A színészek ragyognak, a darab nem – A Vénusz a Budaörsi Latinovits Színház új előadása

0
500

A Vénusz a Budaörsi Latinovits Színház új előadása

A színészek ragyognak – a darab nem

Kiváló színészek nagyszerű játékát hozta a Budaörsi Latinovits Színház legújabb bemutatója, a Vénusz. Milyen kár, hogy a vígjátéknak hirdetett, inkább a tragikomédia műfajába tartozó műben kevés a humor – igaz, a közönség néha kuncog –, a tragédia pedig nehezen átélhető. Ám ez, érdemes nyomatékosan hangsúlyozni, nem a színpadi szereplőkön múlik, hiszen ők tudásuk legjavát lehelik a panelszerű karakterekbe. Igaz, ellenvetésként felhozható, hogy egy öreg színész (Maurice szerepében Bálint András) szerelemre gyúlása nem gyakori témaválasztása az íróknak, vagyis panelről szó sem lehet. Az író pedig nem más, mint a kortárs Hanif Kureishi, akit a The Times beválasztotta „az 50 legnagyobb 1945 utáni brit író” közé. Sajnos ez a mű, nem támasztja alá a rangos elismerést.

A darabban úgy lesz szerelmes Maurice – a tőle nemcsak korban, hanem intellektusban és érzelmi életében is fényévekre lévő – fiatal lányba (Jessie szerepében László Lili), ahogy az életben lenni szokott: megmagyarázhatatlanul. Ám a nézőben mégis motoszkál az igény arra, hogy a megmagyarázhatatlan valamiből következzen. Itt nem következik, ugyanakkor meghökkentő, hogy a plázacica, miközben tömi magába a chipset, nyomogatja a tévé távkapcsolóját, trágárul beszél, rabul ejti az öreg színész szívét. Szinte hiteltelenül. De fogadjuk el, a szerelemben nincs ráció.

Annál inkább hiteles viszont Bálint András karakterformálása. Szuggesztíven uralja a színpadot, miden üzenete eljut a közönséghez, empátiát ébreszt az idős kor esendőségei iránt. Méltó partnerei Gyabronka József és Takács Katalin, játékuk többlettartalommal tölti meg a szerepeiket.

László Lili képes az átváltozásra, önző, felelőtlen, környezetét megalázó libából az öreg színészt megszánó, elfogadó teremtéssé szelídül. Ez valóban az ő érdeme, a mű dramaturgiájából nem következik.

Brasch Bence több szerepet is megformál az urológustól az aktfestőn át a belevaló csábítóig, és mindegyik megjelenése üdítően világít a dramaturgiai szürkeségben.

A legfontosabb kérdés az, hogy a Vénusz előadásáról mit vihet haza a színházlátogató. Talán a legmaradandóbb: Bálint András arckifejezése, amely akár arra is ösztönözhet, hogy önvizsgálatot tartsunk, fenyegetik-e életünket hasonló csapdák, amelyeket itt a főhős nem tudott elkerülni.

Fotók: Borovi Dániel