„Nagyon reménykedem abban, hogy képesek leszünk egy torokszorító véget produkálni az előadásban, ami után fájóan ambivalens érzésekkel távozik a néző” – nyilatkozta a Maskarák bemutatója előtt a rendező. Nem Ádám, nem volt ambivalens érzésem, egyértelműen hányok a darab szörnyű figuráitól.
A színjátszás minőségi csúcsa sokak szerint napjainkban is a kosztümös, Shakespeare vagy legalábbis Erzsébet korabeli, angol dráma, ezért minden színigazgató, aki a szakma elismerésére (is) vágyik, előbb-utóbb műsorra tűz egy ilyet. Thomas Middleton – William Rowley Maskarák című (korábban Átváltozások címmel fordított) vérdrámáját azonban ennek ellenére nagyon ritkán játsszák. Ami fokozhatja az érdeklődést, hiszen a nézők számára nem ismert előre a történet, végig lehet izgulni a cselekmény kibontakozását. Ugyanakkor egy ismeretlen darabra nehezebb behívni az embereket.
A Budaörsi Latinovits Színház legújabb bemutatója november 19-én este annak ellenére teltházas volt, hogy ugyanebben az időpontban az ExperiDance nagyszabású produkciója szintén megtöltötte a sportcsarnokot és az 1-es iskolában is sokan voltak a svábbálon. Más-más célcsoport? Meglehet. De az is tény, hogy az előadás plakátjai mellett nem lehetett borzongás nélkül elmenni.
A Maskarák rendezője a színház fiatal művészeti vezetője, Berzsenyi Bellaagh Ádám. A bemutató előtt az nyilatkozta, hogy valóban egy alig ismert, de jó művet keresett, ám „mindez még mindig hiába lenne, hogyha nem tudnánk Budaörsön a lehető legjobban kiosztani a szerepeket.”
A színészek, akiket a különös, horrorfilmekre jellemző sminkekkel és a nagyon ötletes, tornacipős, de mégis a mű keletkezésének idejét sugalló jelmezekben (Pető Kata munkája) láthattunk: Spolarics Andrea, Ilyés Róbert, Bohoczki Sára, Ódor Kristóf, Chován Gábor, Márkus Sándor, Dióssi Gábor, Böröndi Bence, Bregyán Péter, Bán Bálint, Páder Petra, Miklós Marcell és Sági Ádám. Nem mennék rajta végig, hogy ki, milyen egyéni teljesítményt nyújtott, mert szerintem se felülről, se alulról senki nem tűnt ki. Tény, hogy mindenkinek nagyon nehéz dolga volt, hiszen a legtöbben képtelenek lennénk egy ilyen míves és bonyolult, hosszú szöveget akár csak hibátlanul felmondani, nemhogy még beleélni magunkat és hitelessé tenni a nézők számára ezeket a szörnyű alakokat. Nos, igen, azt még nem írtam le, hogy a darab torzult elméjű és értékrendű figurákról szól, és amellett, hogy szexuális témájú, gyilkossággal és ármánykodással operál. Ezért vérdráma a műfaji megjelölése.
A történet az elején nehezen indul, majd lassan világossá válik, hogy a férfiakat rabul ejtő „szépséges”, ám önző és gonosz, magas rangú fiatal nő két embert is képes megöletni csak azért, mert másvalakihez szeretne férjhez menni, mint akinek már elígérkezett. S hogy az egész még borzalmasabb legyen, egy párhuzamos szálon megismerjük egy bolondok háza lakóit is, benne egy zsarnok felügyelőt és a ház féltékeny igazgatóját, annak friss feleségét, aki a bolondok közül választ magának szeretőt. Nem is egyet. S akikről végül kiderül, hogy mégsem igazi bolondok. (Az viszont homályban marad, hogy akkor minek költöztek be a zárt intézetbe.)
Mi a rendezői vágy, mi történjen a nézőkben a Maskarák nyomán? Erre is válaszolt előzetesen Berzsenyi Bellaagh Ádám: „Nagyon reménykedem abban, hogy képesek leszünk egy torokszorító véget produkálni az előadásban, ami után fájóan ambivalens érzésekkel távozik a néző. Úgy értem az ambivalens érzéseket, hogy nem egyértelmű tanulságokkal megy ki az ajtón. Ez nem úgy tragédia, mint ahogy a Rómeó és Júlia mondjuk, hogy van két hős, akiket megszerettünk és ők tragikus módon elkerülhetetlenül belefutnak a halálba, együtt meghalnak, és ez okoz elviselhetetlen szomorúságot nekünk is. Itt két rettenetes gazember történetének vagyunk a tanúi, két szörnyű ember, manipulatív, gátlástalan, gyilkos, borzalmas, förtelmes alakok. De közben gyönyörűek, és reményeim szerint értjük őket, valamennyire magunkra ismerünk a motivációikban. És azt sem lehet eldönteni igazából – ez az, ami szerintem a nézőre hárul, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy az előadás végén sokan majd elgondolkodnak rajta -, vajon megérte-e. Hogy vajon megérte-e a két főhősnek ilyen extrémitásokig elmenni azért, hogy a vágyaikat kiéljék, és a szerelmüket megtapasztalják.”
Hát, kedves Ádám, nem volt ambivalens érzésem, egyértelműen hányok a darab szörnyű figuráitól. Egy normális értékrendű emberben szerintem fel sem merülhet, hogy megérte-e! Nem, dehogy éri meg egy fiatalember életét csak azért kioltani, hogy ne kelljen hozzámenni feleségül, és egy cselédlány életét azért elvenni, hogy ne derüljön ki a nászéjszakán a „bűn”, a gyilkosnak fizetségként adott, elveszített szüzesség. És nem, egyáltalán nem ismertem magamra, sem senkire a környezetemből a gyilkosságot megrendelő nőben vagy akár a gyilkosban. Persze az utóbbi karakterét láttam már néhányszor például a televízióban futó „Gyilkos elmék” című sorozatban, de ott sem kapott tőlem soha felmentést az, aki „manipulatív, gátlástalan, gyilkos, borzalmas, förtelmes”, bár – szemben a darab szereplőivel – a filmben nagyon sokszor a gyilkos maga is áldozat.
Tetszett-e végül is az előadás? Nem is tudom. Megnézném-e újra? Óh, nem! Jobb lett volna, ha az eredeti művet átteszi valaki a mai korba, mai, lehetséges élethelyzetekbe? Azt hiszem, inkább elgondolkodtató lenne. Ajánlom-e és ha igen, kinek, hogy megnézze? Óvatosan bár, de igen, annak, aki kedveli a horrort, de még nem látott annyit, hogy nagyon magasan lenne az ingerküszöbe.
Fotók:Petőházi Emese
