Hetvenhét éve, 1946. január 19-én kezdődött meg ténylegesen a magyarországi svábok elűzése. A megemlékezés idén is a dátumhoz legközelebb eső vasárnap, a német nyelvű szentmisével, a templomban tartott beszédekkel és a Mindszenty óvoda falán található kitelepítési emléktábla megkoszorúzásával történt.
Minden év januárjában megemlékezik a város a Budaörsöt alapító és felvirágoztató német nemzetiségűek második világháború utáni elűzetéséről. A vasárnapi, fél tizenegyes német nyelvű mise után a pulpituson beszédet mondott Ritter Imre nemzetiségi országgyűlési képviselő, Wittinghoff Tamás, Budaörs polgármestere és Boros György, a Budaörsi Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke.
Ritter Imre beszédében a magyarországi német nemzetiségűek elleni méltatlan bánásmód miatti, az utókor által történő megkövetésről és az emlékezés feltételeinek kialakításáról (emlékművek, országos emléknapok) beszélt. Valamint arról, hogy az Országos Német Nemzetiségi Önkormányzat mindent megtesz annak érdekében, hogy kinevelhessék és tisztességes fizetéssel megtartsák a német nemzetiségi pedagógusokat, hogy a mai gyerekek is megtanulják őseik nyelvét, hagyományait.
Wittinghoff Tamás polgármester történelmi tényeket sorolt fel, melyek voltak azok a lépések, melyek már az elűzetés előtti években a német nemzetiségűek ellen irányultak állami részről, nem csak a bűnbak keresés, hanem haszonszerzés céljából is. Rávilágított, hogy a múltbeli történések párhuzamba állíthatók más eseményekkel, például a jelen politikai szándékaival is. „A szomszédunkban dúló háború, a hazai gazdasági és társadalmi krízis egyaránt arra figyelmeztetnek bennünket, mintha a történelem ismételné önmagát. Az önkény, a demokratikus szabályok megszegése hosszútávon beláthatatlan, sokszor tragikus következményekkel járnak” – mondta. A tiszteletadás mellett ezeknek a megemlékezéseknek az is célja, hogy okuljunk a múlt borzalmas történéseiből. „Az események hosszú láncolata vezet mindig a tragédiákhoz, amikor a hatalom, a politika semmibe veszi a törvényességet, és rájátszik az emberi természet sötét oldalaira. Csak a múlt alapos ismerete ad esélyt arra, hogy időben felismerjük ezeket a veszélyeket.” (A polgármester teljes, fontos történelmi ismeretanyagban bővelkedő beszéde a cikk végén olvasható.)
Boros György, a Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke beszédét a svábok XVIII. századi betelepítésével kezdte és ecsetelte több évszázadon át tartó példás életvitelüket, a sorukból kikerülő tehetséges hírességeket, amelyek, illetve akik meghatározóak a Magyarország kultúrája és fejlődése szempontjából. Ez a virágzó kultúra semmisült meg a kitelepítéssel. Hangsúlyozta ő is, hogy a fiatalok bevonása a közéletbe, a nemzetiségi identitás továbbörökítése fontos feladat. „A múlt hibáin változtatni nem lehet, de azokból tanulva, a következtetéseket le kell vonni, hogy a jövőben gyermekeink és unokáink már ne éljenek át hasonló borzalmakat” – mondta. Ahogyan az 1952-es, Riedl Ferenc összeállította Budaörsi Heimatbuch elején is áll: „Halottaink emlékére. A felnőtteknek emlékezetére. Az ifjúságnak okulására…”
A templomból aztán a megemlékezésen résztvevők átvonultak az óvodához és a nemzetiségi, illetve a városi intézmények képviselői megkoszorúzták az emléktáblát.
Wittinghoff Tamás beszéde
„Bár egyre távolodunk a budaörsi németség elűzetésének időpontjától, ettől a borzasztó történelmi időszaktól, ám az emlékezés egyfelől erkölcsi kötelességünk, másfelől emlékeztet bennünket arra is, milyen tragikus az, amikor emberek ezrei kényszerülnek arra, hogy elhagyják otthonaikat, lakóhelyüket, hazájukat.
A szomszédunkban dúló háború, a hazai gazdasági és társadalmi krízis egyaránt arra figyelmeztetnek bennünket, mintha a történelem ismételné önmagát. Az önkény, a demokratikus szabályok megszegése hosszútávon beláthatatlan, sokszor tragikus következményekkel járnak.
A következő néhány percben arra teszek kísérletet, hogy a korabeli források alapján érzékeltessem, a ténylegesen végrehajtott kitelepítést mennyi apró lépés előzte meg. Hányan asszisztáltak hozzá a megelőző két évben, mennyien néztek félre, hány és hány jogszabályt szegtek meg, értelmeztek át szabadon, miközben alig leplezetten, de a folyamatok mélyén végig ott lappangott a haszonszerzés vágya, hozzájutni mások értékeihez, vagyonához valamilyen hazug indokkal.
Az 1945-48 közötti időszakban meglehetősen korlátozott volt a demokrácia Magyarországon, hiszen az itt állomásozó szovjet haderőre támaszkodva az oroszok erőteljesen beavatkoztak a belpolitikai folyamatokba. A társadalomnak az elmaradt őszinte szembenézés helyett nagyon gyorsan bűnbakra volt szüksége, ami elfedi, hogy milliók remélték Hitlertől a trianoni probléma rendezését, és sokan a végsőkig tartottak ki mellette. S miként a 30-as években a zsidóság volt a kikiáltott bűnbak, minden baj okozója, a háború után a kollektív bűnösség elve mentén a hazai dolgos és vagyonos németség vált célponttá.
A velük szemben megvalósuló diszkrimináció már akkor elkezdődött, amikor még el sem hagyták az utolsó harcoló német csapatok Magyarország területét. Az ideiglenes kormány által megfogalmazott, 1945. március17-én kelt földreformrendelet alapján a hazaárulóktól, nyilasoktól, fasiszta vezetőktől kell elkobozni a földosztáshoz szükséges területeket. Ám amikor e rendelkezés felsorolja, hogy ki tekintendő hazaárulónak, felbukkan egy döbbenetes kategória: „…aki ismét felvette német hangzású családi nevét.”
Azt fontos tudni, hogy a magyar hatóságok az 1920-as években Trianon lázában égve erőteljes kampányt folytattak a németség körében is a névmagyarosítás érdekében. Ám amikor Hitler révén a második bécsi döntéssel korábbi magyar területek kerültek vissza Magyarországhoz, akkor mintegy hálából a Német Birodalomnak, megint fordult a széljárás. Újabb rendelet született, miszerint „A német népcsoporthoz tartozó személyeknek joguk van arra, hogy a családjuk által előbb viselt nevet újra felvegyék.” Így lett hát később „hazaáruló” az, aki ekkor „jó hazafiként” a szabályozásnak megfelelően járt el.
Gyermekkoromban sokáig nem értettem, hogy apai nagyapám testvérei, a pap Ernő bácsi, s a tanítónő Edit néni, miért a Várhegyi nevet viselték.
Aztán nagypapa elmesélte, hogy a nehéz időkben milyen megpróbáltatások érték őket, de ő úgy döntött, hogy a háború után már semmije nem maradt édesapjától az emlékeken kívül, csak a neve. Azt nem adja. Rettentően büszke voltam rá! Mellesleg 1945. április 4-én az első intézkedések során rúgták ki állásából, német neve, származása és keresztény-középosztályi múltja miatt. Persze pár hónappal később visszahívták fiókvezetőnek a már állami bankba, rájöttek, nem árt a hozzáértés…
A 45 után meginduló földreform során, teljesen törvényellenes módon, a földrendező bizottságokból elkezdték kizárni a németséget. Így történt ez Budaörsön is. Az Országos Földbirtokrendező Tanács egyszerűen felülírta a magasabb szintű jogszabályt. A méltánytalan eljárás ellen tiltakozó Riedl Istvánnak azt válaszolták, hogy „…a törvény szelleméből egyértelműen kiolvasható, hogy a magyar nincstelenek földhözjuttatása a cél.”
A földosztásnál és a háború végén elmenekültek házainak kiosztásánál is erőteljesen érvényesültek a pártszempontok. A közelgő választásokra mindenki jó pontokat akart szerezni. Budaörsön a Nemzeti Parasztpárt volt a legaktívabb. Ha a településre érkező aktivistáiknak megtetszett egy-egy ház, akkor cédulákat ragasztottak rá »A Nemzeti Parasztpárt által lefoglalva« szöveggel.” Amikor a település jegyzője tiltakozott, lejárató újságcikkeket jelentettek meg róla, hogy eltávolítsák állásából. Ezt a módszert sem ma találták ki…
Amikor a délvidékről menekülők elhelyezése vált egyre komolyabb problémává, már teljes természetességgel találták meg a német többségű településeket.
A belügyminiszter a német nemzetiségűek által lakott községeket jelölte ki, ahol a lakások 1/3-ad részét ki kellett üríteni és a svábokat egymással össze kellett költöztetni. Persze az gond volt, hogy a német többségű falvakban is éltek más nemzetiségűek, ezért egyre tágabb definíciók születtek arra, hogy ki tekinthető svábnak. Az egyik főjegyző már így utasította alárendeltjeit: „Sváb az, akinek a neve sváb, aki németül beszél vagy ruházata a sváb lakosság ruházatával azonos. E tekintetben tehát nem az összeírás adatait kell figyelembe venni.”
Veres Péter író, a Nemzeti Parasztpárt vezető politikusa már odáig ment el a jogfosztásokat megalapozó definíció gyártásban, hogy szerinte „…ki kell mondani, minden sváb elvileg fasiszta és volksbundista. Ennek ellenkezőjét a sváboknak maguknak kell igazolniuk.”
Az eredeti jogszabály szerint az összeköltöztetésre ítéltek magukkal vihették az ingóságaikat. Aztán már ez sem számított, megint a főispán avatkozott be, mondván: „Amennyiben az illetők részére kiutalt lakásban bútor, vagy más felszerelés nincs, utasítom, hogy sváb lakosoktól szerezze be ezeket a felszereléshez szükséges bútorzatokat.”
A zűrzavar miatt egyre nehezebben ment a földek megművelése is, ami nem csoda, ha csak egyetlen példát említünk ebben az ügyben. Ha egy német származású személy jelentkezett az elöljáróságnál, hogy a községnek kiutalt vetőmagból adjanak neki, nem kapott, arra hivatkozva, hogy az a Népgondozó Hivatal tulajdonát képezi, és csak telepeseknek adható.
Az időközben megszületett kitelepítési rendelet szintén igen tágra húzta meg az érintettek körét. A hangsúly már egyáltalán nem a háborús bűnök elkövetőin volt.
„Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak, vagy valamely fegyveres alakulatnak tagja volt.”
A sok fájó pont közül is kiemelkedik a népszámlálási adatokkal való visszaélés. Hiszen az 1941-es népszámlálás idején a félelmeket csitítandó hivatalos nyilatkozatban szögezték le, hogy „bármilyen nemzetiségnek vagy anyanyelvnek az adatszolgáltatása által történő teljesen szabad bejegyzése utóbb semmiféle politikai vagy egyéb hátránnyal nem fog járni.”
Amikor a Központi Statisztikai Hivatal mégis kiadta ezeket a bizalmas és sorsokat eldöntő információkat, egyedül Bibó István tiltakozott, és egyúttal a hosszú távú következményekre is figyelmeztetett.
„Az adatok kiszolgáltatása az országos statisztikai érdekek igen súlyos sérelmével járhat és a jövőben a bevallások őszinteségét és valódiságát nagymértékben veszélyezteti nem csak anyanyelvi és nemzetiségi téren, hanem más adatfelvételeknél is.”
Ráadásul, mint a későbbi kutatásokból kiderült, például Budaörsön a Volksbund egyik vezéregyénisége önkényesen írogatta be olyanokról is a német nemzetiséget és anyanyelvet, akik magukat magyaroknak akarták vallani.
Időközben megtörtént az is, amit a hazai politikai elit annyira várt: a győztes nagyhatalmak rábólintottak a kitelepítésekre. Gyöngyösi János külügyminiszter már 1945-ben kendőzetlenül és cinikusan beszélt arról, hogy miért olyan fontos ez: „Ha egyezik a szövetséges nagyhatalmakkal a mi intézkedésünk, az bennünket a felelősség alól nagymértékben mentesít.”
Mire elérkezett 1946. január 19., Budaörs eddigi történetének legborzalmasabb napja, addigra már ezerszer alázták meg, csapták be, fosztották ki a német nemzetiségű polgárokat.
És ha valaki azt gondolná, hogy akik a több éven át tartó vesszőfutás után is maradhattak, immár nyugalmat lelve, hát az téved. 1948 októberében a budaörsi szakszervezetek, a pártok, és a Szabadságharcos Szövetség közös határozatot hoztak, miszerint: „…az alant felsorolt sváb nemzetiségű egyének a községünkből el legyenek távolítva, illetve ki legyenek telepítve, mivel nevezettek mind a mai napig nem találták meg a demokráciába vezető utat.” A feljelentésben 99 német név szerepelt.
Szerencsére, különösen itt Budaörsön mi nem ítéltettünk felejtésre. Az adatok, a kutatások bárki számára hozzáférhetőek, számtalan olyan alapos és remek tanulmány született, mint például Marchut Rékáé, akinek az írásából sok konkrétumot vettem át magam is.
Arra szerettem volna rávilágítani ezeknek a dokumentumoknak a segítségével, hogy itt nem egyetlen szörnyű intézkedésről volt szó. Az események hosszú láncolata vezet mindig a tragédiákhoz, amikor a hatalom, a politika semmibe veszi a törvényességet, és rájátszik az emberi természet sötét oldalaira. Csak a múlt alapos ismerete ad esélyt arra, hogy időben felismerjük ezeket a veszélyeket.”
Kapcsolódó friss cikkünk:
https://budaorsinaplo.hu/a-masodik-vilaghaboru-gyermekei-ma-nagydedmamaink-es-papaink/
Korábban:
