Szülői minták és a párkapcsolat

0
80

Egy mindenkit erősen megmozgató és ebből adódóan kellően megosztó téma az, hogy hogyan függ össze a hozott minta a párkapcsolattal.

Az első tény, amit el kell fogadnunk az az, hogy az életünk nem attól lesz kerek egész, hogy van egy társunk. Önmagunkban kell egésznek lenni, utána jöhet a párkapcsolat, vagy bármi más. Ezt nagyon sokat eltévesztik, vagy figyelmen kívül hagyják. Hogyan lehetünk kerek egészek? Igen, a szüleinken keresztül. Ugyanis tény, hogy a szüleink, vagyis az Anyánk és az Apánk kapcsolatából születtünk meg – legyen az bármilyen. Ezért élhetünk. Azért, mert ők annak idején – valamilyen körülmények között – igent mondtak ránk. Akkor is, ha egyébként soha nem ismertük a szüleinket, akkor is, ha bántalmazottak voltunk gyerekkorunkban, akkor is, ha féltőn szerettek szüleink, és szívesen emlékszünk vissza a gyerekkorunkra, akkor is, ha örökké veszekedés hangja töltötte be a házat, tehát minden körülmények között.

Ettől a döntéstől függ, hogy élünk. Amennyiben nem fordulunk kellő tisztelettel efelé a döntés felé akkor nem igazán tudjuk magunkat kerek egésszé formálni. Ez bizonyos életterületeken elakadást okozhat. Ha már ezzel önmagában nem tudunk egyetérteni, ha azt mondjuk: „na és akkor mi van, nagy dolog, élek, és?!” akkor javaslom egy perc erejéig nézzünk végig az életünkön. Van-e olyan dolog – biztosan van – ami büszkeséggel tölt el, amiről úgy gondoljuk, hogy érdemes volt eddig élni, pl. a diplománk, amiért sokat küzdöttünk, egy, vagy több cél, amit elértünk és büszkék vagyunk rá, vagy a gyerekünk/gyerekeink. Tegyük fel a kérdést magunknak: „Meg nem történtté tenném-e ezeket?” Ugyanis ha a szüleink nem mondtak volna ránk igent, akkor most ezek a dolgok sem lennének…

Kettőjükből, az általuk hozott mintákból vagyunk összerakva, ha őket elítéljük, alábecsüljük, vagy akár sajnáljuk, akkor magunkkal is ugyanezt tesszük. Ezért nem működik azoknak az embereknek a párkapcsolata, akik nem, vagy nem kellő mélységben „rakták össze magukat” a szüleikből. Arra kell tehát törekednünk, hogy a szüleinket olyannak fogadjuk el amilyenek, a gyerekkorunk esetleges hiányosságait nem felróva nekik. Ez persze nem működik rendelésre és nagyon erős akarattal sem. Ennek a lelkünkben kell megérnie és az is lehet, hogy nem megy segítség nélkül. De ismerjük fel, hogy ha az életünkben elakadtunk, akkor arra elsősorban nekünk van ráhatásunk, és hogy nincs mit félni az élet változásaitól, hisz a fejlődés visz előre az úton a célunk felé. Fejlődés viszont nincs változás nélkül.

Mi a helyzet a kifejezetten nehéz gyerekkorral, a bántalmazottsággal? Ezek speciális helyzetek és csak egyet emeltem ki a lehetséges verziók közül. Összességében mindegyik esetről elmondható, hogy az ilyen helyzetekben jó mélyre temetjük el az élményeinket, akár odáig is fajulhat a dolog, hogy nem is emlékszünk rá, lehasítjuk a lelkünkben ezt a részt. Magyarán elnyomjuk a tudatalattiba és úgy csinálunk, mintha nem is történt volna semmi, mintha ez ránk nem is lenne hatással, teljes hidegséggel, elidegenedettséggel reagálunk. A feloldás lényege abban rejlik, hogy nem feloldozni kell a szülőket a felelősség alól pl. a bántalmazás esetén, hanem bátran ránézni az igazságra, a tényeket alapul véve – „Nem volt könnyű gyerekként veletek.” „Elutasítom minden olyan tetteteket, amivel bántottatok, haragszom ezért, de ezzel együtt is a szüleim vagytok”. Ezzel beengedjük a fájdalmat, viszont a szülőket elismerjük, nem taszítjuk ki magunkból. Ebből a fájdalomból immáron felnőttként felállunk, megköszönjük az életünket a szülőknek és azt visszük tovább, amit ebből a mintából jónak látunk, más minőséget hozva létre belőle, és ami a lényeg, ezt már saját jogon, saját felelősségünkre tesszük. Ami a legfontosabb, hogy így és csakis így épülhetünk belőle, általa. Sose felejtsük el, hogy szüleinknek is vannak/voltak szülei, ők is hordoznak mintákat, nekik esetleg nem adatott meg ennyire tudatosan ránézni a saját lelkükre, mint nekünk. Örüljünk annak, hogy a tőlük kapott ajándékot tovább építhetjük. Mi már tudatosabban élhetjük az életünket, ez az, amit továbbadhatunk akár a gyerekeinknek, akár a környezetünknek.

Írta: Kolos Krisztina

www.csoportos-csaladallitas.hu

www.kapcsolatikonfliktusok.hu

Szerzőnk korábbi cikkei ITT érhetők el.

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here