Samuel Beckett Godot-ra várva című darabja volt az idei évad utolsó bemutatója a Budaörsi Latinovits Színházban június 3-án. A dráma örök érvényű igazságait, elgondolkoztató felvetéseit a mai nézőközönség is megtalálhatja benne, akár az aktuális élethelyzetéből, akár a világban jelenleg zajló események felől tekintve. Kolozsvári Grandpierre Emil fordítását használták fel az alkotók.
A cím hallatán sokunkban felderengenek középiskolai emlékeink erről a színműről, amelyek közül az „unalmas” és a „nem szól semmiről” vannak döntő többségben. Azonban a színpadon megelevenednek és hangsúlyossá válnak a nevettető részletek. Különösen erőteljesen sikerült ez a budaörsi színházban Kovács Kristóf rendező feldolgozásában, annak ellenére, hogy – saját bevallása szerint – ez most elsősorban a halálról szól.
De ez ne riasszon el senkit, mert nem kevésbé szól az életről is! És ami a legfontosabb: derűs, pozitív utóhatást kelt a nézőben, hogy az élet mégiscsak szép, mert jobbára azon múlik, hogyan tekintünk rá.
Ez a darab az igazi színházcsinálás iskolapéldája. Minden próba egy olyan alkotási folyamat, ami egyszerre teszi próbára a rendezőt és a színészeket egyaránt, és ez a Godot-ra várva esetében a rendkívüli filozófikussága miatt különösen igaz. A darab közös elemzése egy érdekes, kutató-felismerő tevékenység. Az események és az érzelmek hullámoznak, a móka és a feszültség, a siker és a kudarc sűrűn váltják egymást. A résztvevők hol szeretik, hol szidják egymást, felfokozott érzelmi állapotban lépésről-lépésre építik fel az előadást.
A korabeli hangulatot visszaadni szánt külső, útszéli tájat Kovács Kristóf afféle kocsmabelsővé változtatta, de azért az látszik, hogy a színház kellékek hiányában szenved. (Vagy spórolnak?) Azonban a tartalmat szerencsére nem a berendezési tárgyak határozzák meg. A falak közé szorítva, az üres képkeretek látványával hatásosan megalapozta a légkört Hajdu Bence és Kolonics Kitti. Ugyanők a jelmezeket is hűen a darab szellemiségéhez választották, csak azt nem értettem, Lucky miért van nyugati turistának álcázva.
Az előadás sikeréhez nagyban hozzájárul, hogy minden színész nagyon testhezálló szerepet kapott. A komédia jelleget erősítő burleszk-jelenetekért felelős bohócot, Estragont alakító vendégművész, Tóth József butácskának tűnő, minden megnyilvánulásában a kelekótya, kárörvendő és gyermetegen csúfolódó karakterét jól adta. Vladimir, mint a duó megfontoltabb, okosabb tagja, ugyanolyan higgadtan és méltósággal szemléli és elemzi a történteket, ahogyan a szintén vendégművész Székely B. Miklós részt vett a próbákon. A hatalmaskodó, agresszív Pozzo szerepében Ilyés Róbert kiteljesedhetett, erős személyisége még az elesett, támogatásra szoruló Pozzón is átüt, amikor a nézőnek szánnia kellene, vagy legalábbis megrendülnie az élet, a sorsok változékonysága láttán. Böröndi Bence, minden idők legfiatalabb Luckyja okozta a legnagyobb meglepetést, talán éppen amiatt, hogy üdeségével nagyon elüt az eredeti, hosszú ősz hajú vén szolgától. Mindamellett nem zökkenti ki medréből az eseményfolyamot, sőt, az előadás egyik különleges fénypontja az ő monológja. Külön kuriózum, hogy a Godot által szalajtott fiúcska szerepéből francia szobalányt csináltak a készítők, ami lehetőséget adott pikáns elemekkel bővíteni az előadást. Bohoczki Sárához jól illett az a hűvös magatartás, mellyel nem vitte el a produkciót valamifajta igénytelenségbe, hanem hangsúlyozni tudta azt a szenvtelenséget, ami révén Godot alkalmazottja azt sem tudja, boldogtalan-e.
Az egész előadásra jellemző egyfajta fokozott ingerültség, akkor is ordítanak a feszültségkeltés érdekében, amikor az eredeti szöveg és leírás szerint nem kéne. A káromkodás is több, bár az eredeti fordítás sem fukarkodik a trágár szavakkal. Hatásvadász elemként sorolható még fel a sok piros festék, ami nehezíti az elvonatkoztatást a szó szerinti értelmezéstől, az erős látvány már-már feledteti, hogy tulajdonképpen az egész színmű egy nagy halom metafora és filozófiai fejtegetés. Igaz, a mi korunk igényli a harsányságot, ami nem harsány, azt a néző már észre sem veszi.
A mai modern világunkban, ami a rohanásra szeret építkezni, és nem hagyja, hogy átgondoljuk mindazt, amit az életünknek nevezünk, ez az előadás szigetet jelent, a vontatottságnak tűnő ismétlődések, a fel-felbukkanó aranyköpések segítenek egy tiszta kép kialakításában.
Az előadás Budaörsön legközelebb és utoljára június 8-án, csütörtökön látható, mert ősszel átkerül a Bethlen Téri Színházba, Budapestre.
Fotók:Petőházi Emese
