Ha tanárként néztem volna meg múlt szombaton este (ez volt az egyetlen esti időpont) a Budaörsi Latinovits Színházban az ifjúsági előadásként meghirdetett „A kutya különös esete az éjszakában” című darabot, a legfiatalabb korosztály, akiket elvinnék rá, a nyolcadikosok, de tiszta szívvel inkább csak középiskolásokat. Ezért a hétköznap délelőtti időpontok és a helyszín az Ifjúsági Klubban, szerintem kicsit megtévesztőek, annak ellenére, hogy a műsorfüzetbe beleírták, hogy akár felnőtteknek is ajánlott. A kisebb gyerekek ugyanis nem értenék, sőt megijednének a vélhetően autista 15 éves Christopher (Böröndi Bence) kitöréseitől, a fiú szüleinek (Ed az apa Ilyés Róbert, Judy az anya Péder Petra) ebben a helyzetben egyáltalán nem szokatlan, de még sok felnőtt számára sem érthető, kiborulásoktól sem mentes viselkedésétől. És elsősorban már az első jelenetben attól, amikor kiderül, hogy valaki hidegvérrel megölte Wellingtont, a szomszéd kutyáját. Amivel „a hatóság” persze a tetemre rátaláló kamasz fiút vádolja meg, számára tehát az egyik nagy feladat, hogy kinyomozza, ki is tette valójában.
A darab Mark Haddon angol író díjnyertes regényéből (The Curious Incident of the Dog in the Night-Time) készült, és a színpadi adaptációt a londoni Nemzeti Színház számára Simon Stephens jegyzi, amit Baráthy György fordított magyarra. Budaörsön Németh Nikolett dramaturg közreműködésével Csábi Anna rendezte. Az utóbbiról Berzsenyi Bellaagh Ádám a Budaörsi Latinovits Színház igazgatója az évadra készülve azt nyilatkozta a Budaörsi Naplónak, hogy „a fiataloknak (…) meg kell adni az esélyt, ilyen például a mostani évadban a friss rendezői diplomás Csábi Anna (…) . Magának a darabnak a kiválasztását (…) nem én vagy mi, belsősök döntjük el, hanem a meghívott rendezőre bízom, hogy tegyen javaslatot, hiszen akkor lesz ihletett. De azt szoktam kérni, hogy a rendező gondolja át, kikből áll a társulatunk, és mi az, amit velük, rajtuk keresztül szeretne elmesélni.”
Nem vagyok pszichológus és családterápiával sem foglalkozom, de mivel erősen bele tudom magam képzelni és élni más emberek helyzetébe, egy konfliktus esetén pedig éppen aszerint, hogy melyik féllel beszélek, kinek az érveit hallom, azt is váltogatom, hogy a vita során éppen „ki vagyok én”, nagyon erősen megérintett az előadás. A történetet elsősorban Christopher szemszögéből halljuk, hiszen az ő naplóját olvassa fel a játékhoz a keretet megadva a tanárnője, Siobhan (Szőcs Orsi). Ő egyébként az egyetlen, aki tényleg érti a fiút és megnyugtató hangja, támogató tanácsai akkor is előjönnek tanítványa fejében, amikor annak egyedül kell számára olyan hatalmas kihívásokkal megküzdenie, mint például az utazás vagy az érettségi vizsga.
Christopher egy csodálatos ember, és nem azért, mert különös képességei miatt kiemelkedően jó matematikából, hanem azért, mert érzékeny, alkotó lény. De mivel autista (vagy aspergeres, vagy más spektrumzavaros betegsége van, azt hiszem, nem a pontos meghatározás a lényeg) különleges bánásmódot is igényel. Hiszen nem szereti, ha váratlanul megváltozik valami körülötte, nem szereti ha hozzáérnek, és ha valaki megsérti az intim zónáját, akkor bizony a fülét befogva üvölt. Ez az, amit a szülei nem igazán tudnak kezelni. Sokáig azt hisszük, hogy az anya fel is adta, hiszen kiderül, hogy nem meghalt, ahogy az apa mondta a fiúnak, hanem elmenekült a szomszéddal, az „új pasijával” egy másik városba, azzal áltatva magát, hogy „mindenkinek így lesz a legjobb”, mert az apa, lám, milyen türelmes. Viszont egyre több apró jel utal arra, hogy ez a türelem csak látszat, vagy egy idő után annyira elfogyott, hogy az apa a saját felgyülemlett fájdalmáért a szomszéd kutyáján áll bosszút, ő az, aki brutálisan megölte Wellingtont.
Nem, nem ez történet vége, hanem az, hogy a fiúhoz, aki utána ment, visszatér az anyja, az apa pedig nagy nehezen megbocsátást nyer. Christophernek remekül sikerülnek a vizsgái, ezért utolsó mondatként az hangzik el hogy „belőlem bármi lehet.” Nem tudom, hogy igaz-e, hogy egy autista gyerekből bármi lehet felnőttként. Azt viszont igen, hogy Magyarországon a speciális szükségletű hallgatóktól néhány éve vonta meg ez a ma is hatalmon lévő kormány a korábban létező könnyítéseket a vizsgáknál, és hogy pár napja egy szélső jobb oldali párt parlamenti képviselője (csak azért se írom le a nevét) amellett érvelt, hogy szüntessék meg az integrált oktatást az állami iskolákban és legyen szegregált. Tessék? Mi vaaaan?
Néhány szót még a díszletekről és a színészi alakításokról: díszlet szinte semmi, van egy nagy függönyszerűség és egy lepedő, minden helyszín a hangok és a szöveg alapján a nézők fantáziájára van bízva. Azt olvastam, hogy a nagy színházakban rengeteg színnel és fénnyel adták elő, de ez a kis színpad talán nem engedi ezt meg. Bár a fehér lepedőre lehetett volna éppen vetíteni, de nyilván nem ez volt a rendezői szándék. A négy színész közül hárman több szerepben is megjelentek, de egy-egy parókával meg a ruháikkal és persze a játékukkal abszolút nem volt kétséges, hogy most például Edet vagy a szomszédot látjuk, halljuk-e. Nézőként egy pillanatig sem zökkentettek ki a szerepváltások a történetből. Böröndi Bence pedig – nem először, amióta a budaörsi színház tagja – nagyot alakított. Korántsem csak a testalkatának köszönhetően végig elhittem neki, hogy egy kamaszgyerek, és azt is, hogy olyan zavarokkal küzd, ami megnehezíti számára a környezetével való kapcsolatot. Nagyon jó rendezői ötletnek tartom, hogy a szereplők nemcsak a színpadon játszanak, hanem hol fentről szólnak le, hol a hátunk mögül jönnek előre, hol a nézői széksor mellől halljuk meg őket.
Gondolom, illetve úgy tudom, hogy (ahogy történt az már ebben a színházban más előadásoknál is) „A kutya különös esete az éjszakában” után is lesz majd beszélgetés a szereplőkkel és szakemberekkel, illetve az iskolákban a tanárok beszélik meg a látottakat a gyerekekkel. Érdekes lenne megtudni, ők vajon mit gondolnak.
Fotók: Borovi Dániel
