80 éves a Budaörsi Repülőtér

0
705

„Megtiszteltetés a repülés hőskorából származó gépeket vezetni, csak ezek képesek a repülés igazi élményét megadni…” – Sajtos Zoltán, a Goldtimer Alapítvány kuratóriumi tagja.

1937. június 20-án avatták fel a Budaörsi repülőteret, amely Magyarország első és egyetlen nemzetközi repülőtere volt bő egy évtizedig. A maga korában rendkívül nagyformátumú és modern reptér mára méltatlanul szomorú sorsra jutott és csoda, hogy egyáltalán még megvan. Az évfordulóra egyedül a repülőtéren működő Goldtimer Alapítvány tagjai gondoltak, és tiszteletadásuk jeléül, valamint figyelemfelkeltő szándékkal megemlékező eseményt szerveztek, amelyre meghívták a sajtó képviselőit azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hírét vigyék: a repüléstörténeti, építészeti és ipari emlékmű enyhén szólva sincs abban az állapotban, amelyet megérdemelne. Tulajdonosa a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő, üzemeltetője pedig a Magyar Repülő Szövetség, de renoválási szándékról egyelőre szó sincs, a felújítási munkálatokhoz több milliárd forintra lenne szükség.

Idén június 20-án kerek 80 esztendeje annak, hogy nagy csinnadrattával, ötvenezres nézőközönség előtt látványos repülőbemutatókkal átadták Magyarország első hivatalos nemzetközi repülőterét, amit ma Budaörsi Repülőtérnek ismerünk. A megemlékezést szervező Goldtimer Alapítvány alapítója, Hajdu Károly „Fedő”, Sajtos Zoltán kuratóriumi tag és Zsák Ferenc repüléstörténet kutató ismertették az egybegyűltekkel a repülőtér történetét és jelentőségét, valamint az 1937-es átadó ünnepség részleteit. A beszédek után az alapítvány által felújított három repülőgép, egy Gerle 12, egy R-18c Kánya és egy Li-2-es az elődök előtt tisztelgő kötelékrepülést hajtott végre. Voltak olyan szerencsések a sajtó munkatársai közül, akik kipróbálhatták és felszállhattak ezekre a gépekre, de a legtöbben lentről csodálták a repülőgépek varázslatos manőverezéseit.

A Budaörsi Repülőtér történetét Zsák Ferenc foglalta össze. Az 1910-es években létrejött Mátyásföldi repülőtér, mely az első állandó reptér volt Budapest térségében, a harmincas évek elejére szűknek bizonyult a megnövekedett légiforgalom kiszolgására, így új repülőtér létrehozását határozta el a Kereskedelmi Minisztérium 1932-ben. A gazdasági világválság miatt az előkészítő munkálatok néhány évet késtek, majd 1934-ben egy bizottság alkalmas helyet keresett az új reptér számára. Első helyen a Csepel-sziget északi részét találták legalkalmasabbnak, sík, könnyen megközelíthető területet, közel a Weiss Manfréd Művekhez, de az a terület a Vámmentes Kikötő Rt. tulajdonában volt, s nem akarta eladni, ezért állástalan diplomásokat kértek fel, hogy keressenek egy alkalmasabb helyet. Találtak is, a Kamaraerdő és Budaörs község közötti beépítetlen területet. Azóta sem derült ki, hogy ki kit kent meg annak érdekében, hogy ne Csepelen épüljön meg az új reptér, bár a Honvédelmi Minisztérium is azt támogatta, annak érdekében, hogy a budai oldalon is legyen egy katonai célokra is használható repülőtér. Az ellenérvek – előnytelen domborzat, magas talajvíz – ellenére azonban a minisztertanács a budaörsi helyszín mellett döntött. 1935 októberében kezdődtek meg a talajegyengető munkálatok és 1936 májusára fejezték be az építkezést. A főépületet Bierbauer Virgil tervezte akkor divatos Bauhaus stílusban. Az kör alaprajzú épület nem csak szép, hanem ergonómiailag is jól megtervezett, a gyakorlatban könnyen és gyorsan zajlott az útlevél- és vámkezelés, az emeletek segítségével az utasforgalmat és az egyéb tevékenységeket praktikusan alakították ki és választották szét egymástól. A hangárokat már eleve nagyobbra tervezték a várható forgalomnövekedés miatt, Európa legnagyobb repülőgép-tároló hangárja volt akkor. De minden tekintetben a kor legmodernebb, technikailag legkorszerűbb hírrendszerének adott helyt a reptér, közvetlen tefon és telex összeköttetésben állt mindazokkal a városokkal, ahova a gépek jártak.

Már hetekkel a megnyitó előtt a Malért (Magyar Légiforgalmi Rt.) három Ju-52-es utasszállítója kötelékben repült Budapest felett és röpcédulákat szórt. Az átadó ceremóniára német, olasz és osztrák repülősöket kértek fel bemutató repülésre, melyet ötvenezren néztek meg. A német repülőszázad volt a fő attrakció, például az akkor még ritkaságszámba menő Messerschmitt Bf 109-esekkel. Az olasz műrepülő kötelék csapata eljött és a szintén olasz bombázóraj bombavetését is megszemlélhette a közönség. Magyar részről sportrepülőkből álló két kötelék repült. Fiatal tisztek vállalták az ejtőernyős ugrásokat, s bár abban az időben még az ejtőernyőzés is még gyerekcipőben járt, egy-két bokaficammal megúszták.

A második világháborúban 1941-től innen indultak tábor felderítésekre, majd 1943-tól futárszolgálatot végeztek Malért gépek is, a postát vitték a frontokon harcoló katonáknak és hozták haza a sebesülteket. Bombatámadás azért nem érte, mert az amerikaiak tiszteletben tartották a Vöröskeresztes repteret.

A háború után az 1946-ban alakult Maszovlet (Magyar-Szovjet Polgári Légiforgalmi Rt.) gépei indultak innen Európa városaiba. Az ötvenes években a Ferihegyi repülőtérre került át az utasforgalom, a budaörsi reptér forgalma leszűkült a pártvezérek szállítására, így a külvilágtól teljesen elzárták. 1956 után a Földművelésügyi Minisztérium repülőgépes szolgálatába került, majd a hetvenes években az MHSz (Magyar Honvédelmi Szövetség), félkatonai szervezet kezelésébe került, ahol a sorkötelesek előképzése folyt. Repülőgép javító üzem és sportreptér üzemeltett a rendszerváltozásig. Aztán amikor a környék hipermarketekkel történő beépítése megkezdődött, lakossági tiltakozás kellett ahhoz, hogy megmaradjon a reptér.

Sajtos Zoltán, a Goldtimer Alapítvány kuratóriumi tagja elmondta, hogy a jövőre vonatkozóan lehetőséget lát abban, hogy a Közlekedési Múzeum repüléstörténeti részlege ideköltözzön az óriási hangárokba, és interaktív kiállítás működhessen a területen. A műemlék jelleg és a nagyhírű magyar repüléstörténelem megérdemelné, hogy felkarolják. (Még a kifutópálya vízelvezetésre szolgáló alagcsövezése is egy ipartörténeti emlékmű, mert Zsolnay porcelánból készült a rozsdásodás elkerülése végett.)

 

Fotók:Petőházi Emese