Szeptemberben történt, rögtön az iskolakezdés után, amikor Kincső odament az apjához nyitott tenyérrel.
– Kérek szépen pénzt!
– Tessék? – nézett fel Apa a számítógépe képernyőjéről.
– Rózsaszín ruhákat akarok venni! – a tinilány a kezét még mindig az apja elé tartotta.
– Akarsz? – ismételte meg Apa felvont szemöldökkel.
– Nem is akarok, de kell – forgatta a szemét Kincső.
– Ezt kifejtenéd kérlek, hogy miért kell?
– Mert mindenki olyanban jár. És én nem akarok kilógni. Tudod, a film miatt.
– Édes lányom, el sem férnek a szekrényben a ruháid.
– De Apa, te ezt nem érted! – mondta a kislány már remegő ajkakkal. – Ha mindenki rózsaszínben megy be és én nem, akkor a legkevesebb, hogy kinevetnek, és soha, de soha nem lesznek barátaim.
– Ha csak ennyin múlik, akkor velük ne is akarj barátkozni!
– De Apa! – toppantott Kincső, és amikor látta, hogy az apját már biztosan nem nyeri meg, átkiabált a másik szoba irányába: – Anya!
Bő két napig tartottak a teátrális átvonulások a lakáson, a szoba ajtajának a csapkodása, és hogy a tinilány nem szólt a szüleihez, mert az anyja tökéletesen egyetértett az apjával, hogy nincs szükség új ruhákra. Eközben összeszedte azokat, amelyekben legalább egy rózsaszín csík volt, és megpróbálta ezekkel kihúzni a következő heteket a suliban. De persze mégsem olyanok voltak, mint a többieké, így nem érezte jól magát a bőrében.
Teltek a napok, jött az új tanévben az első hétvége majd a második, és szép lassan lecsengett a rózsaszín hullám, mert azt a filmet már egy másik, illetve egy új sorozat váltotta le.
– Apa! – próbálkozott Kincső egészen más stílusban, mint korábban és a kezét sem merte előre kinyújtani. Arra játszott, hogy meghatják az apját a tágra nyitott szemek hatalmas pislogásai.
– Igen? – Apa most az ebédlőasztalnál ült, éppen a vacsorát fejezte be.
– Tudod, láttam egy gyönyörű fekete ruhát.
– Eddig nem tudtam – válaszolta a férfi az utolsó falatok között –, de most már tudom.
– Szóval láttam, és nagyon-nagyon szeretném.
– A sorozat miatt?
– Igen, abban hordanak ilyet, de nem amiatt. Hanem mert a suliban mindenki ilyenben jár.
– És hova lettek a rózsaszín cuccok?
– Áh, az kicsiknek való! – legyintett a lány, és úgy nézett apjára, mintha éppen egy dinoszaurusz csontvázat talált volna megkövülve.
– Kislányom, nem. Sajnálom, de nem. Ahogy senki nem hord már rózsaszínt, hamarosan feketét sem.
– Ezt te nem érted! – görbült el Kincső szája és kétségbeesésében az asztalba kapaszkodott. – Hát nem tudod felfogni, hogy ez most más? Ettől lehetnék valaki!
De a lány már érezte, hogy ez is egy vesztes csata. Még megpróbálkozott az anyjánál, de ugyanúgy hiába. És kezdődtek elölről a sértődött napok.
Nos, valóban, a fekete ruha hullám is hamarosan elmúlt és már senki nem táncolta a sorozatban látott jellegzetes táncot sem, sőt, hamarosan az említésére is csak lenéző pillantással válaszoltak egymásnak a diákok.
A következő hétvégén csendben telt otthon a vacsora. Hárman ülték körül az asztalt, Apa, Anya és Kincső, aki már nem is reménykedett abban, hogy valaha menő lesz az osztályban. Korosztályával ellentétben azonban volt egy kedvelt időtöltése, szeretett olvasni.
– Miről szól? – kérdezte Apa, miután nézegette a lányát pár percig.
– Áh, nem érdekes. Csak egy Manga képregénykönyv…
– Ez most a legújabb őrület az iskolában?
– Dehogy! Ha megtudnák a többiek, még annyian sem állnának szóba velem, mint eddig.
– Nem állnak szóba veled?
– De, csak kevesen, a barátaim.
– És, a többiek véleménye mit számít?
– Hát, ők a … népszerűbbek.
Néhány percig még csendben ettek, Kincső közben olvasott, amikor Apa újra megszólalt.
– És ez, ez a Manga tényleg tetszik neked?
Kincső most először nézett fel.
– Persze, különben minek olvasnám?
– Hány rész vagy…. mit tudom én, hány fajta van még belőle?
– Sok. De csak erre az egyre volt elég a zsebpénzem.
– Tehát sok.
S miközben a lány a plafont lesve az ujjain azt számolgatta, hány részt is látott a könyvesboltban, Apa kirakott a zsebéből egy gyűrött ötezrest. Kincső és az anyja értetlenül nézték.
– Ez mennyire elég?
– A következő kettő kijön belőle. De én ezt nem értem…
– Vedd meg! – mondta Apa további magyarázat nélkül, és felállt az asztal mellől. A tányérját a mosogatóba tette és bement a nappaliba. Mikor a lánya utolérte, már a kanapén ült.
– Rájöttem. Ezt most azért adtad, mert könyvről van szó és nem ruháról?
– Nem, nem ezért. Ha ruhákat szeretnél venni, akkor arra adnék pénzt.
– Te miről beszélsz? Itt könyörögtem, hogy adj pénzt ruhákra…, de nem tetted.
– Tudom. Azért nem adtam, mert azokat a ruhákat nem te szeretted volna, hanem csak valami értelmetlen divathullámot követtél volna vele. Ezeket a könyveket meg te akarod. Ami tényleg te vagy, illetve ami tényleg téged érdekel és nem csak a többieknek való megfelelési vágy hajt, abban mindig támogatni foglak. Azt szeretném, hogy soha ne aszerint élj, mások mit gondolnak, számodra csak az számítson, hogy téged mi tesz boldoggá.
A lány még egy darabig álldogált ott, nézte az apját, gyűrögette a bankjegyet, és legbelül érezte, hogy fontos leckét kapott. Ám a meghatódottságát véletlenül sem akarta kimutatni, vagy a férfit megölelni. Olyat a kamaszlányok nem tesznek.
A szerző
