Enn Vetemaa Vacsora öt személyre című darabja, aminek múlt hétvégén volt Budaörsön a bemutatója, az Észt Szovjet Szocialista Köztársaságban játszódik az 1970-es években, de tulajdonképpen simán el lehetett volna hozni mondjuk Ózdra vagy Miskolcra.
A főszereplő fiatal pár (Páder Petra és Lengyel Benjámin e. h.) a fiú szüleit várja vacsorára, de meglehetően feszült közöttük a hangulat. Mire az anya/anyós (Spolarics Andrea) igen harsányan megérkezik az apával/apóssal (Ilyés Róbert), már tudjuk, hogy a fiú mérnök, de lefokozták bányásszá, viszont így többet keres. A fiatal nő pedig biológus, és mint kutató alig csökkent a fizetése ahhoz képest, amikor tanított, de a harmada a munkássá lett férj fizetésének. Ja, ez a szocializmus! Ez is. Meg hogy a szintén értelmiségi szülők, de főleg az anya előtt titkolni kell, hogy a fia már csak egy munkás. És akikkel nem kellene legalább a vacsora idejéig összeveszni, de képtelenség kibírni őket, illetve elsősorban az anyóst.
S hol az ötödik személy? Ő már az után érkezik meg a lakótelepi kislakásba, hogy a szülők elmentek. Egy melós munkatárs (Chován Gábor), de nem visszafokozott, hanem valódi melós. Ő a hívatlan és elküldhetetlen harmadik, akitől a fiatal nő kezdetben undorodik, megveti, majd mégis csak az övé lesz.
A színlap ajánlója a szocialista füstös, szennyezett levegőjű kisvárost és benne a panellakást Dante Poklához hasonlítja, ami „egészen érdekes és néha-néha mulatságos hely.” A darab műfaja azonban szerintem inkább tragikomédia, mint dráma, mert hiszen mi közönség jókat nevetünk a másfél óra alatt (szünet nélkül játsszák), a jól ülő poénok mellett valójában persze kínunkban, a szemünk előtt kibontakozó lelki nyomorúság láttán.
A Budaörsi Latinovits Színház idei évadának ez volt az utolsó bemutatója, és tudomásom szerint az első rendezése a színház fiatal színészének, Böröndi Bencének. Aki nagyon jól megbirkózott a feladattal, megfelelő arányban adagolva a vidámságot és a feszültséget. Páder Petra végre megint megmutathatta egy jó darabban, hogy változatosan tehetséges. De a többiek is odatették magukat szerepeikben. S nekem a díszlet (Hajdu Bence) és jelmezek (Farkas Anna) is nagyon bejöttek. Jelzés értékűnél kicsit több, de a PostART nagytermének a végén berendezett „színpad” nem is zsúfolt. Igen; ez az előadás nem a színház saját termében, hanem néhány száz méterrel arrébb a PostART-on kapott helyet. A nagytermet egy paravánnal lefelezve igazi kamaraszínházi légkörben.
További előadások: május 24. (péntek) és júniusi 6.(csürtök)
Fotó: Borhegyi Éva
