni a torkomon, mint művészetet. Vagy…, én értettem félre az egészet, mert pont, hogy nem értettem meg, éppen ez a darab mondanivalója? Azaz, hogy én, mint néző, tűröm-e, és meddig tűröm, hogy e minősíthetetlen borzalomról elhitessék velem, hogy esztétikai élményben van részem? Bízom benne, nagyon bízom benne, hogy ha dicsérem és tapsikolok a gyönyörűségtől, akkor az előadás készítői a színpad mögött jót röhögnek rajtam, amiért bedőltem a tréfájuknak.

Az előadásról a bemutató előtt ITT írtunk bővebben.

Fotó: Borhegyi és Borovi Dániel (Latinovits Színház)

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here