„A hosszabb regényeimet lassan, egy évig írom, a kutatástól a befejezésig”
A legutóbbi tizennegyedik regénye tavaly ősszel került az olvasókhoz. Mikor lesz következő? – kérdeztük Jenei Andrástól. Aki, mint kiderül, nem hírnévről és halhatatlanságról álmodozik, még csak írói babérkoszorúról sem, hanem többek között egy házról Budaörsön és egy saját gyermekről.
Jenei Andrástól, a Buda-környéki Látássérültek Közhasznú Egyesületének elnökétől jellemzően egy-egy újabb regénye megjelenésekor szoktunk interjút kérni, és míg az elsők közötti négy („Az emlékszem”, az „Enyém”, az „Altatott álmok” és a „Látó Shakespeare”) inkább a saját életéből merítve arról szóltak, miként élte meg a betegségeit, melyek következtében megvakult, majd immár látássérülten miként talált új feladatokat és új hivatást, az utána következők fantáziaregények, harcosokról és furcsa lényekről. A legutóbbi a tizennegyedik a sorban, a”Sárkánynász követe”, ami tavaly ősszel került az olvasókhoz. Mikor lesz következő? – kérdeztük most tőle, pusztán azért, mert régen hallottunk róla.
„Több témán dolgozom párhuzamosan, mert ha valahol elakadok, akkor azzal várok, amíg újra ihletet kapok és közben elkezdek egy másikat. Továbbá most újra kiadom az öt részes „A Triannita sorozatot” (képünkön az író a regényhez készített zászlóval), de előtte átszerkesztem és kicsit átírom, mert azt a visszajelzést kaptam, hogy bőbeszédű, és így hét év távlatából visszaolvasva, már én is látom a hibákat.”
Összegezve tehát az eddig megjelent Jenei András köteteket: a fentieken túl még két novelláskötet, illetve a ” Az éjtükrös szelence” és a legelső, 2009-ben a „Nyeregben a Konstantin-kereszt”, amiben egykori mentősként azt vetette papírra, hogyan lehetne Budapesten megszervezni a biciklis szolgálatot. Sajnos nem valósult meg.
Ahogy eddig, úgy a jövőben sem tervezi, hogy korlátokat szabna magának, például határidőt, és kiadói felkérésre vagy megrendelésre se megy az írás – feleli további kérdéseinkre. Ami pedig a munkamódszerét illeti: mostanában a Buláke-nél végzett napi munka után inkább töltődik, zenét hallgat, kirándul és persze olvas, ám szabadságon és hétvégén termékeny. A környezete pedig alkalmazkodik ehhez. A felesége, Gátfalvi Ágnes, akivel négy éve házasodtak össze, amellett, hogy segíti többek között az anyaggyűjtésben („ha hívom, hogy gyere, nézzünk meg egy várat, jön velem és elmondja, hogy milyen”), részt vesz a könyvek borítójának a tervezésében is, és ő az egyik fő kritikusa. („A sárkányost például nem olvasta el, mert az eleje nem tetszett neki, de ‘Az éjtükrös szelencét’ többször is.„). András főnöke, Nyikes Fatime, a Buláke elnöke szintén örül, ha a helyettese ír, „mert tudja, hogy ez nekem jó, és amit elolvasott tőlem, arról pozitívan nyilatkozott.„
Vakok esetében szinte mindig felmerül, hogy mit is értünk olvasás alatt. András és Fatime speciális, látássérülteknek fejlesztett számítógépes programmal teszi ezt. András könyvei közül pedig négy jelent meg hangoskönyvként és kettő Braille írással. ” Én nem használok Braille-t, mert a cukorbetegség miatt az ujjaim nem elég érzékenyek hozzá, hogy kitapintsam” – indokolja. A képernyőolvasó viszont jól bevált számára az anyaggyűjtéshez is.
Ahogy fentebb utaltunk rá, egy regény megírása a témaválasztással majd az anyaggyűjtéssel kezdődik. S hogy Jenei András esetében miért kapcsolódik a legtöbb a történelemhez? „Általános iskolában nem nagyon szerettem és nem is voltam jó belőle, holott mint nemrég kiderült, az egyik akkori történelem tanárom szintén író lett, tavalyelőtt fedeztük fel egymást. De olvasni mindig is szerettem a történelmi regényeket, viszont azt időben beláttam, hogy bármilyen alapos anyaggyűjtés mellett is ahhoz kevés a tudásom, hogy történelmi regényt írjak. Viszont, ha csavarok egyet a korszakon és az idősíkon, és a cselekményt a fantázia világába emelem, már képes vagyok rá. A hosszabb regényeimet lassan, egy évig írom, a kutatástól a befejezésig. A rövidebbeket két hónap alatt.”
S hogy mennyi idő alatt fogynak el? Kényes kérdés, de András erre is őszintén válaszol: „A legelsőt egy kiadó adta ki, és máig nem adták el, mert nem áldoztak a marketingre. Nekem a számlájukat természetesen ki kellett fizetnem. Ezen okulva rájöttem, hogy a magánkiadás az olcsóbb, amikor én szabályozom a példányszámot és rajtam múlik, hogy kihez jut el a híre. Anyagilag persze nagyon lassan vagy soha nem térül meg a befektetésem, viszont szeretek írni és jó érzés, ha elismerést kapok.” Például amikor irodalmi pályázaton sikerült nyernie, mint tavaly a ‘Próféta léptei’-n, amit a Bihar- és Szilágy Megyei Vakok Szövetsége írt ki.
Butácska kérdés, de a válasz érdekessé teheti, ezért a beszélgetés végén Jenei Andrásnak is feltettük: mi lenne a három kívánsága az aranyhaltól? Nem, nem hírnév és halhatatlanság, még csak írói babérkoszorú sem, hanem egy ház Budaörsön, egy saját gyermek és az, hogy „amiket kaptam szerveket a transzplantációkon, tartsanak ki még legalább 80 évig!„
