„Én is tudnék ilyet festeni”, ha ezt gondolod egy absztrakt kép láttán, akkor nem fogod szeretni és érteni a Budaörsi Latinovits Színház tegnap este bemutatott legújabb darabját, Roland Schimmelpfennig: „Az arab éjszaka” című művét. Pedig dehogy vagy te egy Picasso, de még csak egy Lábass Endre se! Egyszerűen csak hiányzik belőled az elvont gondolkodás képessége, amikor el kell rugaszkodni a tényektől, a megszokottól, amikor egy egyszerű feladat megoldása ott van ugyan a szemed előtt, csak nem veszed észre, amikor egy absztrakt festményről vagy egy irodalmi műről nem tudod eldönteni, hogy ez most zagyvaság vagy zseniális.
Nos, megsúgom azoknak, akiknek láttam tegnap este az arcán a fanyalgást, illetve azoknak is, akik merev álarcot húztak magukra, hogy ne láthassuk, mit is gondolnak, éreznek, hogy „Az arab éjszaka” és a budaörsi színház sok-sok mozgással felpörgetett és megzenésített feldolgozása, már-már megközelíti a zseniálisat. Na jó, ez lehet, kissé túlzás! Maradjunk annyiban, ahogy a színház új igazgatója, korábbi művészeti vezetője, Berzsenyi Bellaagh Ádám fogalmazott az évad első saját bemutatójáról: ez már egy lépés az olyan teátrumhoz, amit ő színháznak érez.
Ne várják tőlem, hogy most – szokásomhoz híven – röviden összefoglaljam a kortárs német szerző (aki 1967-ben született Nyugat-Németországban, újságírónak tanult, de aztán drámaíró lett belőle, később rendezői diplomát is szerzet) színdarabjának a történetét. Ugyanis nincs neki. Vagy végül is van, csakhogy töredékesen és az egyik végletből a másik végletbe átcsapó érzelmek váltakozása során áll össze a végére valamilyen egésszé. De tényleg nem ez a „panelban élünk, kockába zárva, beszorulva a liftbe, kizárva magunkat és senki nem enged be stb.” történet a lényeg, nem ez a fő üzenet. Még csak nem is a gyilkosság. Hanem az, ahogy a két csinos, fiatal nő (egyikük izzóan szexi piros ruhában, piros tűsarkúban és erősen pirosra rúzsozva, másikuk ártatlanságot sugárzó, hosszú, könnyű fehérben és tornacipőben) és a három, egészen különböző karakterű férfi (sötét öltönyben és fehér ingben) látszólag egymástól teljesen függetlenül megosztják velünk a gondolataikat. Mely gondolatok meghökkentően hétköznapiak, például, hogy miért nincs a panelház felső szintjein víz. És meghökkentően nem azok, például amikor az egyik férfi egy konyakos üvegbe szorul be, olyan aprócskára zsugorodva, hogy elérhetetlen számára az üveg szája, és az üveg billeg, billeg, jaj, leesik… A lényeg tehát, hogy van a darabban örömteli várakozás, van benne szerelem, viszonzott és viszonzatlan, és szenvedés, gyötrődés is. Továbbá szinte minden, amit mondjuk egy művészeti főiskolán egy vizsgamunkában jó, ha az alkotók és az előadók be- illetve megmutathatnak.
fotó: Latinovits színház
Rákanyarodva tehát a színészek játékára, bámulatos, amit Szabó Irén (Fatima) és Horváth Csenge (Franziska) kihoztak magukból. De Földes Tamás (Hans), Brasch Bence (Kalil) és Chován Gábor (Péter) is bebizonyították/bebizonyíthatták, hogy sokoldalú, ezerarcú színészek. Képesek a közönséget megnevettetni és elhallgattatni.
A rendezés? Maga a darab, nem megfelelő kezekben, lehetne egy hatalmas bukás. Utána olvastam egy kicsit, Németországban sokat játsszák, nálunk 2004-ben mutatta be Budapesten az Örkény színház és 2013-ban a szombathelyi Weöres Sándor a stúdió színpadon. Mindegyik teljesen más felfogásban, mint amilyet most Budaörsön Forgács Péter létrehozott. Míg az Örkényben szinte mozdulatlanok a szereplők, amolyan felolvasó színház jellegű, nálunk, mint fent is írtam, rengeteg a mozgás, és nem(csak) prózát mondanak a színészek, hanem sokat énekelnek, amit egy zongora kísér. 
Kéménczy Antal, aki összeállította a zenéket és végigzongorázza az előadást, remek munkát végzett. A díszlet pedig Szombathelyen például egy panelház sziluettje, nálunk azonban egy arab teázóban ülnek a nézők, néhányan kényelmes kanapén, fotelben, mások párnákon, körben, amihez arab teát is felszolgáltak és tálcákon gyümölcsöket helyeztek ki, amiből lehetett fogyasztani. 
A játék pedig hol előttünk zajlik, középen, hol meg a selymekkel leszűkített terem öt sarkából szólalnak meg a szereplők. Ettől az egész még izgalmasabb és főként képes hetven percen át lekötni a nézők figyelmét, ami, ha pusztán a szöveget halljuk, alighanem időként elkalandozott volna másfelé.
Ha szereted az absztrakt művészetet, ha nyitott vagy a szokatlan dolgokra, és ha nem akarsz mindenáron belemagyarázni egy festménybe, egy irodalmi műbe, például egy színdarabba többet annál, mint amit a szerzője mondani akart vele, akkor nagyon jó választás egy estére a Budaörsi Latinovits Színház „Az arab éjszaka” című darabja. A következő előadások még az idén: október 7-én vasárnap, 20-án szombaton és november 25-én este 7-kor.
