Önmagadnak akarj megfelelni! – novella

0
202

Szeptemberben történt, rögtön az iskolakezdés után, amikor Kincső odament az apjához nyitott tenyérrel.

Kérek szépen pénzt!

Tessék? – nézett fel Apa a számítógépe képernyőjéről.

Rózsaszín ruhákat akarok venni! – a tinilány a kezét még mindig az apja elé tartotta.

Akarsz? – ismételte meg Apa felvont szemöldökkel.

Nem is akarok, de kell – forgatta a szemét Kincső.

Ezt kifejtenéd kérlek, hogy miért kell?

Mert mindenki olyanban jár. És én nem akarok kilógni. Tudod, a film miatt.

Édes lányom, el sem férnek a szekrényben a ruháid.

De Apa, te ezt nem érted! – mondta a kislány már remegő ajkakkal. – Ha mindenki rózsaszínben megy be és én nem, akkor a legkevesebb, hogy kinevetnek, és soha, de soha nem lesznek barátaim.

Ha csak ennyin múlik, akkor velük ne is akarj barátkozni!

De Apa! – toppantott Kincső, és amikor látta, hogy az apját már biztosan nem nyeri meg, átkiabált a másik szoba irányába: – Anya!

Bő két napig tartottak a teátrális átvonulások a lakáson, a szoba ajtajának a csapkodása, és hogy a tinilány nem szólt a szüleihez, mert az anyja tökéletesen egyetértett az apjával, hogy nincs szükség új ruhákra. Eközben összeszedte azokat, amelyekben legalább egy rózsaszín csík volt, és megpróbálta ezekkel kihúzni a következő heteket a suliban. De persze mégsem olyanok voltak, mint a többieké, így nem érezte jól magát a bőrében.

Teltek a napok, jött az új tanévben az első hétvége majd a második, és szép lassan lecsengett a rózsaszín hullám, mert azt a filmet már egy másik, illetve egy új sorozat váltotta le.

Apa! – próbálkozott Kincső egészen más stílusban, mint korábban és a kezét sem merte előre kinyújtani. Arra játszott, hogy meghatják az apját a tágra nyitott szemek hatalmas pislogásai.

Igen? – Apa most az ebédlőasztalnál ült, éppen a vacsorát fejezte be.

Tudod, láttam egy gyönyörű fekete ruhát.

Eddig nem tudtam – válaszolta a férfi az utolsó falatok között –, de most már tudom.

Szóval láttam, és nagyon-nagyon szeretném.

A sorozat miatt?

Igen, abban hordanak ilyet, de nem amiatt. Hanem mert a suliban mindenki ilyenben jár.

És hova lettek a rózsaszín cuccok?

Áh, az kicsiknek való! – legyintett a lány, és úgy nézett apjára, mintha éppen egy dinoszaurusz csontvázat talált volna megkövülve.

Kislányom, nem. Sajnálom, de nem. Ahogy senki nem hord már rózsaszínt, hamarosan feketét sem.

Ezt te nem érted! – görbült el Kincső szája és kétségbeesésében az asztalba kapaszkodott. – Hát nem tudod felfogni, hogy ez most más? Ettől lehetnék valaki!

De a lány már érezte, hogy ez is egy vesztes csata. Még megpróbálkozott az anyjánál, de ugyanúgy hiába. És kezdődtek elölről a sértődött napok.

Nos, valóban, a fekete ruha hullám is hamarosan elmúlt és már senki nem táncolta a sorozatban látott jellegzetes táncot sem, sőt, hamarosan az említésére is csak lenéző pillantással válaszoltak egymásnak a diákok.

A következő hétvégén csendben telt otthon a vacsora. Hárman ülték körül az asztalt, Apa, Anya és Kincső, aki már nem is reménykedett abban, hogy valaha menő lesz az osztályban. Korosztályával ellentétben azonban volt egy kedvelt időtöltése, szeretett olvasni.

Miről szól? – kérdezte Apa, miután nézegette a lányát pár percig.

Áh, nem érdekes. Csak egy Manga képregénykönyv…

Ez most a legújabb őrület az iskolában?

Dehogy! Ha megtudnák a többiek, még annyian sem állnának szóba velem, mint eddig.

Nem állnak szóba veled?

De, csak kevesen, a barátaim.

És, a többiek véleménye mit számít?

Hát, ők a … népszerűbbek.

Néhány percig még csendben ettek, Kincső közben olvasott, amikor Apa újra megszólalt.

És ez, ez a Manga tényleg tetszik neked?

Kincső most először nézett fel.

Persze, különben minek olvasnám?

Hány rész vagy…. mit tudom én, hány fajta van még belőle?

Sok. De csak erre az egyre volt elég a zsebpénzem.

Tehát sok.

S miközben a lány a plafont lesve az ujjain azt számolgatta, hány részt is látott a könyvesboltban, Apa kirakott a zsebéből egy gyűrött ötezrest. Kincső és az anyja értetlenül nézték.

Ez mennyire elég?

A következő kettő kijön belőle. De én ezt nem értem…

Vedd meg! – mondta Apa további magyarázat nélkül, és felállt az asztal mellől. A tányérját a mosogatóba tette és bement a nappaliba. Mikor a lánya utolérte, már a kanapén ült.

Rájöttem. Ezt most azért adtad, mert könyvről van szó és nem ruháról?

Nem, nem ezért. Ha ruhákat szeretnél venni, akkor arra adnék pénzt.

Te miről beszélsz? Itt könyörögtem, hogy adj pénzt ruhákra…, de nem tetted.

Tudom. Azért nem adtam, mert azokat a ruhákat nem te szeretted volna, hanem csak valami értelmetlen divathullámot követtél volna vele. Ezeket a könyveket meg te akarod. Ami tényleg te vagy, illetve ami tényleg téged érdekel és nem csak a többieknek való megfelelési vágy hajt, abban mindig támogatni foglak. Azt szeretném, hogy soha ne aszerint élj, mások mit gondolnak, számodra csak az számítson, hogy téged mi tesz boldoggá.

A lány még egy darabig álldogált ott, nézte az apját, gyűrögette a bankjegyet, és legbelül érezte, hogy fontos leckét kapott. Ám a meghatódottságát véletlenül sem akarta kimutatni, vagy a férfit megölelni. Olyat a kamaszlányok nem tesznek. 

A szerző

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here