„Néha-néha tör fel belőlem, hogy kinyújtózzam a nap felé” – kisvirág 3.

0
267

“Igyekszem mindig hasznos, racionális döntést hozni és csak néha-néha tör fel belőlem, hogy kinyújtózzam a nap felé. Próbálok az elvárások szürkekockáiban elférni és beleférni. Aztán egy pillanatra felemelem a fejem és megfürdök a napsugárban, hogy a lelkem is megajándékozzam. Mint most, ezzel az újságíró tanfolyammal. De nem felejtem el, hogy az élet szürke kis kockái vesznek körül és miután napfürdőt vettem, vár a szürkébb világ.”

Ahogy a kék nefelejcs próbál életben maradni és megkapaszkodni a térkő burkolatának réseiben, mintha magamat látnám. Nem, nem azért a meglehetősen olcsó csattanóért, mert Virágnak hívnak.

Negyvenöt évesen az emberek többsége, már egy felépített egzisztenciában él. Rám ez koránt sem jellemző, kiskoromban tanáraim azt mondták, ügyvéd, politikus, tanár leszek. Ezzel szemben egy kereskedelmi szakmunkást végeztem el, hogy minél előbb magam ura lehessek. Igaz, a tanulás utáni vágy megmaradt, pláne mert a környezetem mindig művészekből és értelmiségiekből állt. Apám festőművész volt, édesanyám alig végezte el a nyolc általánost. Ég és föld között. Félig a fizikai munkások világában, félig az értelmiségiben.
Visszatérve, igen, a tanulási vágy megmaradt. Aztán az élet diktálta tempóban, a megkezdett iskolákat nem fejeztem be, hol egy év hiányzott, hol több. Férjhez mentem, gyerekem született, elváltam. Aztán új kapcsolatba kezdtem, megszületett a fiunk. Édesapámat ápoltuk az utolsó éveiben, a kisfiam kicsi volt, a párom rengeteget dolgozott akkor is és most is. Ő vendéglátós. Mindig volt valami, ami miatt feladtam a tanulást, mert otthon helyt kellett állnom és egyedül voltam rengeteg hétköznapi problémával. Lassan szépen belesüppedtem ebbe a szürkeségbe és egy idő után moccanni se tudtam. Megmagyaráztam, mit miért nem teszek és milyen fontos dolgok miatt mondok le az álmaimról.

Pár éve döbbentem rá, a gyerekek felnőttek. A kényelmes önfelmentés, hogy nem kezdtem magammal semmit, sokkal inkább gyenge kifogásnak tűnt, mint sem érvnek. Szembe nézve önmagammal, lehangoló volt megállapítanom, nyoma sincs annak, ami voltam. Negyvenhároméves voltam és elment az életemből 20 év, amikor semmit nem léptem előrébb. Két év alatt elvégeztem a sokszor félbehagyott érettségit. A környezetemben kevesen tudták, ezzel adós vagyok. A barátaim és a saját érdeklődésem által, iszonyú sok ismeretet szereztem az évek alatt. Így ha nem is volt könnyű, de megerőltető sem volt, szinte alig jártam be. Hiúságom volt az oka annak, hogy a maximumra törekedtem, így azt mondhatom, jó eredménnyel vizsgáztam.

Negyvenöt évesen már sok dolgot máshogy lát az ember, Próbáltam felnőtt döntést hozni, így egyből beiratkoztam egy vám és jövedékitermék ügyintéző tanfolyamra. Racionálisan tudtam, ez a terület az, ahol még labdába rúghatok, mert munkaerőhiány van. Nem igazán vallottam magaménak az első naptól az egészet. Szürke, egyhangú, betonkockák közé préselve éreztem magam. Néha egy–egy téma megfogott, leginkább, ami a jelen történéseivel gazdaságilag párhuzamba hozható volt, értelmezhető. Persze ebből semmit nem vett észre például a számvitel tanárom se. Amikor erről meséltem, egy beszélgetős pikniken, csodálkozva mondta: „Nem is vettem észre, hogy ennyire nehéz önnek ez. Úgy tűnt, ön ezt élvezi.” Nem, nem élveztem és most sem tudom, egyáltalán meglesz-e az újabb félévem. Nem azért, mert az elsőben rossz jegyeim lettek volna, ahhoz túl hiú vagyok, hanem mert alig látogattam az iskolát. De akkor a félévem csodás lett, remek jegyekkel és a család rám morrant, folytassam.

Visszatérve a kék nefelejcsre, valahogy én is így vagyok ebben a világban, mint ő. Igyekszem mindig hasznos, racionális döntést hozni és csak néha-néha tör fel belőlem, hogy kinyújtózzam a nap felé. Próbálok az elvárások szürkekockáiban elférni és beleférni. Aztán egy pillanatra felemelem a fejem és megfürdök a napsugárban, hogy a lelkem is megajándékozzam. Mint most, ezzel az újságíró tanfolyammal. De nem felejtem el, hogy az élet szürke kis kockái vesznek körül és miután napfürdőt vettem, vár a szürkébb világ.

Nem panaszként írom, negyvenötévesen már tudja az ember, minden apró örömöt meg kell ragadni. Kicsit elnyújtózik az ember, megsimogatja a lelkét, megajándékozza. Erre szükség van, hogy utána a szürke betonkockák között csinálja a dolgát. És nem is baj, a lényeg abban van, hogy néha-néha, kidugja a fejét és megfürdesse magát a napsütésben.

Hajósi Virág

Korábbi cikkeink a témára:

https://www.budaorsinaplo.hu/archivum/kozelet/a-haromszinu-arvacska-kisvirag-2

https://www.budaorsinaplo.hu/archivum/kozelet/kisvirag-szubjektiv-2