„Nem az angliai egyetemet tekintem az alma materemnek, sokkal inkább a budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumot”
A ma már színházrendező és édesanya Nagy Gleason Natália tizennyolc éves koráig Budaörsön élte az itteni szokásos életet, kivéve talán azt, hogy már gimnazistaként a Budaörsi Naplónál dolgozott, mint gyakornok. Most Amerikában él és dolgozik, de a közelmúltban hazalátogatott. Ekkor beszélgettünk vele a szerkesztőségben.
A legfrissebb hírem veled kapcsolatban, hogy tavaly ősszel Amerikában megrendeztél egy magyar színművet. Milyen út vezetett idáig?
– Három éve Washington DC-ben élek, és igen, nemrégen zártam le itteni első nagy lélegzetvételű munkámat, Visky András „Megöltem az anyámat” című darabját rendeztem a Spooky Action Theateráben, ami egy kamaraszínház, de jó akusztikájú, tágas terem és nem szűrődik be semmiféle zaj, mivel a föld alatt van. Boltívei pedig nagyon hangulatossá teszik. Már túl vagyunk a bemutatón, nagyon szép előadás lett, és érzékenyen, jó szívvel reagáltak rá az amerikaiak. A siker azon is lemérhető, hogy meghívtak vele Baltimore-ba.
Miért pont ezt a darabot választottad?
– Sokáig kerestem, hogy mit lehetne előadni Washingtonban, végül emellett döntöttem, amit már egyszer megrendeztem Londonban, 2013-ban. Ott kétszereplős előadást csináltunk belőle egy erdélyi színészházaspárral, Csiki Orsolyával és Nagy Antallal, akikkel egy kávézóban találkoztam, ahol dolgoztak. Eredetileg Visky András így írta meg. Őt is kihívtuk Londonba és előadás után beszélgetett a közönséggel. Washingtonban viszont heten játsszák, miután találtam egy olyan színésznőt, Erica Chamblee-t a főszerepre, akivel másodszorra teljesen más felfogásban mutatjuk be a történetet. Egy félcigány árvalányról szól, aki a Ceaușescu-éra alatt nőtt fel árvaházakban, és van egy nevelőanyja, aki hol magához veszi, hol meg visszaviszi. Amerikában tehát ebből mozgásszínházi előadás lett, amiben az ének is hangsúlyos szerepet kap.
Láthattam már ezt a darabot Budapesten?
– Igen, Angliából áthoztuk a Független Színházak Éjszakájára, még ugyanabban az évben és most a Deszka Fesztivál is érdeklődik az előadás után.
Hogy indult a külföldi karriered?
– Talán emlékszel, hogy 2000-ben érettségiztem az Illyésben, utána pedig azért hagytam abba a Budaörsi Naplónál is két év után az írást, mert Veszprémbe mentem színháztudományi szakra. Ahol egy év után kicsit nehézre fordult az életem, ezért kimentem Londonba és egy évig „au pair” lettem, mialatt beküzdöttem magam egy ottani egyetemre.
Vagyis összegyűjtötted a pénzt és felvételiztél?
– Akkoriban, ha sikerült megteremteni az anyagi hátterét, egy jó magyar érettségivel bárki bekerülhetett szinte bármelyik angol egyetemre, lehetett válogatni. Én színház- és előadóművészeti tudományokból, rendező szakon és szociológiából szereztem diplomát.
Miért lettél rendező? Nem drámaírónak készültél? Úgy tudom, több darabodat be is mutatták.
– Angliában a SOHO színházban két darabomat mutatták be, de egyre inkább éreztem, hogy inkább rendezni szeretnék. Az első saját művem ugyanis, amit eredetileg megírtam, nagyon elvont, avantgárd lett, amire az angol tanáraim azt mondták, hogy semmit nem jegyeztem meg abból, amit ők itt tanítottak nekem, tehát át kellett dolgoznom. Ehhez tudni kell, hogy bár ez egy nagyon különleges iskola volt, ahová kétszáz jelentkezőből hatot vettek fel, én Veszprémben az egy év alatt többet megtudtam a színházról, mint Angliában a több éves képzés végére. Így tehát az, hogy ne ismertem volna a drámaírás megtanulható alapjait, abszurditás volt. Ezért felháborodásomban írtam egy klasszikus bosszúdrámát, amibe az összes magyar sztereotípiát beletettem: volt benne kolbász, meg Lugosi Béla, gyilkosság és mi szem-szájnak ingere, és ez már nagyon tetszett nekik. Viszont a bemutatón, ahol másik két angol darabjával együtt állították színpadra az enyémet is, a felkonferálásnál nem mondták ki a nevemet. A két angolét igen, rám meg csak azt, hogy „another person”, talán mert én voltam az egyetlen külföldi. De ott már megéreztem, hogy inkább rendezni szeretnék, és egyébként is, az angol színház nagyon realista, és nem is akarok angol emberekről angol módon írni. Majd később a rendezésben valóban egyre inkább megtaláltam magam.
Mikor és mit rendeztél először?
Már Budaörsön „a sárga iskolában” a Mikulás ünnepségeket, majd a veszprémi egyetemen egy Pilinszky-darabot. Az angliai vizsgadarabomat pedig elvittem egy londoni fesztiválra, amiről elég jó lett a – számomra első – színházi kritika. De ezt követően két évig újra itthon éltem és egy online magazinnak lettem a főszerkesztője, illetve marketinggel meg PR-ral foglalkoztam. Talán itt is maradtam volna, ha az amerikai, integrációs mérnök férjem, aki akkor még csak a barátom volt, el tudott volna Budapesten helyezkedni. De mivel ez az 2009-es világgazdasági válság kirobbanásakor volt, hiába próbálkozott, senkit, sehova nem vettek fel. Pedig nagyon ritka, rendhagyó tudást hozott Magyarországra, abból lehetett volna profitálni. Ezért visszamentünk Angliába, ahol ő rögtön kapott munkát én meg a Balassi Intézetnél, a Londoni Magyar Kulturális Központba kerültem, mint szervező és kommunikációs vezető. Majd 2011-ben megszületett a fiam, és egy ideig csak kisebb dolgokkal foglalkoztam, például fesztiváloknak rendeztem.
Az online magazinnál hasznosítottál valamit abból, amit nálunk tanultál?
– Abszolút, ráadásul te voltál az egyetlen referenciám. Rájöttem egyébként, hogy a szerkesztés is jobban tetszik, mint az írás. De ne a klasszikus szerkesztésre gondolj, mert a szerzők az újságírás műfajaival sem voltak tisztában.
Visszatérve az időrendhez: Anglia után tovább mentél, illetve mentetek Amerikába. Ott hogy kerültél újra a színház közelébe?
– Egy évig önkénteskedtem, hogy megismerjenek, illetve fél évig a színházigazgató titkárnője voltam. Így átláttam az egész folyamatot és hamarosan rendezőasszisztensi munkákkal bíztak meg, majd egyre több és érdekesebb feladattal. Egyébként a londoni munkahelyemet szintén úgy kaptam meg, hogy beültem önkéntesnek a Balassi Intézetbe, és három hónap múlva felvettek vezetőnek.
Melyik iskola volt a legmeghatározóbb az életedben?
Hát, nem az angliai egyetemet tekintem az alma materemnek, sokkal inkább az Illyés Gyula Gimnáziumot, ahova tizenkét évesen vettek fel és számomra nagyon meghatározó kulturális közeg volt. Majdnem minden tanáromra jó szívvel emlékszem vissza. A legfontosabb talán a néhány éve elhunyt Stribik Ferenc, akinek az emlékére szeretnék létrehozni egy diák drámaíró díjat. Olyan fajta művészeti érzékenységet hozott be az iskolába, amiben mi, diákok, nagyon otthon éreztük magunkat, holott tinédzserkorban szinte sehol nincs otthon az ember. Vadász Andrást említeném még, akihez angol drámaórára jártam, és Gyeskó Ágnes irodalomtanárt, továbbá Tímár Andrást, ő is drámát tanított és nála érettségiztem színháztudományból. Nélküle nem találtam volna rá a veszprémi egyetemre. De nagyon szerettem Árendás Pétert is, a jelenlegi igazgatót, mert bár ő fizika-matematika szakos tanár, mindig úgy éreztem, értékeli, hogy fizikából ugyan kettes vagyok, de mindig megnyerem a szavalóversenyt. Ezek az emberek a mai napig meghatározóak számomra.
Az osztálytársak közül tartod még valakivel a kapcsolatot?
– Majdnem mindenkivel, a legmélyebb barátaim a gimiből vannak. Amikor hazajövök látogatóba, a legtöbb időt velük töltöm.
Mi az ars poeticád, kiknek és mit akarsz elmondani a művészeteddel?
– A színház többféle módon hat. Én az apámtól azt örököltem, az a jó, ha emberek összejönnek egy szobába és ott közösen lélegeznek, miközben történik valami , amiről és ami körül lehet beszélgetni. A színház az emberekbe vetett hit, akár szomorú történetet mesél el, akár vidámat. Egyébként Amerikában sokkal aktívabb vagyok, mint Angliában voltam, mert úgy érzem, hogy egy minket sokkal jobban ismerő, ránk fogékonyabb közegbe kerültem, ahol a magyar, mint kultúrnép van számon tartva.
S miből élsz, ha nem zavar a kérdés?
– Létrehoztam egy produkciós céget, és mivel a színház inkább csak viszi a pénzt, ezért a cég több lábon áll, rendezvényszervezéssel, kommunikációs dolgokkal is foglalkozom. Jelenleg például az Osztrák Kulturális Fórumnak rendezek egy felolvasó színházat, 2018. májusban pedig a németeknek. És szerencsére vannak mecénásaim, illetve azt remélem, minél többet teszek le az asztalra, annál több mecénásom lesz.
A Budaörsi Latinovits Színházról hallottál már valamit?
– Igen, azt, hogy nagyon jó színház és ennek nagyon örülök. A színház művészeti vezetőjét, Berzsenyi Bellaagh Ádámot pedig ismerem, dolgoztam vele a Kortárs Dráma Fesztiválon.
Ő gyermekkorában élt külföldön, és most itt dolgozik. Ezért mikor róla írtunk, tőle is megkérdeztem, amit most tőled: hol érzed magad otthon?
– Mindenhol, de sehol. A szívem nyilván itt van Magyarországon, Magyarország után egy soha nem múló honvágyam van, ami elég kemény érzés. De azért az otthonom az, ahol a gyermekem szobája van. Most, hogy itthon vagyok egy rövid időre, Amerika után nincs honvágyam, onnan csak a fiam és a férjem hiányzik. A barátaim java viszont mégiscsak itt van. Tehát ha pontosabb akarok válaszolni: az életem nem igazán helyhez, hanem emberekhez kötött.
Már említetted az édesapádat, Nagy István Sándort, aki sajnos több éve elhunyt. Miben volt rád még hatással?
– A művészneve Kék úr volt, egy közösségi házat vezetett Budán, és többek között részt vett a Sziget Fesztivál szerezésében, így én már tizenkét éves korom óta jártam a Szigetre, és láttam, hogyan fejlődik, növekszik évről-évre. A budapesti maratont is ő szervezte pár évig. Továbbá írt, főként kritikákat. És amikor nézem a táncelőadásokat, mindig eszembe jut, hány kortárs táncművész mondta azt, hogy apám nélkül nem tartana ott, ahol tart. Ezért minden alkalommal, amikor teszek valamit a művészetben vagy a művészetért – számomra a kettő ugyanaz -, úgy érzem, hogy az ő emlékének adózom ezzel. Más művészek támogatása nekem ugyanolyan fontos, mint a saját művészeti kiteljesedésem. Bár ő nem akarta, hogy színházzal foglalkozzam, valójában csak féltett tőle. A kultúra szeretetét azonban anyukám is belém oltotta, aki továbbra is itt él Budaörsön, bár ő csak élvezője és nem alkotója. Apukámnak viszont első számú támasza és rajongója volt.
A családnál maradva, de két generációt ugorva, mesélnél a gyermekedről?
– Trisztán Istvánnak hívják, most kezdte az iskolát és szépen beszél magyarul. Gyönyörű szóképzései vannak, például ilyen a „mondulat”, ami a mozdulatba torkollott gondolat. „Mit fogsz tenni, anya? Mi lesz a mondulatod?” Nem lenne teljes az életem nélküle. S hogy mi lesz belőle? Mivel az apja abszolút reál, én meg abszolút humán beállítottságú vagyok, nagyon jó matematikából, a felmérések szerint a korosztálya felső 10%-ban van, de színházat játszik a kis barátaival a pincében, tőlem teljesen függetlenül, aminek nagyon örülök. Engem ez is motivál egyébként, korábban nem gondoltam rá, hogy csinálhatnék gyerek színházi előadást is, de miért ne.
S végül hol képzeled el magad a jövőben?
– Mint úgynevezett portfólió-karrierista nem egységes ív mentén haladok, hanem az egyik szép, tartalmas projektből megyek át a másikba. De mert eközben sose gondoltam azt, hogy örökre külföldön maradok, remélem, hogy ötvenévesen már ismét itthon fogok élni és magyar írók darabjait feldolgozó színházat szeretnék csinálni, itt Magyarországon. Esetleg fesztivál szervezőként dolgoznék.
